A magyar csapat a vártnál gyengébb olimpiai szereplése már most az olimpia ideje alatt vihart kavar. Többen is felvetették, hogy a „gyenge” szereplés egyik legfőbb oka a magyar sport állami finanszírozásában keresendő. Úgy tűnik, lassan a többi sportágra is igazzá válik a labdarúgás történetének egyik legnagyobb alakjának mondása: „Nagy pénz nagy foci, kis pénz kis foci” (gondolom, mindenki tudja, hogy Puskás Ferenctől idéztem).
És akkor jöhet a riposzt. Ha több a pénz, akkor biztosak az érmek, akkor Igaly Diána jobban lő, Bácsi Péter kicsit megfontoltabb a szőnyegen, Ungvári Miklós kezét nem látja bent a bíró? Nyilván nem. Mint ahogy régebben sem volt sokkal jobb (sőt) a magyar sportolók helyzete. Azonban az olimpián nem magunk közt versenyzünk, hanem a világgal. És a versenyek jórészt nem a pályán dőlnek el. Ha én kiállnék a 100 méteres síkfutásnál, a csodás eseményeket leszámítva, már a rajt pillanata előtt biztosítva lenne az utolsó helyezésem. Ha egy sportoló nem tud felkészülni, akkor esélytelen. De a felkészülés nem hónapokkal az olimpia előtt kezdődik (persze az olimpia szempontjából ez a legfontosabb, de ez csak a jéghegy vízből kiálló része), hanem valahol kora gyermekkorban (ez van a víz alatt, ez az alap). Nagyon ritkán lesz valakiből elismert sportoló, ha nem célirányosan készül a sportkarrierjére (kivételek persze vannak, gondoljunk Gera Zoltánra). És ahhoz, hogy olimpikonjaink legyenek, nem elég, ha csak pár gyerek tudja, vagy akarja kipróbálni magát egyes sportágakban.
Ha nyerünk, és sok érmünk születik, előkelően állunk az éremtáblázaton, akkor mindenki boldog az országban, és minden rendben van a magyar sport körül. Az olimpia azonban csak a jéghegy csúcsa. Magyarország a világ nemzetei közt hosszú és szerteágazó sportmúltra tekinthet vissza. Ebből jó sokáig meg lehet élni. Főleg akkor, ha a sport csak nemes „játszadozás”, és a világ nemzeteinek csak kis részét érdekli valójában. Ám ha üzletté, és a nemzeti büszkeség egyik fő tárgyává válik, akkor gyorsan azon kapja magát egy ország, hogy egyre több riválisa van, akik egyre több pénzt fektetnek bele a sportba, és hogy Kína vezeti az éremtáblázatot, és egy bahreini futó nyer olimpiai aranyérmet. Ez 20 éve, ugye ami 5 olimpia, még álomnak is furcsa lett volna. De nagy pénz… Mert azt azért nem hinném, hogy a bahreiniek antropológiailag változtak volna meg azóta.
Az olimpia már nem az „amatőrök játszadozása”. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az olyan abszolút nagy pénzek felett rendelkező sportágak és szervezetek is visszatérek a játékokra, mint például a profi tenisz, vagy az NBA (az amerikai profi kosárlabda szövetség). Előbbi 1988-ban kapott újra helyet a sportágak között (és mára már világranglista-pontokat osztogatnak az olimpiai szereplésért), az amerikai profi kosarasok pedig 1992 óta lépnek parkettre.
Ne feledjük, a labdarúgásban jóval korábban bekövetkezett az elüzletiesedés, és a globalizáció. Lényegében már az 50-es évektől a világbajnokságok és a nemzetközi klubversengések felvirágzásával. És lehet, hogy nem véletlen, hogy a magyar foci éppen ekkor élte virágkorát. (Az Aranycsapat méltatása helyett inkább azt eleveníteném fel, hogy az 1956-ban először kiírt Bajnokcsapatok Európa Kupájának legfőbb esélyesének a Honvédet tartották, csak hát kitört Budapesten a forradalom…) Azóta a magyar labdarúgás fokozatosan a háttérbe szorult. Nehogy sok más sportággal is így járjunk.
A tehetségek csak eltakarják a strukturális hátteret, ami pedig a valóság mögötti igazság. Igazából nem az a legfontosabb, hogy most hány aranyat nyerünk (ez is fontos, de ez sokszor hála Istennek csak emberi nüanszokon múlik), hanem az, hogy hosszútávon mindig nagy küldöttséggel tudjunk megjelenni, akik közül több tucatnyian reális éremeséllyel tudjanak versenybe szállni. Hogy ez megvalósuljon, ahhoz pedig minden téren meg kell próbálnunk kialakítani a kedvező feltételeket. Sajnos ebben megnőtt a pénz szerepe. De, és ezt hangsúlyozni szeretném, nem csak a pénzé. Pénzből halmokon kívül semmi nem lesz, ahhoz értelmes emberek kellenek, akik megfelelően tudják felhasználni. A sportmenedzselés egy szakma, ahogy az oktatás, nevelés is, a sportegészségügyről nem is beszélve (nem a doppingra gondolok). Ezeken a területeken is versenyben vagyunk, itt is sikeresnek kell lennünk.
És még valami. A politikát még a sport közelébe sem szabad engedni, mert az megöli. Ezt minden politikusnak mélyen a tudatába kellene építenie. Véleményem szerint még annyira sem szabad belekeverni a politikát, hogy politikai vádaskodásokra fecséreljük el az időt, és energiát, ahelyett hogy a szakmai kérdésekről gondolkodnánk, és cselekednénk. Gondolok itt arra, hogy ki mit tett a sportért. (A bűnösök felmutatásért nem jár érem, de még egészségesebbek sem leszünk. Viszont a nem megfelelő emberek áthelyezése kulcsfontosággú.) A lényeg, ki mit akar tenni érte.
Már ha akar tenni. Nem muszáj. Mondhatjuk, piaci verseny van. Ne az állam támogassa a sportot, hanem az tartsa el magát. Fordítsuk az adóforintokat másra, betegek, szegények, gazdaság, stb.
Persze aki ismeri a sport, illetve testnevelés társadalmi és közegészségügyi hatását, az már kicsit óvatosabban fogalmaz.
A cikk címében szereplő pár nem feltétlenül ellentéte egymásnak. Sok pénzzel is lehet eredménytelen az ember és kevéssel is eredményes, de hosszú távon, azért a puskási szállóige őrzi érvényét.
A magyar sportéletnek is, mint az ország életének annyi más területének, szintén szüksége lenne a (itt egy közkeletűbb, de azt hiszem aktuálpolitikailag túlságosan megterhelt szót írtam volna) megújhodásra.
kép: NÉGYmadár
