Pár héttel ezelőtt, az aktív eutanázia apostolaként, egy zürichi magánklinikán elhunyt kedves párizsi barátom, Vázsonyi Vilmos, vagy ahogyan sokan hívtuk, Vili.
Sokan tartották őt barátjának, maga is sokat tett azért, hogy mások annak ismerjék el.
Tudtam, hogy súlyosan beteg, de a halála nagyon megrázott. Nagyon nehéz a halállal általában szembenézni, de még nehezebb egy olyan közeli barátot elveszíteni, akinek még a kedvenc borára is pontosan emlékszünk. Túlságosan életszagúak az emlékek ahhoz, hogy örök elmúltként tudjuk őket, raktározzuk el a soha-meg-nem-ismételhető dolgok egyre bővülő tárházába.
Novák Attila írása a Konzervatórium.hu-n olvasható.
