...avagy a publikációs listák olvasásának művészete
(Vendégszerzőnk írása)
Szeretjük abban a tévhitben tartani magunkat, hogy Magyarországon a szürkeállomány kiváló, világhírű tudósaink vannak, egyetemeink és kutatóintézeteink tele vannak nagyszerű eredményeket produkáló szakemberekkel, az egyetlen baj, hogy a büdös komcsik / mocsok fasiszta disznók mintegy kivéreztetik a szellemi műhelyeket, megásva ezzel az ország sírját.
Az úgynevezett nép meg ijesztően nagy tisztelettel szemléli ezeket a tiszteletre cseppet sem méltó figurákat. Az egyetemi hallgató is áhítattal csüng rajtuk, megtiszteltetésnek veszi, ha demonstrátor lehet, ha a Professzor Úr saját autóján méltóztatik elszállítani egy konferenciára, ha az Adjunktus Úr elmegy a diákokkal kocsmázni, stb. Repes a szíve, ha bennfentes lehet.
A nagy igazság ezzel szemben az, hogy az egyetemi és akadémiai szférában főállásban tudományos munkát végzők mintegy 85-90 %-a nem tud semmiféle eredményt felmutatni, és itt nem Nobel-díjról van szó, hanem egy nyomorult önálló gondolatról legalább. Közülük nem kevesen egész szép hasznot húznak a jelenlegi állapotokból, aki pedig nem, az évtizedes szakmai meggyőződésből ragaszkodik a kontraszelektív, valódi tudományos eredmények elérésére nem motiváló szervezeti és minősítési rendszer fenntartásához, közben a legtöbb, amire jutnak, száz dollárért megvásárolható tagság egy magát akadémiának kinevező civil szervezetben.
Most azt nézzük meg röviden, hogyan lehet valakiről publikációs listája és a csodálatos internet segítségével megállapítani, hogy valódi szakember-e, vagy csak afféle helyi szinten világhírű nagyság. Akkor is, ha történetesen tökéletesen segghülyék vagyunk az illető kutatási területéhez. Példákat is fogunk nézni, konkrét, valódi akadémikusokat.
Előbb viszont. Tisztázni is kellene, mi az, ami rendes, valódi tudományos közlésnek számít. Röviden: a szakterület vezető, komoly szerkesztőbizottsággal rendelkező, nemzetközi folyóiratában megjelent, független peer review-n átesett cikk, esetleg nem szakfolyóiratban, hanem hasonló szerkesztési elvek szerint működő, átfogó jellegű lapban (pl. Nature) megjelent cikk.
A jó folyóiratok a szakterületükön kiemelkedő impakt faktorral rendelkeznek - ez körülbelül a folyóirat átlagos idézettségét méri. Mivel az IF-et befolyásolja, hogy hányan idéznek egy kiadványt, a sok kutató által művelt területek (pl. orvostudomány, genetika) impaktja nagyobb lesz, mint a kevesebbek által űzött oceanográfiának. Adott területen belül azonban az impakt faktor jó mutatója a folyóirat súlyának.
A tudósok értékelésekor szokás összegezni, hogy az egyes cikkei mekkora impaktú folyóiratban jelentek meg, vagyis ha írt egy cikket egy, az adott évben 2,12-es, meg egy másikat az adott évben 3,45-ös folyóiratba, akkor gyűjtött 5,57 impaktot. A tudományos életút során összegyűjtött impaktokat érdemes összehasonlítani a többiekkel, akik a témában tevékenykednek. Az idézettségnek létezik más mérési módszere is, de most csak a publikációs listáról beszélünk.
Az összes többi megjelenés (konferencia, tanulmánykötet, stb.) legfeljebb kiegészítheti, de nem helyettesítheti a rendes folyóiratcikkeket egy publikációs listában. Ezt titkon mindenki tudja, illetve biztosan van, aki nem, de az annyira reménytelenül hülye, hogy nem is érdemes vele vacakolni.
Nézzük tehát, milyen trükkökhöz folyamodik az, akinek komoly, tudományos publikációból nincs nagy életműve, mi az, amivel ezek helyett kitömi a publikációs listáját. Ezt teszi egyébként a magyar értelmiség jelentős része, nagyon kevés kivétel van. Így járnak el a magukat a bölcsész- és társadalomtudományi karok elitjének, valódi tudományt művelőknek tartóktól számos mérnöki kar oktatóin át sok természettudományos tanszék és intézet kutatóiig sokan.
A legnépszerűbb ál-publikáció a fasza nevű, valójában idehaza, a szomszéd tanszéken direkte cikktemetési céllal szerkesztett magyar vagy idegen nyelvű folyóiratokba elhelyezett közlemény, vagy más országok hasonló, kis lapjaiba írt anyag. Ezek nagyon komolynak látszanak, de a szerkesztőbizottság összetétele sokat elárul, meg az is, hogy ezeket nem a komoly tudomány-ipari kiadók (Elsevier, World Scientific, Thomson Scientific, Wiley, stb.) vagy független szakmai társaságok (pl. IEEE) adják ki, hanem kis országok kis akadémiáinak, egyetemeinek kiadói.
Ezek a cégek éppen lehetnek külföldi tulajdonban, de ez az újság kiadását nem befolyásolja, az ugyanis jó üzlet. Az újságot teleíró professzori kör ugyanis megveteti a lapot az egyetemekkel, ahol oktat (vagy elintézi neki a pályázati pénzt), így mindenki jól jár, csak az adófizető szív: a tiszteletre méltó profnak van hova írnia, a kiadó meg profitot termel más pénzéből.
Szintén népszerű az egyetemek vagy intézetek adott évi kutatásairól szóló összegző műbe írt anyagokat publikációként feltüntetni, holott ezek még annyi szerkesztésen sem esnek át, amennyin az előző csoportba tartozó firkálmányok. Ezeknek az a célja, hogy bizonyítsa: a kutatóhely méltó a köz támogatására. Simán le lehet írni bennük bármit, aminek csak kis köze is volt a helyhez, és elég menőnek tűnik.
Hasonlóan könnyű visszaélni a konferenciák anyagaiból készült kiadványokkal, vagyis azokkal a kötetekkel, amik egy konferencián elhangzott előadás anyagából írott cikkeket tartalmaznak. Vannak komoly, nagy impaktú konferenciák persze, peer review-on átesett proceedingekkel, de számos helyen még ezeket sem fogadják el minősítési alapnak. A hazai mezőny pedig javarészt sokkal gyengébb helyekre jár, Savanyúvíz-gyártók Éves Találkozója, meg ilyenek. Az itt elhangzott előadások anyaga tehát szintén nem valódi publikáció. Ha a konferencia-anyagból nem lesz valódi cikk, akkor az bizony nem ért annyit, és könnyen lehet, hogy az „elsütjük valami konferencián, el kell használni az utazási keretet úgyis” kategóriába tartozik.
Szokás még felsorolni az ismeretterjesztő cikkeket és előadásokat is. Az ismeretterjesztés persze szép dolog, de külön kell választani a szakmai cikkektől. Az Interpress magazinba, meg politikai lapokba írt anyagokat feltüntetni pedig mindennek az alja. Holott létezik ilyen tanszékvezető is.
Vannak aztán még a könyvek, könyvfejezetek. Ezekre nincs általános szabály. Egy könyvnyi újdonság ritkán gyűlik össze egyszerre, ennyi biztos. A könyv készülhet úgy, hogy a témában korábban elért jelentős saját eredményeket összegzi és rendszerezi, komoly kiadónál, komoly szerkesztővel, ekkor sokat ér. Lehet új eredményeket nem nagyon tartalmazó összefoglaló, esetleg tankönyv, ilyenekből nagyon nehéz jót írni, és fontos, hogy ezeket valaki megírja, de tudni kell, hogy ez minden nagyszerűsége ellenére sem tudományos eredmény. A tankönyv ugyanis nem elsősorban az újdonságot, hanem a szakmai kánont kell, hogy tükrözze. Meg persze lehet úgy is könyvet írni, ahogy Erdélyi Mónika. Ha van rá pénz, bármit ki lehet adni. A saját könyv megléte tehát szintén nem garancia semmire.
Hogyan lehet ezt az ellenőrzési módszert a gyakorlatban alkalmazni? Keressünk egy olyan területet, amihez totálisan nem értünk, legyen ez mondjuk az orvostudomány, biológia, genetika, stb. Kurrens, sokat kutatott témák vannak itt, vegyünk tehát két, ezen a területen dolgozó akadémikust. Az MTA honlapja segít ebben. Legyen mondjuk az egyikük Falus András, a másikuk Heszky László.
Kérdezzük le Falus publikációit. Miket látunk a sorban? Van például Nature cikk. Aztán van a legújabb, egy-két éves munkák között mindenféle más paperből rengeteg, ezekre rá lehet keresni. Placenta - impaktja 3,238, kiadja az Elsevier. FEBS Journal, impaktja 3,396, kiadja a Wiley. Microbes and Infection, szintén Elsevier folyóirat, 2,523-as impakttal, Blood Journal, a legkomolyabb hematológiai szaklap 10,896-os impakttal, stb. Az egész életmű ilyenekkel van kitömve. A nem vastaggal szedett részben van néhány hazai alaptankönyv, szerkesztett és részben szerzett tanulmánykötet (szintén a Wiley-nál, nem a Répatermesztő Egyesület magánkiadásában), és emellett vannak a hazai szaklapokban írt cikkek, ismeretterjesztő könyv, stb. Összegzett impaktja 600,322.
Most nézzük Heszky László cikkeit. Azt gondolná az ember, hogy növénynemesítésből, genetikából és biotechnológiából nagyot kell dobni ahhoz, hogy valaki akadémikus legyen, hiszen a magunkfajta laikus is látja a hírekből, hogy ezzel mennyit foglalkoznak manapság. Hát lássuk, HORTICULT SCI (BP), az kérem ez volna, se nemzetközi szerkesztőbizottság, se impakt, se semmi, külön kiemelném az oldal címsorát: Agroinform Használtgép Traktor Mezőgazdaság Növényvédőszer Növényvédelem Kombájn MTZ. Aztán Agrár- és vidékfejlesztési Szemle, vagyis a Szegedi Tudományegyetem Mezőgazdasági Kar folyóirata. Utána beláthatatlan mennyiségű konferenciaanyag, többségük valami kisebb rangú magyar eseményről, meg még egy-két cikk ebben vagy hasonló színvonalú magyar újságokban (Agrofórum, Magyar mezőgazdaság, stb.), és egy-két valódi cikk, de azok is sok évvel ezelőtt. Összegzett impaktja 39,738. Egy élvonalbeli, jól finanszírozott, sokak által művelt kutatási területen ez nem sok, hogy finom legyek.
A nagy baj az, hogy ebben az országban Falus András a kivétel (ilyen tudományos életművel néhány tucat, maximum százas nagyságrendű kutató bír, az Akadémiát sem töltik meg teljesen), és Heszky László a szabály. Az egyetemeken, beleértve az úgynevezett jó egyetemeket, meg a főiskolák és Magyar Bálint perverz nászából született másodvonalat is, ez a mérce, ez a norma.
Mondjuk nem is kell mindenkinek 600-as impaktot csinálni, egy tisztes professzor, docens vagy tudományos főmunkatárs valahol a semmi és a kiemelkedő akadémikus között helyezkedik el, csak idehaza ez nem működik, mindenki általában a nagy büdös nullához áll közelebb. Persze ennek számos oka lehet, történeti, személyes, anyagi, stb. De ettől még a baj valós és nagy.
Zárszóként javasolom mindenkinek, akiben van némi bátorság, hogy nézze végig kedvenc tanára publikációs listáját meg életrajzát. Aztán gondolkodjon el, tényleg érdemesek-e ezek az alakok az őket körülvevő ájult tiszteletre.
(A szerző bölcsész, akadémiai dolgozó)
Kapcsolódó írások:
Posztmodern porhintés - kis magyar szellemtudomány
