Holocaust. Trianon. Márianosztra, Recsk, GULÁG. Valahányszor meghallom ezeket, mindig az jut eszembe, hogy már megint zavar valakit az, hogy túl jó kedvem van.
Pedig érintett vagyok: ami a család zsidó származású felét illeti, dédfater megjárta Dachaut, majd kétszer is leállamosították a vállalkozását Rákosiék. A pöstyéni rokonaim pedig a trianoni határ rossz oldalára kerültek. A család keresztény származású fele pedig leginkább azzal volt elfoglalva, hogy dugdossák a lányokat és a lovakat a Vörös Hadsereg elől. Előbbieket sikerrel, utóbbiakat kevésbé. És mégis. Kezd elegem lenni. Nagyon. Mégpedig két okból.
1. Mazochizmus. Önkínzás. Sebek felszaggatása, azokban vájkálás. Gyászolás, évről-évre. Halálszag. Szenvedés. Mi értelme van ennek? Persze, a múltat nem szabad elfelejteni. Különben megismétlődik. A tanulságokat le kell vonni. Levontuk. Mindenki mást, kábé, úgyhogy a tanulságok mibenlétén vélhetőleg ötven év múlva is heves anyázás lesz, de ez van. De a "levonás" és a "nem elfelejtés" nem jelenti ezt az egész fájdalmas gyász-és halálkultúrát, ami a magyar nemzet tragédiái (Holocaust, Trianon, bolsevizmus) körül zajlik.
Különösen bizarr dolog az áldozatiságból, halálból, gyászból gyártani identitást. A nemzetiek, főleg a radikálisok, Trianonból akarnak identitást gyártani: "Magyar az, akinek fáj Trianon." Köszönöm szépen, de én úgy szeretnék magyar lenni, hogy az ne fájjon, hanem inkább - surprise, surprise! - valami JÓ dolog legyen, valami olyan, amit érdemes csinálni, valami olyan, ami másokkal összeköt, és jó dolgokat csinálunk együtt. A mérsékeltebb jobb egy része valami hasonlót csinál a kommunizmus áldozatai kapcsán. És a zsidóság egy része valami hasonlót csinál a Holocaust kapcsán. Magyar az, akinek fáj Trianon. Polgár az, aki gyászolja a kommunizmus áldozatait. Zsidó az, akinek fáj a Holocaust, és fél egy újabb Holocausttól. Meg vagytok ti mind hülyülve?
Mégis, milyen Magyarországot akartok? Fájdalomban, gyászban, veszteségben vájkálót, magukat örök áldozatnak, örök vesztesnek tekintők, pesszimisták, depressziósok országát? Az öngyilkosságok világranglistáját vezető országot? Lehet ilyet csinálni, hogyne lehetne, de ha hosszú távon ez marad, akkor én majd előbb-utóbb majd inkább kinevezem magam hottentottának vagy malájnak vagy valaminek, mert ebből aztán biztos, hogy nem kérek. Az a nemzet, ami ennyi veszélyt túlélt, most a saját életerejének, életkedvének elrontásával, megcsapolásával legyen elfoglalva? Miféle értelme van ennek? Vagy optimista Magyarországot akartok, magabiztosat, vállalkozó szelleműt? Ahol jó élni,ahol bíznak az emberek magukban, egymásban és a jövőben?
Hogy? Így? Ebből a fájdalomkultúrából AZ sohasem lesz.
2. Mit jelent áldozatnak lenni? Megmondom: szégyent jelent. Igen, azt. Gyerekkoromban előszeretettel gyepáltak az osztálytársaim, mivel végtelenül sznob és nagyképű voltam, és hozzá gyenge is. Apám arra tanított, hogy minden veréshez két fél kell: az egyik, aki ver, és a másik, aki hagyja magát. Még egyszer: KÉT fél. MIND A KETTŐ felelős: aki ver, az is, aki hagyja magát, az is. Mivel ha az előbbi nem tenné, akkor nem történne semmi, ha pedig utóbbi nem hagyná magát, akkor nem verés történne, hanem verekedés. Amiben szintén lehet veszíteni, és az is ciki, de jóval kevésbé ciki.
A magyar áldozatkultúra mögött egy döbbenetesen öngyilkos karakterű mém van: az áldozat... TISZTA. Az áldozat a bűneitől megtisztult, felemelkedett, bizonyos értelemben megszentült, olyan valaki, akivel azonosulni lehet, aki példakép. Ez egyébként markánsan balos mém és valahol egy keresztény (és buddhista, mellesleg) toposz eltorzítása: az önkéntes áldozat, a mártírium toposzáé. Az önkéntes áldozat, a mártír ugyanis nem vesztes, hanem győztes: legyőzte önmagát, önmaga önző vagy gyáva részét. Aki viszont nem önkéntes áldozat, akiből mások csináltak áldozatot, az nem győztes. Az vesztes.
Loser. N00b. Csicska.
Két eset van. ha ellenállt, de legyőzték, akkor keveredik a bátor ellenállás felett érzett büszkeség a veszítés felett érzett szégyennel. Ha pedig ellen sem állt, nos, az egyértelműen szégyen.
Miért? Hiszen vannak helyzetek, amikor nincs értelme ellenállni, nem? Nos, éppen ettől torz ez a mém. Igen, van, hogy nem ellenálni a racionális döntés. De éppen attól az, hogy az ellenállás árát hasonlítjuk össze az áldozatiság szégyenének árával, és úgy döntünk, hogy utóbbi a kisebb. Attól torz ez a mém, hogy ez utóbbit, a szégyent, mint árat, tagadja. Aki áldozatiságával kérkedik, nekem nem igazi férfi - de mondjuk nőben sem kimondottan ideális tulajdonság ez.
De ne értsetek félre. Nem azt mondom, hogy mindig ellen kell állni, öngyilkos módon. Azt mondom, hogy a nem ellenállás, az áldozatiság szégyen, és nem kérkedünk vele. Iskolás példával, ha jól megruháznak a nagyfiúk, oké, ők nagyok és többen vannak, nem tudtál mit csinálni, de nem állsz neki kérkedni vele, nem állsz neki lobogtatni, hogy áldozat voltál. Ha ellenálltál nekik, de ők győztek, az egy fokkal jobb. A veszítés akkor is szégyen, de akkor kérkedhetsz azzal, hogy ellenálltál, harcoltál, kiálltál, de a veszítés tényével EKKOR SEM, mert az továbbra is ciki.
Utálom azt, amikor azt látom a tévében, hogy engem megvertek, jaj, jaj, sajnáljatok. Visszataszító, gerinctelen dolog. De ismét csak ne értsetek félre: semmi bajom azzal, ha a megvert ember a rendőrséghez fordult, feltéve, hogy jó hozzállással teszi ezt: nem úgy, mint egy rinyáló, szerencsétlen áldozat, hanem mint egy törvénytisztelő polgár, aki az ELLENTÁMADÁSÁT a jog eszközeivel teszi meg - megtehetné önbíráskodással is, de mivel törvénytisztelő, ezért jogi, legális ellentámadást folytat.
Ez oké, ez tetszik. Ez férfias. Ez dupla győzelem: legyőzi önmagában az önbíráskodási hajlamot, majd a jog eszközeivel a támadót. Ez oké – ha így áll hozzá, ha így csinálja. A motiváció lehet bosszú, de mondjuk az nem jó motiváció. Szerintem a jogi ellentámadás ideális motivációja az, ha a cél: mások, további áldozatjelöltek megvédése az elkövetőtől. De az önsajnálat biztosan nem jó motiváció.
Vissza a történelemhez. Nürnbergi akasztófák, Weizman, nácivadászok, Eichmann pere: teljesen oké. Kommunista gyilkosok megbüntetése a környező országokban: teljesen oké, kár, hogy nálunk ez nem történt meg. (Mi van, drága a kötél? Oké, tudom, nem tetszettünk forradalmat csinálni. De talán az igazságszolgáltatás előfeltétele a forradalom? Nem hiszem.)
Áldozatkultusz: NEM oké. Nem szeretek vágóhídi birkaként gondolni az őseimre. Zavarja a büszkeségemet, a férfiasság-tudatomat. Borzolgatja a kakastollaimat. Akkor is, ha tudom, hogy nem lett volna sok esélyük, attól még a szégyen megmarad. Ha nem gondolhatok hősként rájuk, inkább nem akarok rájuk gondolni túl sűrűn, ha egy mód van rá. Főleg nem szeretem azt, ha van egy olyan mögötte, hogy nekem is félnem kellene, hátha megismétlődik. Szó sem lehet arról, hogy féljek, ezt nagyon hamar felejtsétek el. Bonyolult identitásom van: félzsidó, félkeresztény, teljesen buddhista, teljesen magyar, teljesen európai/nyugati, értelmiségi, azon belül is konzi, enyhén libertárius, anglofil, meg részben és válogatva, de amerikafil, meg görög-római fan, és eléggé kocka.
Ezek egyikeként sem vagyok hajlandó félni. A játék szerintem nagyon egyszerű: szavakra szavakkal kell reagálni, erőszakra erőszakkal, ameddig lehet, addig törvényes erőszakkal. Egyelőre az elmúlt 20 évben identitásom egyik elemét sem érte erőszakos támadás, tehát fel sem merül az a probléma, hogy a törvényes megoldások elegendőek-e, ez egyszerűen nem probléma jelenleg. Egyelőre, amitől mások szerint félnem kellene, azok csak szavak. És ez idegesít. Tényleg ennyire gyávának néztek, hogy szavaktól félni fogok?
Legyünk már férfiak, tényleg.
A szerző írásai a Konzervatórium.hu-n:
Válság és kiút: az új kompromisszum
Gondolatok vallásokról és szekularizmusról
