Amikor e sorokat írom, még nem tudni, hogy új világgazdasági válság fele tartunk-e, vagy "csak" egy újabb globális recesszióba. Megerősödtek azok a hangok, vélemények, amelyek szerint egyszerűen a piac kudarcáról van szó. Ám a tények nem ezt mutatják. Ez a válság valószínűleg nem vezethető vissza egyetlen okra, de tény az, hogy jelentős szerepet játszott benne a haladár-egyenlősítő társadalommérnökösködés is.
Bízom benne, hogy a valódi okok áttekintése után lehetséges egy olyan új kompromisszum kialakítása, amelyik képes korrigálni a jelen rendszer hibáit, de nem tér vissza az ötvenes-hatvanas évek megbukott keynesiánus paradigmájához.
Erről a témáról könyveket lehetne - és kellene - írni. Mindenesetre megpróbálom nagy vonalakban és nem feltétlenül kronológiai sorrendben összefoglalni a válság közvetlen okait.
A hitelpiaci válság közvetlen oka az a politikai hozzállás, amely szerint a ház, ingatlan birtoklása afféle "emberi jog", mert ha nincs mindenkinek saját háza, akkor az egyrészt "egyenlőtlen", másrészt "rasszista" (azért "rasszista", mert akkor fennmaradnak a jórészt kisebbségek lakta bérházas "gettók"). Ha tehát az emberek egy része nem kap a piacon ingatlanhitelt, mert túlságosan szegény ahhoz, hogy azt vissza is fizesse, semmi gond: majd az állam ad neki hitel, a "mindenkinek elérhető árú otthon" ("affordable housing") haladó eszméje nevében.
Erre a célra jött létre a Freddie Mac és a Fannie Mae, tolták szépen kifele hitelekbe az adófizetők pénzét. Ezek először állami vállalatok voltak, majd privatizálták őket, de továbbra is állami támogatásból működtek, sőt külön garanciákat kaptak az államtól, ami természetesen mindigfelelőtlen gazdálkodásra ösztönöz. Mi másra?
Ezen a ponton
idézzük Barney Frank demokratapárti képviselőt 2003-ból:
"Nem akarom a biztonságra és a szilárdságra helyezni a hangsúlyt, inkább egy kicsit az államilag támogatott otthonhozjutás irányába szeretném gurítani a kockát..." Nos, az a kocka jól elgurult.
2003-ban gyakorlatilag az történt, hogy a Bush-kormányzatnak gyanús lett, ez azért mégsem lesz így jó, és igyekeztek ráncba szedni ezt a két fél-állami, fél-privát szörnyeteget. (Ez önmagában még nem lett volna piaci beavatkozás: a közpénz értelmesebb elköltéséről lett volna szó.) Erre mi történt? Természetesen a kongresszusi demokraták, Barney Frank barátunk vezetésével rögtön
megtámadták az ötletet:
"Ez a két entitás nem áll semmiféle pénzügyi krízis előtt. Minél jobban eltúlozzuk ezeket a problémákat, minél több nyomást gyakorlunk rájuk, annál kevesebb, mindenkinek elérhető áru otthont fogunk látni."
Jó kérdés, hogy a republikánus kongresszus és Bush elnök miért nem tartottak ki elképzelésük mellett. Véleményem szerint azért, mert a kül-, katona- és biztonságpolitikára fókuszáltak (terrorizmus), és ennek érdekében hajlandóak voltak gazdaságpolitikai alkukra. (Másrészt, és ez csak a magánvéleményem, a mai republikánusoknak összesen sincs annyi eszük, mint amennyi Reagan vagy Goldwater kisujjában volt....)
Mi történt ezután? Az olcsó hiteltől megugró ingatlankereslet természetesen felfele tornászta az árakat, azt pedig hatszáz különféle törvény és rendelkezés akadályozta, hogy az ingatlankínálat a kereslet után menjen: előírt beépítési arány, kötelező zöldterületek, külön kijelölt ipari-, kereskedelmi-, és lakóövezetek, magassági korlátozás, és így tovább. Ezért az árak mentek tovább és tovább, felfelé...
A felvert árak következménye az lett, hogy az említett szegényebb ("subprime") kliensek végképp képtelenné váltak törleszteni a hiteleiket. És nem csak ők. A rohamosan emelkedő ingatlanárak a középosztályban is azt az illúziót keltették, hogy az árak mostantól kezdve örökké csak felfele mehetnek, így hát ők is erőn felül vettek fel hiteleket, bízva abban, hogy az ingatlan magasabb piaci értéke miatt majd ez megtérül. Nem ritka eset volt pl. az a megoldás, hogy amikor a 300 000 dolláros házuk ára 400 000-re emelkedett, egyik-másik középosztálybeli család újabb 100 000 dollár hitelt vett fel rá, majd azt egészen egyszerűen felélték.
A jelzálogos szakma sejtette persze, hogy ez így nem lesz jó. És itt lép be a képbe magánszektor felelőssége is: úgy döntöttek, a legjobb tehát eladni ezeket a jelzálog-hiteleket valakinek. Befektetőknek, afféle pénzügyi termékként. És biztosítást kötni rájuk. És aztán persze hitelt nyújtani a biztosítónak is... Nem részletezem: elképesztő kavarás és papírtologatás kezdődött, hogy a "toxikus hiteleket" valamiféle elfogadhatóan kinéző befektetési konstrukcióvá sminkeljék. Természetesen mem működött. Összedőlt. Meglepő?
Szó sincs arról, hogy csak és kizárólag az állami "egyenlősítés", társadalom-mérnökösködés lenne a válság felelőse, bár tény az, hogy a probléma onnan indult. Igenis súlyos felelőssége van a magánszektornak is. De ne használjunk gyáva szavakat, nem "piaci kudarcról" meg "rendszerszintű kockázatról" (systemic risk) van szó, hanem egyértelműen csalásról, hazudozásról, fehérgalléros bűnözésről. Mindez nem egyszerűen csak szabályozási kérdés, hanem büntetőjogi is.
