Többször is próbáltam már nekifutni, hogy mi lehet az oka annak, hogy ma Magyarországon konzervatív címke alatt radikálisan különböző gondolatok és hozzállások futnak. Mindig félbehagytam, valahogy sohasem tudtam megfogni a lényeget.
Talán majd most sikerül.
Akármilyen röhejesen is hangzik, az van, hogy még ma is a Felvilágosodás örökségével birkózunk, azzal próbálunk valamit kezdeni, arra reagálni, annak ellenére, hogy a Felvilágosodás a szellemi térben már vagy ötven éve öngyilkosságot követett el (lásd: posztmodern), de a politikai térben még mindig egy igen aktív, virgonc zombi.
És az a nagy helyzet, hogy a Felvilágosodás ellen két, egymástól radikálisan különböző reakció született: a szkepticizmus és a romantika. A mai napig ez a két, egymástól nagyon is idegen irányzat egyszerre használja a konzervatív (és a jobboldali) címkéket.
Szkeptikus konzervativizmus: Az elvont és többnyire csak fantazmagóriákra épülő teóriagyártással szembeni kritika. Józan ész, gyakorlatiasság, önmérséklet, és a bölcs hagyományok tisztelete kombinálva egy adag rugalmassággal, alkalmazkodóképességgel. Ahogy Burke fogalmazott: a négy sarkalatos erényre, és különösen az első kettőre, a gyakorlatias józan észre és az önmérsékletre helyezni a hangsúlyt.
Romantikus konzervativizmus: lényege röviden arról szól, hogy az Észnek a Felvilágosodásra jellemző fetisizálása helyett fordulnak egyet, és a Szív és a Lélek (avagy: az Ösztön) fetisizálásába fognak. Lehet ezt ragozni, de minek.
(Vannak persze még további irányzatok, csak talán ez a kettő a legfeltűnőbb.)
A romantikus konzervatívnak a szkeptikus konzervatív általában kissé gyanús. Túl sokat
gondolkozik, túl sokat kételkedik, túl sokat foglalkozik egyének jogaival, felelősségével és kötelességeivel "a nép" és "a nemzet" mint egész helyett, túlságosan nem hajlandó lelkesedni, túlságosan nem hajlandó szenvedélyesnek lenni - gyanús, gyanús, mintha csak egy álruhás liberós lenne?... (Valójában persze nem liberális, persze, de onnan nézve arrafele hajlónak annak tűnik.)
A szkeptikus konzervatív a romantikus konzervatívok népies-nemzeties kollektív vízióit, nagy társadalom-átalakító álmaikat, érthető, de céltalan és értelmetlen szenvedély-kitöréseiket, az állam és a politika iránti iránti rajongásukat viszont gyakran egy kicsit túl modern, túl baloldalias, ideológus, fantaszta tulajdonságnak látja.
A mérsékeltebb romantikusokkal szemben a szkeptikus konzervatív többnyire megértően viselkedik, mert történelmi tapasztalatai alapján elfogadja, hogy az érzelem és az ösztön az emberi természet normális vonása és kellő adag önmérséklettel megregulázva hasznos és építő tulajdonság - Burke maga is bőven használt a retorikájában érzelmi elemeket, de mérsékelt és méltóságteljes érzelmi elemeket használt, olyanokat, amelyek felemelnek, nem olyanokat, amelyek acsargó farkassá aláznak - de a radikális romantikusokat jellemzően nem bírja, időnként akár lebaloldalizza, lemarxistázza őket. (Persze nem baloldaliak valójában, csak innen nézve időnként annak tűnik.)
Szóval, az a helyzet, hogy a romantikus konzervatívnak a szkeptikus konzervatív "túl liberális", a szkeptikus konzervatívnak a romantikus konzervatív "túl baloldali", miközben persze egyikük sem sem baloldali, sem liberális. Ez van.
Ami e kettő földrajzi elterjedtségét illeti, szerintem jelen vannak mindenhol, de mondhatjuk azt, hogy a szkeptikus konzervativizmus először angolszász országokban terjedt el és és a XVII. - XVIII. századi skót filozófus munkáiban gyökerezik, egy fokkal mélyebben pedig az ógörög-római kultúrában. A romantikus konzervativizmus inkább német gyökerű, alapvetően a XIX. századi völkisch-romantikus, szenvedélyes német idealizmus az alapja. (Persze a mai Angliából és a mai Németországból mindkettő eléggé hiányzik, de most a néhány emberöltővel ezelőtti gyökerekre gondolok).
Magyarországon is mindig is jelen volt mind a kettő. A legismertebb és egyik legjobb magyar szkeptikus konzervatív Madách Imre volt, tessék nyugodtan újraolvasni Az Ember Tragédiáját, rég volt már az középiskola, nem árt felfrissíteni a dolgot :-) És még ennél is jobb, tökéletes szkeptikus-konzi műve A Civilizátor. Különösen erős pedig ez a vonal a nácik vagy komcsik elől külföldre menekült magyarok körében: John Kekes ennek a vonalnak szerintem messze legjobb szerzője (még jobb, mint Oakeshott), és az inkább "XIX. századi szabadelvűnek" mondható Kornai Aurél és Polányi Mihály, illetve az inkább katolikus-reakciósnak mondható John Lukacs és Molnár Tamás gondolkodásában is eléggé jelen vannak a szkeptikus-konzervatív elemek.
Ennek ellenére - talán a nagyon erős német hatás, befolyás miatt - valahogy mégis inkább a völkisch-romantikus, érzelmes-ösztönös-szenvedélyes, szív-lélek vonal volt nálunk a jellemzőbb, elterjedtebb, és különösen igaz a rendszerváltás utáni jobboldali sajtó fő irányvonalára: nem mindenkire - messze nem mindenkire - de az általános, elterjedt, tipikus hangvételre, hozzállásra.
Ami mostanában a "blogoszférában" történik, az szerintem talán egy kicsit arról szól, hogy kezd talán erőre kapni a szkeptikusabb vonal. És ennek nem biztos, hogy mindenki örül. Hát, ez van.
Szeretném, ha több Madách Imrét és kevesebb Szabó Dezsőt olvasnánk. Alapvetően - ezért írok. Több gyakorlatias józan észre van szükségünk, és kevesebb zsigeriségre.
De ha ez így egy kissé elvont volt, nézzünk három példát.
1. Alapvető kérdés, hogy a társadalmat (nemzetet) minek is látjuk.
A liberálisok szabad egyének önérdeken alapuló önkéntes társulásának tartják (Gesellschaft). Ez egyértelműen a Ráción, intellektuson alapszik, és a Felvilágosodás örökségének mondható, amely lényegében az Észt eszköz helyette afféle fétisnek tekintette.
A baloldaliak és a romantikus konzervatívok közösségnek tartják, ld. "a nép" (Gemeinschaft). A baloldaliaknál ez alapvetően inkább egyfajta materiális erők által kialakított tömeget-osztályt jelent, a romantikus konzervatívoknál viszont a közös Lélek vagy a közös Szív által teremtett, hm, afféle kollektív entitást. Ez utóbbi egyértelműen a Felvilágosodás romantikus konzervatív kritikájából származik: az Ész fetisizálására válaszul, ahelyett, a Szív és Lélek fetisizálása.
Szkeptikus konzervatív szemszögből: mind a kettő szükséges, mert történelmi tapasztalatok igazolják a szükségességüket. A közösség adja a meghittség és otthonosság, ismerősség azon érzését, amely nélkül nehéz igazán jól érezni magunkat a bőrünkben, és azt az alapvető bizalmat, ami a szerződések nyugodt megkötésének feltétele. (A bizalom alapja mindig a hasonlóság.) Másfelől meg a társulás adja például a világosoan meghatározott tulajdonjogokat, ami pedig a szerződések peres úton való kikényszerítésének feltétele, meg egyáltalán, hogy precíz játékszabályok legyenek, amelyekkel mindenki kalkulálni és tervezni tud.
Azaz, a szkeptikus hozzállás elfogadja, hogy az emberi természet része mind a Ráció, mind pedig a Szív/Lélek/Ösztön, mind a kettőt használni kell, mind a kettővel kalkulálni kell. Éspedig azért, mert ezt személyes és történelmi tapasztalatainkból tudjuk, úgyhogy végső soron mondhatjuk, hogy a szkeptikus hozzállás sarokköve a Tapasztalat.
És azt is mondanám, hogy társulás és közösség egyidejű elfogadása a polgáriasság lényege: a polgár társulás tagja is (mint burzsoá), de közösség tagja is (mint cívis, citoyen).
2. Nem kezdek egy sikítozni, ha megnyitnak egy újabb plázát. Ugyan már, a pláza a klasszikus, boltokkal szegélyezett főutca lélektelenebb, sterilebb, de praktikusabb változata, mert nem esik be az eső és lehet parkolni. Veszítettünk is, nyertünk is az elterjedésükkel.
Nincs semmi rossz a vásárlásban. Abban van rossz, ha valakinek az életében semmi más fontos nincs, mint a vásárlás. Az igen szánalmas tud lenni.
Ennek nyilvánvalóan nem az az oka, hogy túl sok a bolt és túl sok a reklám, ez naív, materialista, sőt, pszeudo-marxista elképzelés, ui. ők tekintik a kultúrát a gazdaság függvényének.
Történelmi tapasztalataink szerint ez fordítva van: a gazdaság a kultúra függvénye. Mind az, hogy nagyjából mire van kereslet, mind pedig az, hogy nagyjából milyen kínálat van, azaz a kultúra által meghatározott általános vágyakat milyen specifikus irányokba manipuljálják a reklámok révén, a kultúra függvénye. Próbálj meg szalonnát reklámozni Dubaiban, ha nem hiszed. És ez csak az egyik fele - a másik fele az, hogy miért akarna egyáltalán egy amerikai CEO alatt dolgozó dubai muszlim marketingmenedzser szalonnát reklámozni? Ő sem csak profitrobot, ugyanúgy megvan a véleménye a dolgokról, mint az átlagembernek. És akkor ezt most tessék visszavetíteni azokra a magyarországi témákra, amikről beszélgetni szoktunk: konzuimidiotizmus, anyagiasság és így tovább.
Azaz, visszakanyarodva, ha valaki életében nincs más fontos, mint a vásárlás, akkor alapvetően az ideák birodalmában: oktatás, kultúra, sajtó, értelmiségiek, művészek, stb. kell keresnünk az okát, nem az üzletben.
3. Hasonló okokból zavar a zsigeri multi-ellenesség. A Coca-Cola nem a könyvtár és a templom alternatívája, hanem a házilag csinált limonádéé. Nem a lelkedet akarja, csak a pénzedet. Hülyeség az, hogy ők teszik tönkre a hagyományos értékeket, hiszen utóbbiak nem pénzt igényelnek, hanem odafigyelést, időt és energiát. A hagyományos értékeket azok az értelmiségiek, újságírók, művészek és oktatáspolitikusok teszik tönkre, akik szabályos kultúrháborút folytatnak ellenük, nem a multik. Alapvetően: a kultúra "csinálja" a gazdaságot, nem a gazdaság a kultúrát. Miért? Mert ez a történelmi tapasztalat.
Lehetne még hozni néhány példát, de minek, azt hiszem, megvilágítottam a lényeget.
Még egy megjegyzés: lehet mondani, hogy a szkeptikus konzervativizmus angolszász import, de egyrészt csak a módszer átvételéről van szó (tapasztalat-orientáltság) és utána nyilván a saját tapasztalatainkat kell alkalmaznunk, másrészt pedig mi nem import?... A Felvilágosodás is import, és a völkisch-romantikus-szenvedélyes konzervativizmus is import, a XIX. századi német idealizmusé.
A bal-jobb és lib-konz kategóriák időnként egy kicsit tartalmatlanok, fogalmazzunk inkább úgy, hogy ma Magyarországon a közügyekről való gondolkodásnak három pólusa van: Felvilágosodás-párti, szkeptikus és romantikus. Egyelőre, ez a helyzet.
Kapcsolódó írások:
Ifjúkonzervatív készülődés
