Caracalla
I 2008.10.15. 11:03
Egészen érdekes a magyar közélet reakciója az amerikai gazdaságot érintő, a korábbi hitelválságból általánossá terjedő pénzügyi nehézségekre (amelyek hátterét szerintem Shenpen elég jól megragadta, nem elmulasztva sem a téves szociális intézkedések, sem a pénzügyi szektor felelőtlenségének a megemlítését).
A téma valósággal mentőmellényt jelent a kommunikációs problémák tengerében fulladozó ún. baloldal, valamint személyesen a miniszterelnök számára is, az még kérdéses, hogy tud-e élni vele. Vannak arra utaló jelek, hogy igen, más tények inkább arra mutatnak, hogy ez az őszödi beszédhez hasonlóan semmifajta lényegi változáshoz nem fog vezetni a technikailag elkerülhetetlen elemeken túl.
Kezdjük messziről. Egyfelől a Fidesz nagyjából nettó hülyeségeket nyilatkozik, tudomásul kellene venni, hogy a magyar állam jelen formájában nem lesz alkalmas semminek sem a kezelésére, ha komolyabb szerepet vállal bárhol, az csak a felügyelőbizottsági tisztségek, biciklitenderek, stb. elszaporodásával járna. Aki államkapitalizmust akar építeni, a mellékhatások tekintetében forduljon további tanácsért orvosához vagy gyógyszerészéhez (továbbá történészéhez vagy politikafilozófusához). Esetleg utazzon egyet valamelyik jólműködő nemzeti kincsünkön.
Szinte meg sem kell lepődni, hogy a központi elosztás hamis bálványát tisztelő ún. baloldali elemek szinte egymással versengenek a kapitalizmus végének üdvözlésében, például a pénzügyi segélycsomagok morális veszélyére jól rátapintó - bár azt tévesen a liberális gondolkodáshoz kötő (miközben ezt voltaképpen az ún. szociálliberálisok és szociáldemokraták hozták össze) - Balblog, vagy éppen az MSZP egyik európai parlamenti képviselője, aki az eddigi kapitalizmus végét vízionálja.
És ha már szóba került, mit szóljunk ahhoz az Európai Unióhoz, amely újonnan demonstrálja a nemzetközi porondon való megjelenésre való képtelenségét? Például mit gondoljunk arról, ahogy a Brown-kormány (amely egyébként munkáspárti) egy 2001-es terroristaellenes törvényre hivatkozva kobozta el az egyik izlandi bank Nagy-Britanniában lévő vagyonát, vagy az éppen gazdaságának összeomlása szélén álló Izland inkább Moszkvához fordul rendkívüli pénzügyi segítségért, mert attól tart - joggal - hogy az EU a helyzetet kihasználva az izlandi halászati jogokat alaposan megnyirbálná. Olyan szomszédhoz hasonlít az Unió, amely végignézi a haláltusádat, és panaszkodik, hogy milyen hangosan hörögsz.
De vissza a magyar közélet szépségeihez. A miniszterelnök mintegy ajándékot kapott a sorstól, kérdéses, hogy tud-e élni vele. Itt a lehetőség, hogy egy témában pusztán azért érjen el sikert, mert ő a miniszterelnök (akinek vesztenivalója már nem sok van). Az nyilvánvaló, hogy soha nem volt lámpaláza, mindig zseniálisan ragadja meg a big picture-t, most is rögtön kiötölte a megoldást: - némileg az öszödi igazságbeszédhez hasonlóan - eljött az ideje a Nagy Nemzeti Reformtervek keresztülverésének. A dolog pikantériája, hogy ezt elsősorban a saját pártján kellene keresztülvernie. Az mondjuk szép, ahogy az MSZP möszjö Hillerrel az élen azonnal nekiesett a Fidesznek, az utálkozóknak, azt gondolhatják, most ez ingyen van, hiszen nincs igazából visszavágási lehetősége az ellenzéki pártnak, fel kell zárkózni az egységfronthoz. Kivéve, hogy a balosoktól érkező bírálatok sem éppen a nyugalom erősítésére alkalmasak, továbbá el lehet azt érni, hogy az MSZP mögé senki ne zárkózzon fel. Szerintem ez per pillanat téves helyzetértékelés az MSZP részéről, mert a magyar lakosság szívének sajnos semmi sem kevesebb, mint egy népfrontos politika.
Úgy tűnik azonban, hogy az öszödi helyzettel kapcsolatos párhuzamok nem érnek itt véget. Az összehívott Nemzeti Csúcs egy vicc. Azon kívül, hogy egyet kell értenem Sólyom Lászlóval, az a gond, hogy ez a díszpintyekből álló testület éppen azt képviseli, ami szarul működik az országban. A nevetséges, ámde a fizetős akadémiai állásokat foggal-körömmel védő MTA, a minden bizonnyal legpazarlóbban működő önkormányzati szféra, a rendszerváltás elcseszéséért felelős politikusok, az OÉT-ban vitézkedő különböző szervezetek képviselőiből álló, és már csak létszámánál fogva is munkaképtelen testület semmit nem lesz képes összehozni egy csoportképen, meg persze a miniszterelnők helyzetének megszilárdításán kívül. Hiszen éppen ezek a szervezetek a leginkább érdekeltek a status quo fenntartásában. Az, hogy sokuknak nincs demokratikus felhatalmazása, csak a hab a tortán.
Végül a miniszterelnök örömtől könnyes szemmel bejelenti: megvan a megoldás; a következő ülésre dupla adag sajtospogit rendelnek.
Ne legyen igazam.
(A képért szokás szerint köszönet Négymadárnak)
