Nagy forradalmak, absztrakt ideológiákra épülő gyors átalakítások után szinte törvényszerű következetességgel fordul elő, hogy a társadalmak visszakívánkoznak az eltörölt formák közé, azaz visszasírják a régi, hagyományos tartalmakat.
Amint Széchenyi kortársa – akinek A’ Kelet Népe (1841) című zseniális forradalom-ellenes könyvét is elküldte, amelyben idézi őt –, a porosz konzervatív Corberon gróf vélte: „lelkesülés kezdi, őrjöngés kíséri és megbánás követi a forradalmakat.” Noha a forradalmak vívmányainak felszámolásán dolgozó reakciósok és ellenforradalmárok általában úgy vélik, mindent megtesznek a revolúció ellen, annak bekövetkezte után már nem sok lehetőségük adódik a visszaállítás meglehetősen nehéz munkájának precíz és teljes körű elvégzésére.
Időben és habitusban igen eltérő szerzők hasonlóképpen vélekedtek a forradalom utáni állapotok visszafordításának nehézségéről. Míg de Maîstre a XVIII. század végén úgy látta, a helyzet ahhoz mérhető, mintha a genfi tavat valaki kiszívná, majd utána kiskanállal próbálná visszamerni; addig Pethő Sándor 1932-ben (A magyar Capitoliumon) azt írta, hogy e nehézség oka az addig tisztelt erények és intézmények szakrális aurájának lerombolásában rejlik, hiszen az elveszett tiszteletet, vagyis az autoritás elemi legitimációját később szinte lehetetlen eredeti formájában restaurálni. De azt nem mondta senki, hogy más formában ugyanazt a tartalmat ne lehetne tovább őrizni.
Újra. Mintha tehát a társadalmak a felfordulások után bizonyos idővel visszatalálnának oda, ahonnan a szervezett forradalmi erőszak elszakította őket. Ha hiszünk Mannheim Károly generációelméletének, akkor e kérdést összekapcsolhatjuk a történelmi eseményeket alakító nemzedékek közötti diszkrepanciákkal, ezek anyagi és eszmei dialektikájával. Azaz úgy van ez, hogy a forradalmi nemzedékek nyomában – még azok megöregedésekor! – konzervatív generációk járnak, vagy más szavakkal: a progresszív apák után reakciós fiúk következnek, akik legszívesebben visszacsinálnák azt, amit szüleik elrontottak. Így igazolódik be az a – biogenetikailag is megfigyelt – következtetés, hogy a fiatalok gyakran közelebb állnak nagyszüleik, mint szüleik generációjához. És tovább csavarva: a fiúk nagyapjuk eszméit követelik vissza apjuk lázadozása után.
Hannah Arendt egyik, Karl Jaspershez írott levelében megállapította: az 1848-as forradalomhoz hasonlóan fognak beszélni 1968-ról, mivel mindkettő meghatározó cezúrát jelentett adott korában. Az értelmezés helyénvalónak bizonyult, hiszen a Népek Tavaszának aposztrofált lázadás-hullám megváltoztatta Európa politikai viszonyait, a Nagy Év Mozgalma pedig a maradék tradicionális életformát is destabilizálta. (Persze, mindkét forradalmi hullám hozott pozitív fejleményeket itt, Magyarországon, hiszen 1848-ban hülyének nézte a mérsékelten szabadelvű politikai elit Petőfit és társait, a magyar ’68-as nemzedék pedig leginkább a Kádár-rendszert lazító beatzenéről nevezetes. Ám mindez egy kelet-közép-európai szárnyvonal, magyar mellékvágánnyal, lévén 1848 és 1968 európai vaspályáin egy vörösödő mozdony szabatott, amit egyre csak fűtöttek az arra hivatott balos értelmiségiek, újabb és újabb megállókat hagyva maguk mögött.) Szóval, vissza a zárójel előtti részhez: 1968 történetpolitikai „érdeme” az volt, hogy az 1789 óta tartó progresszív erőszakot kiterjesztette oda, ahol az eddig még nem járt. A kultúra területére, a művészetre, az egyetemi oktatásra és a kultúra addig védett zugaira. Irving Kristol például úgy vélte, hogy a nihilizmus ült diadalt az atlanti kultúra egyetemein Berkeley-től Párizsig s az 1968-cal fémjelzett ellenkultúrát a modernizmus utolsó nagy támadásának nevezte „a hagyományos értékek citadellái” – úgymint család, vallás, művészet, egyetemek – ellen (Countercultures. 1994). Ehhez nagyon hasonlóan Allan Bloom The Closing of the American Mind (1987) című kötetében – híven a straussiánus kultúrkritikához – a modernitás legrosszabb, relativista tendenciáit vélte felfedezni a ’60-as években. A Counter Culture elleni konzervatív offenzíva nevei között említhetünk rajtuk kívül olyan eltérő politikai meggyőződésű embereket, mint Lionell Trilling, Raymond Aron, Molnár Tamás, Rysard Legutko, Nathan Glazer, S. M. Lipset, de Gaulle vagy Reagan stb. Abban ugyanis mind egyetértettek, hogy a hagyományosnak tekinthető kulturális mintákkal szemben volt elemi támadás 1968, mert ezek tradicionális öntőformáit törték szét ekkor.
A ’60-as évek rombolásába világméretűvé tágítva a maói kulturális forradalom éppen úgy benne foglaltatik, mint a II. vatikáni zsinat néhány rendelkezése és a posztmodernitás zagyvasága (gender studies, dekonstrukció, performansz-művészet és más efféle baromságok), továbbá a nemibetegség-önkiszolgálóként működő hippi-kommunák, vagy az Amerika-ellenes tüntetések és a szovjet terjeszkedés a harmadik világban. Nos, ez a sok minden kezdetben csak a kapitalista országokat érintette, majd lassan-lassan, más formában és intenzitással, de a keleti blokk társadalmait is elérte. A hagyományos európai életforma forradalmi eltörlése tehát sikerült, mivel megsemmisítették az élet valláserkölcsi alapját, a tradicionális formák maradékát, a tekintélyt, valamint a társadalmi hierarchia horizontális és vertikális tagolódását. Mindez veszélyes redukció volt és progresszív uniformizálást szült. Az élet rendjébe többé nem tartozott bele a család szentsége, a munka erkölcse, a klasszikus polgári erények megannyi – keresztény gyökerű – biztosítéka, a tekintély elfogadása a templomban és az iskolában.
Rosszindulatú balliberális értelmiségiek számtalanszor idézik Churchill egyik bonmot-ját – volt persze több is, mondjuk a bolsevizmusról, de az valamiért nem tetszik nekik –, amely szerint „nincs nevetségesebb dolog a fiatal konzervatívnál és az öreg radikálisnál”. Látszólag nehéz mit kezdeni a mondattal, de az értelmezéshez sok segítséget nyújt, ha tudjuk, hogy az angliai viszonylatok között, Churchill mondásának idején, a fiatal radikális is reakciósabb volt a közép-európai ultrakonzervatívnál. Valójában arról lehet inkább szó, hogy a közfelfogás szerint a koránál fogva „lázadó” és elégedetlen a fiatal, míg a megőrző és mérsékelt az idős ember kell, hogy legyen. Vagyis habituális-alkati érvényű és nem feltétlenül politikai tartalmú a híres churchilli mondás. Ezért lehetséges a fiatal konzervatívok lázadása is. Könnyen elképzelhető, hogy a XXI. század elején a lázadás jobbról jön, mégpedig a ’68-as generáció által meghonosított „értékek” ellenében.
Jean Sévilla írtja Túl jón és rosszon – Hová vezet az anarchista liberalizmus? (2008) című könyvében, hogy a ’90-es évekre érett be a sixties átka, hiszen az erkölcs és a társadalmi rend jobboldali (vallási) és baloldali (állampolgári) megalapozása egyaránt felszámoltatott. Helyébe a posztmodern relativizmus, a gettósító multikulti, a hazafiasság aláásása, a radikális emancipáció és a társadalmi minoritások („alternatív életmódot követők”, bevándorlók, szélsőbaloldal) erőszaka lépett. A klasszikus baloldal eközben átállt a liberálisok oldalára, a jobboldal pedig elfogadta újabb norma-alapnak a ’68-as értékrendet, mintha azon bármi megőrzendő is lenne a konzervatívok számára. Sévilla sötét értékelése nagyban, sajnos, igaznak bizonyul, bár Sarkozy ’68 tagadásáról beszélt kampányában. Mégis, kicsiben úgy tűnik, hogy ha kezdetben látható(bb) politikai következmények nélkül, de formálódóban van egy olyan nemzedék, amely megkérdőjelezi a réginek számító 1968-as receptet és – tudva vagy tudatlanul – az elé tér vissza, ha nem is olyan formában vállalva a forradalom előtti tartalmat, mint ami annak akkor keretet adott. Világosabban arról van szó, hogy például az ezredforduló utáni magyarországi ifjúságszociológiai felmérések szerint a fiatalok a családnak, a munkának, a stabilitásnak, a biztonságnak és a hagyományosnak számító értékeknek nagy szerepet tulajdonítanak. Mindezt sokan közülük nem kötik vallási vagy transzcendens megokoláshoz, de mégis határozottan egy ezzel párhuzamos – konzervatív – életmódot tekintenek pozitívnak. Fenti sejtelmes mondatunk („más formában ugyanazt a tartalmat”) így igazolódik be.
Lépjünk a tények mezejére! A KSH adatait interpretáló HVG így írt két éve: „a fővárosi lakosság körében szolid, de egyértelmű konzervatív fordulat jelei tapasztalhatóak”, hiszen 2004 óta látványosan emelkedik a házasságkötések száma (12%-kal), míg a válásoké csökken, akárcsak a házasságon kívül született gyermekeké. Mindez a folyamat a skandináv országokban évek óta tapasztalható. Amerikában pedig – írja egy konzervativizmussal kokettáló liberális portál – az ezredforduló előtt egy vagy két évtizeddel születettek „rokonszenveznek a hagyományos értékekkel. Úgy látszik, a ’68-as nemzedék lázadó generációjának gyermekei is lázadnak. Csak ők éppen szüleik baloldali liberális eszméi ellen.” Ez olyan életmódbeli tradicionalizmusban, annak visszatértében ragadható meg, mint a drog- és alkoholfogyasztás csökkenése, a fiatalkorban végrehajtott abortuszok számának apadása, a válás-görbe visszaesése és az oktatási eredmények javulása. S tovább. A ’90-es években felnövekedett magyar fiatalok körében a GFK Piackutató Intézet által nemrég végzett felmérés azt mutatja, hogy a húszévesek körében egyre fontosabb a szülőkkel való harmonikus kapcsolat, a biztos munkahely, a teljesítmény, a magántulajdon és az alacsony adók. Mindez azt mutatja, hogy a rendszerváltás idején szocializálódó fiatalok a piacgazdaság környezetébe kerülve felismerték annak használhatóságát, de stabilizáló értékeit is (újra) megtalálták. A családi kapcsolatok és a munkaerkölcs nagyra tartása – többeknél biztosan – nem feltétlenül normatív, vallásos, vagy tradicionalista beállítottság eredménye, hanem mintegy újrafelismerése a hagyományos értékek praktikusságának és kipróbált, időtálló tényének. Mindez viszont igen keveset módosít azon, hogy a pozitívnak tekintett életforma ma jobbra van.
Gábor Kálmán ifjúságszociológus hosszú évek óta kutatja a fiatalok kulturális és politikai beállítódását. 2004-es méréséről így nyilatkozott egy szociológus honlapnak: „megfigyelhető tehát egyfajta konzervatív fordulat, amely a társadalmi világlátásban és értékrendben fejeződik ki. Természetesen ez megjelenik a politikai preferenciákban és szimpátiákban is.” Amikor a 2006-os eredményekről faggatták, az Élet és Irodalom egyik kérdésére így felelt: „a ’60-as években még a baloldali radikalizmushoz, illetve az újbaloldalhoz kötődő diákmozgalmak a ’80-as évekre egyre közelebb kerültek a jobboldali, konzervatív értékvilághoz”. Az ÉS számára bizonyára kellemetlen megjegyzés hatását még azzal lehetne fokozni, hogy Gábor Kálmán szociológiai vizsgálatai a Szigeten részt vevők és a pesti egyetemisták körében készülnek – milyen lehet akkor egy vidéki katolikus gimnázium fiatalsága? (Még belegondolni is jó…) E nagyhatású változásokat a társadalomtudós azzal magyarázza, hogy nem érvényes „az ifjúság hordozza a lázadást” című illúzió, illetve ha mégis, akkor a baloldali hullám levonulása után már jobboldali változatban értelmeződik újra. Gábor Kálmán a konzervatív fordulat beálltát a ’90-es évek végére (pontosabban 1997/98-ra) teszi, és azzal magyarázza, hogy a stabilitás iránti igény általános megnövekedésével a biztonságot adó hagyományos intézmények tisztelete (család, egyház, lakóhely, állam, nemzet) erősödött fel. Másik, ugyancsak megfontolandó megállapítása úgy hangzik, hogy az elmúlt 15–20 év gazdasági és társadalmi viszonyai között a fiatalság két nagy, „osztályszerű” csoportja alakult ki: a rosszul kereső és képzetlen underclass, valamint a tanult és tehetősebb fiatal középosztály. Ez utóbbiakra, az ún. yuppie-csoport tagjaira jellemző leginkább a jobboldali politikai szimpátia és a piacgazdasággal is összefüggő értékek tisztelete (teljesítmény-orientáltság, munkatudat, versenyszellem, tax-cut). A szociológiai felmérések nagy ígérete egyébként, hogy a mai húsz- és harmincévesek mögött jön az a generáció, amely már a rendszerváltás után született, s ennek éppen középiskolát végző csoportja még egységesebben követi a konzervatív életstratégiát. Ennek, persze, politikai következményei sem váratnak soká magukra. Sok nemzetiszínű-karkötős gimis készül 2010-re. Közhelyszámba menő megállapítás, de témánk szempontjából releváns, hogy a balliberális párt szavazóinak kétharmada lefedi a nyugdíjas lakosság kétharmadát, míg a jobboldali–konzervatív néppárt szavazóállománya az aktív lakosság túlnyomó részéből és egyre inkább az első, vagy második szavazókból tevődik össze.
Hilfe, ich werde Konservativ! (2007) címmel a riportkötet és a pamflet határán egyensúlyozó könyvet jelentetett meg Peter Köpf, amelyben azt írja, hogy ugyan ő maga nem nevezhető konzervatívnak (sőt, nyugat-német ószocdem), mégis, mivel az állandóságot, a biztonságot, a további radikális változások megakadályozását fontosnak tartja, bizony, be kell látnia, hogy konzervatívvá vált. Életmódjuk és a világfelfogásuk konzervatívvá válásáról sokan azonban még saját esetükben sem tudnak. Ami nem véletlen. A konzervatív és jobboldali nézetek ugyanis nem a világ radikális átalakításáról szólnak, nem követelik a „szabadság–egyenlőség–testvériség” hármas agyrémét lobogó hajjal, az élet hagyományos értékeit védik, amelyek – mivel a mindennapjaink részei – nem biztosítanak hordozójuknak kirobbanó népszerűséget. Molnár Tamás találó megfogalmazással így zárja Az ellenforradalom (2006) című könyvét: „Az ellenforradalmárok feladata egyszerűen az, hogy megvédjék a társadalmat és a rendezett közösség elveit. Ez nem látványos feladat, s teljesítése során nincs végső győzelem”. Bizony nincs, de nem is ezért csináljuk.
Az életforma ellenforradalma ma valóban az alapoknál kezdi a forradalom eredményeinek felszámolását. Tényleg és valósággal tapasztalható, hogy a mai húsz- és harmincévesek jelentős része – bizonnyal a gazdaság követelményeihez is alkalmazkodva, de tudatosan vagy csak az alatt – olyan életstratégiát és mintákat követ, amelyek visszafelé haladják meg a ’60-as évek generális felfordulásának örökségét. Szociológiai felmérések és statisztikai idézgetések helyett lássuk be: az újdandy és neoyuppie nemzedéknek nem kell a nyúlott pulcsi és az apácapornó, unalmasnak találja a kiöregedett balos ortodoxiát, utálja a magas adókat és a liberális nyivákolást, nem érdekli a világ elnyomottainak harca, csak a saját családját próbálja fenntartani. Az, hogy a hagyományos életforma elemei újra elfogadott és legitim megoldásai az élet problémáinak, hogy a régi értékek más formában, de ugyanúgy életképesek, mind azt bizonyítják, hogy a ’68-as forradalom balos ittasságát rövid katzenjammer után jobboldali revitalizáció követi. S talán a remény is megcsillan: most, először az életforma ellenforradalmával 1968-at számoljuk fel, és egyre csak visszafelé „haladva”, majd 1789-et is eltüntetjük.
Kapcsolódó írások:
Ifjúkonzervatív készülődés
Lázadás a lázadás ellen - 1968 és a konzervatívok
