Talán nem kell hosszan ecsetelnünk, milyen jelentékeny szerző volt Hannah Arendt a huszadik századi politikai gondolkodás történetében. Ugyanazon generáció tagjaként, mint Michael Oakeshott vagy Leo Strauss, műveivel nagymértékben hozzájárult a második világháborút követő politikafilozófiai reneszánszhoz. Noha Arendt gyakorlatilag a politikai baloldalhoz sorolható szerző ('56-os forradalmunk idején üdvözölte a munkástanácsok megalakulását), mégis fontos látjuk megemlékezni róla, néhány megfontolásra érdemes gondolatának rövid ismertetésével.
A Leo Strauss-szal való párhuzamos életút további kapcsolódási pontokat is felkínál: mindketten elhagyták a náci Németországot és az Egyesült Államokban, a New School for Social Research-ön szereztek egy időre katedrát. És, mindketten az Egyesült Államokban lettek befutott szerzők. Ahogyan Strauss, Arendt is meghatározó filozófiai élményeit Németországban szerezte: leginkább Kant, Jaspers és a fenomenológia (és egy élethosszig tartó liaison Heideggerrel) voltak hatással rá. Hogy a kor világképének néhány jellemzőjét is megemlítsük, Arendt osztotta a német szellemi élet bizalmatlanságát a racionalizmussal illetve a felvilágosodással szemben, továbbá azt az elgondolást, hogy a hagyomány elveszett.
A hagyomány elvesztésével pedig együtt járt egy új, modern „minőség" kialakulása, ez pedig a gyökértelen, depolitizált, a munka és fogyasztás kettősségében élő tömeg. Könnyedén belátható, hogy a politikai rossz mindig is létezett, azonban a tömegek megjelenésével új zsarnokság jött létre, a totalitarizmus. Arendt a politikát szerette volna rehabilitálni a totalitarizmus(ok) ellenében, a totalitarizmus ugyanis a politika ellen irányul, a kontingenciával a lezártságot állítja szembe. Mivel a hagyományos értelmezések eltűntek, ezért a nyomukban keletkező űrt a totalitarizmusok politikai gnoszticizmussal (vö. Voegelin) kívánták feltölteni, a biztos tudással biztos megoldást kínálva.
The Human Condition című könyvében a politikát mint cselekvést mutatja be, megkülönböztetve annak világát két másik, a work illetve a labour típusú cselekvésektől. A cezúrát jelen esetben a szabadság jelenti: míg a work az életszükségletek kielégítésére irányul, a labour valamilyen alkotáshoz kapcsolódik (görög megfelelői a techné/poézisz), csak a politikai térben van lehetőségünk szabadon, érdekektől nem befolyásoltan cselekedni (a preferencia tekintetében észrevehetjük Arendt republikánus elfogultságát). Feltehetjük tehát a klasszikus kérdést, mi a politika? Nem más, mint nézőpontok megfogalmazásának lehetősége, szabad véleménynyilvánítás. Az eltérő nézőpontok együttesen írják le a valóságot, hiszen ami számunkra nyilvánvaló, a másik számára rejtve maradhat és vice versa. Itt érhetjük tetten a totalitarizmus fenyegetését is, a totalitarizmus homogenizáló hatása a sokféleség elszürküléséhez, valóságvesztéshez vezet. A téma rendkívül fontos volt közvetlenül a háború után, nem véletlen, hogy nagyjából egy időben jelent meg A totalitarizmus gyökerei Jacob Talmon totalitárius demokráciáról szóló munkájával.
Arendt központi problémája a szabadság kérdése volt, melyet (fenomenológus lévén) a politikai cselekvés posztulátumaként értelmezett. Nem véletlen, hogy a totalitarizmus mellett kritizálta a tömegdemokráciát és a jóléti államot is, hiszen mind veszélyt jelentenek a szabadságra nézve. Politikaelméletének jelentősége abban áll, hogy életben tartja a tömegtársadalom kritikáját, valamint azt a gondolatot, hogy a modernitás viszonyai között az emberi szabadság lehetősége egyre kisebb.
(mr. pharmacist & Gabrilo)