Henry Purcell King Arthur című semi-operája nem túl meglepő módon a mitikus angol középkorban játszódik, lovagokkal, Merlin varázslóval és hasonlókkal felturbózva mondja el Artúr király jegyesének elrablását, majd kiszabadítását. A zene szigorúan szubjektív megítélésem szerint remekmű. Több felvételen is hozzáférhető, a leghíresebbek Deller, Christie és Pinnock munkái. Most képzeljük el a történetet színpadon. Megvan? Akkor nézzük meg a 2005-ös salzburgi előadás egy részletét, vezényel Harnoncourt, a minőségért elnézést:
Elsőre elég megdöbbentő. A helyzet az, hogy egy kicsit csaltam, mondhatni, nem bontottam ki az igazság minden részletét, csak annyit ejtettem el, hogy ez bizony egy úgynevezett semi-opera, és ebben van a csel. Ez körülbelül annyit jelent, hogy a főszereplők egy árva hangot nem énekelnek. Ők prózai színház formájában előadják a történetet, közben jönnek a cselekmény szempontjából hol fontosabb, hol kevésbé fontos énekes részek, ahol mindenféle természeti és természetfeletti lények, továbbá katonák, parasztok és egyebek, mindenesetre lényegében mellékszereplők fakadnak dalra. Az előbbi részben a rock-koncert valójában a termés betakarításán ünneplő parasztokat ábrázol, utána pedig talán a leghíresebb Purcell-áriában Vénusz énekel Anglia szépségéről.
Mi ebben a csel? Nagyon egyszerű. A közvetlen, szüleinktől, rajtuk keresztül nagyszüleinktől, és további felmenőinktől ránk hagyományozott színházban és operában a főszereplők főszereplők, a mellékszereplők meg mellékszereplők, nincs kavarodás. Itt ellenben van húsz különféle kisebb-nagyobb szerep, amit rendszerint kevesebb énekessel kell kigazdálkodni, a kórus egyszer brit seregeket, másszor nimfákat, harmadszor parasztokat ábrázol, a teljes oda-vissza öltözködést szinte lehetetlenné tevő változatosságban. Az egész nagyon nehezen fér bele a színház ránkörökített közvetlen hagyományába, ami olyan messze került ezektől a gyökerektől, hogy már nem tudja jelentős törés nélkül befogadni ezt a formát, ami pedig kétségkívül hagyományos.
Ilyenkor szoktak félmegoldásokat alkalmazni: koncertszerű, vagy részben szcenírozott előadások, meg hasonlók. Ami, ismétlem, félmegoldás. A darab eredeti szerkezetéhez, eredeti előadási környezetéhez hű előadásához a közvetlen hagyomány helyett alapos kutatómunkával fel kell deríteni minden eredeti körülményt, azaz meg kell kísérelni valamiféle közvetett hagyomány szellemében eljárni, nem tudok jobb kifejezést. Ezek aztán lehet, hogy ma mesterségesen, anakronisztikusan, esetleg botrányosan hatnak. A King Arthur teljes előadása az illusztrációnak használt felvétel esztétikai posztmodernizmusának, pozőrködésének elhagyásával is meglehetősen szokatlan volna, viszont szerkezetileg ez a színrevitel hűségesebb az eredetihez, mint a mai színház- és koncertfogalmainkhoz jobban illeszkedő változatok.
Ez persze csak egy példa volt, és leginkább azért ez, mert sokkal szívesebben rakok be operarészletet, mint az egészségbiztosításról vagy az oktatási reformról vitatkozó politikusokat. Bocsánat, hogy hirtelen emlegetésükkel sokkot okoztam. A lényeg, hogy a közvetlen és a közvetett hagyomány közötti választás problémája az élet számos helyzetében előkerül, és általános recept nincs arra, hogy melyiket kell alkalmazni. A konzervatizmus eleve nem szeret általános recepteket adni, megjegyzem.
Azonban, és itt rátérnék a tanulságra, ma Magyarországon elég speciális a helyzet. Minden körülöttünk lévő közintézmény, szervezet és hasonló valamiféle közvetlen hagyomány mentén szerveződik, azonban ez a közvetlen hagyomány nagyon nagy részben hamis. Évtizedek óta tartó illúzió. Nem tudunk olyan nagy társadalmi rendszert mondani, amely ne a szocialista diktatúra folytatása volna valamilyen úton-módon. A legtöbbjük (hibás) alapelveiben is ezt viszi tovább, és működési mechanizmusában mindegyik ilyen, kivétel nélkül. A szocreál kontextuson kívül, Kádár és Fekete elvtársak rendtartási és finanszírozási politikája nélkül ezek működésképtelenek.
Épp ezért ma Magyarországnak sokkal jobban kellene fókuszálnia a közvetett hagyományból következő attitűdök felélesztésére. Több olyan korszak is volt a magyar történelemben, amikor jelenlegihez hasonló módon, a megelőző korokhoz képest nagyobb globális versenyhelyzetbe kerültünk, emellett (mai szóval élve) beáramlott a külföldi szaktudás és tőke. Akkor sokkal jobban tudtunk ezekből profitálni, mint most. Ha nem tanulunk azokból a példákból, elbukunk, és mi leszünk a hibásak, senki más.
