Eldőlt: az Egyesült Államok következő elnöke Barack Obama lesz, egy remek szónok, egy kitartó és optimista fiatal szenátor, akinek beiktatása történelmi esemény lesz. Ebből az alkalomból ma zene is jár a poszthoz:
A világ vezető hatalma, az Egyesült Államok komoly döntések meghozatala előtt áll, és nem érzem úgy, hogy a tesztet, amely elé a világ az újdonsült elnököt állítani fogja, ugyanolyan jól kezeli majd a fiatal demokrata jelölt, mint kezelné a tapasztalt öreg róka John McCain, aki 2000 után másodszorra kénytelen – igaz, ez alkalommal csak közvetetten – ifj. George W. Bush miatt lemondani elnöki ambícióiról.
Az amerikai választók most azért szavaztak a demokratákra, mert komoly elvárásaik vannak. Azt várják el, hogy Obama vigye haza az amerikai katonákat Irakból, állítsa meg a subprime válságot, eközben bővítse a szociális rendszerek körét és emellett az adókat is csökkentse. Lehetőleg szabad idejében változtassa borrá a vizet, szaporítson halat és kenyeret, váltsa meg a világot. Valószínűleg beiktatásának hírére nőni fog a befektetői bizalom, emelkedik a new yorki tőzsde, de a karizmatikus, megváltó vezetőről alkotott kép egyáltalán nem biztos, hogy sokáig ki fog tartani.
Válság és felelősség
Az, hogy az USA-ban ilyen mértékben csökken a fogyasztás, hogy gazdasági válság van, nem elsősorban a nyolc évnyi republikánus kormányzat hibája. Még Bill Clinton idejében született meg az a törvény, amely lehetővé tette, mi több, kötelezte Freddie-t és Fannie-t, a két legnagyobb jelzáloghitel-garantáló intézményt, hogy – a gyakran hangoztatott demokrata szociális érzékenység jegyében – adjon jelzáloghitelt kockázatos ügyfeleknek is. A bankok egymás alá licitálva ajánlották immár a kockázatos adósoknak is az újabbnál újabb hiteleket, a fedezeti kockázatot nem, vagy csak alig figyelembe véve. Az a réteg adósodott el, amelyik ezt a pénzt nem tudta visszafizetni. Pont ezért nem teljes az a sokat hangoztatott baloldali érvelés, hogy a piacgazdaság nem működik. A piacgazdaság ugyanis akkor nem működik, ha kormányzati erővel próbáljuk megerőszakolni annak törvényeit, ha a pénzt szétszórjuk/szétszóratjuk a bankokkal meg nem térülő, minimális társadalmi haszonnal járó segélyezésre, vagy segélyszerű hitelre.
A lavina beindult: megnőtt a kereslet, emelkedtek az ingatlanárak, emelkedtek a banki kamatok, a kockázatos ügyfélkör pedig nem tudta fizetni saját törlesztő részletét. Vagy, ha igen, a fogyasztásra nem maradt annyi pénze, amennyit egy Average Joe-nak fogyasztania kell ahhoz, hogy országa stabilan növekedni tudjon. Márpedig, ha az amerikai nem fogyaszt, akkor nem, vagy alig adózik.
Természetesen a Bush kormányzat állampapírokból fedezett háborús költekezése sem tett jót magának a folyamatnak, de az időzített bombát az előző demokrata vezetés tette az amerikai másodlagos jelzálogpiac alá.
Obamának – a Bush kormány egyébként gyorsan és jól végrehajtott tűzoltó gazdasági lépései után – nincs átfogó koncepciója az általános keresletnövekedés elérésére (csak ötletek: például a hazai munkaerőt alkalmazó cégek adókedvezménye), de elképzelhető, hogy az átlagemberek hitel visszafizetését részben átvállalva, enyhítve fog fellépni az új demokrata kormány, ez pedig inflációs szempontból kockázatos döntés lesz.
Iraki kirakós
A másik – a világ számára leginkább – kérdés az elnökválasztás kapcsán a közel-keleti háború, amelyet 911 óta folytatnak az „Egyesült Államok és szövetségesei”. Itt is ironikusan működik a sors, az offenzíva (Bush elnök után) kettes számú arca, Collin Powell nem kis megdöbbenést keltett, amikor bejelentette: Barack Obamára fog szavazni, és erre buzdít minden hazafit. Az interjúból kiderül, hogy Powell döntésének oka az, hogy zavarják a republikánus párt – egyébként tényleg suta – kiszólásai, viccei, amelyek Obama vallására, származására, világnézetére utalnak. Abba ne menjünk bele, hogy Obama múltjában nem az elnökjelölt középső neve szégyellni való, hanem például az Ayers-szel való kapcsolata. De az mindenképpen érdekes, hogy Powell – aki Bushnál valószínűleg sokkal nagyobb rálátással rendelkezett a valós iraki és afganisztáni helyzetre, aki négy évig kereste Bin Ladent Afganisztánban (majd visszavonult), aki honvédelmi miniszterként két országot rohant le, borítva fel azok államrendszerét, nihilt hagyva a diktatúra helyén, demokrácia helyett, ennyire érzékeny lett a race issue-kra, és a muzulmán vallással kapcsolatos megjegyzésekre.
Barack kampányát az azonnali csapatkivonás ígéretével kezdte, és többször is változtatta, határidőket adva, azokat módosítva, kapkodva. McCain véleménye végig koherens maradt: ő kiállt amellett, hogy Irakot és Afganisztánt megszállni hiba volt, a döntés téves információkon alapult, de az azonnali csapatkivonás csak még nagyobb káoszt szül: azt rendezetten, fokozatosan kell megtenni. Jelen állás szerint Obama is hasonló véleményen van, tehát aki azonnali csapatkivonásról szeretne hallani a választások másnapján, nagy valószínűséggel csalódni fog.
1993-ban négy egyiptomi terrorista fel akarta robbantani a World Trade Centert. A terroristákat elkapták, de sokak szerint nem volt elég mélyreható a vizsgálat, amit Bill Clinton adminisztrációja folytatott: a nyomozók nem jutottak el az Egyesült Államokban élő terrorista sejtekig, azokat nem számolták fel, ami közvetett oka a 2001. szeptember 11.-i terrortámadásnak. Clintonnak 5 év múlva sem a belső terroristák voltak fontosak, amikor 1998-ban elrendelte Afganisztán bizonyos területeinek bombázását, a gépek Osama bin Ladenre vadásztak – sikertelenül. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ha a demokrata adminisztráció jól végzi a dolgát, nincs 911 és nincs háború sem Irakban és Afganisztánban.
The old fashioned values
Kevésbé érint minket közvetlenül, de kihatással van ránk is, hogy a demokrata kormány alatt milyen irányba fog elmozdulni az USA értékrendje. Legalizálnak-e könnyűdrogokat, engedélyezik-e, és ha igen, milyen esetben az abortuszt, az azonos neműek házasságát. Továbbra is individualista, az egyéni értékeket és eredményeket értékelő társadalom marad-e az amerikai, vagy pedig kollektivista, skandináv-típusú országgá válik? Ezekre a kérdésekre hamar meg fogjuk kapni a választ.
A veszély Obama tapasztalatlanságában rejlik, a siker záloga Obama ereje, határozottsága. Az elnökjelölt remekül kampányolt, remekül dolgozott saját sikerén, épített bázist, vált kvázi népvezérré. Megválasztása után azonban teljesen más szerepben fogja magát találni: válságmenedzseriben, ahol nem a választókkal kell elsősorban kommunikálni, hanem a választókról kell dönteni. A kérdés most az, hogy vajon Barack Obama tényleg egy zseniális vezető, vagy pedig egy második Bill Clinton.
Tanulság nincs, csak előjelek vannak, amelyek nem a legjobbak. Ennek ellenére tegyük azt, amit az USA-ban szokás választások után: adjunk egy esélyt az új kormánynak. Igaza volt Biden alelnökjelöltnek, amikor azt mondta, hogy Obama megválasztása esetén tiszta lappal fog indulni, és a világ tesztelni fogja. Obama számára ez lesz az igazi verseny, az igazi harc, nem pedig az idáig vezető út. Tanulságos elnöki ciklus elé nézünk, és remélem, a demokrata elnök ki fogja használni elvitathatatlan előnyeit, a frissességet, a lendületet és a reményt, ami a demokrata szimpatizánsok szívében él.
Obamának – miután kampányában ügyesen tolta rá a lendületét vesztett republikánus elnökjelöltre a George Bush-mumust – azt kell bizonyítania, hogy ő nem olyan elnök lesz, mint Clinton volt. Remélem, én gondolom rosszul, amikor azt mondom: csalódást fog okozni.
Kép forrása: The People's Cube
Diszklémer: Ez a cikk arról szól, milyen hibákat követhet el Obama. Nyilván azért nincs (sok) szó Bush hibáiról, mert nem gondolom, hogy azokat Obama elkövetné.
Kapcsolódó írások a Konzervatórium.hu-n:
"The King of Social Networking"
A Konzervatórium körkérdése az amerikai elnökválasztásról, 1.rész (Jeszenszky Géza, Navracsics Tibor, Szent-Iványi István válaszol)
A Konzervatórium körkérdése az amerikai elnökválasztásról, 2.rész (Csillag Gábor, Király András, Németh Zsolt válaszol)
A Konzervatórium körkérdése az amerikai elnökválasztásról, 3. rész (Lánczi András, Magyarics Tamás, Fodor Gábor válaszol)