Caracalla
I 2008.08.19. 09:36
Be kell vallanom valamit: szeretem a nagyregényes orosz írókat. Az olvasás egy kicsit mindig kilóra is ment, szerintem sokkal tekintélyesebb dolog egy vastag, sokkötetes regényt kiolvasni, mint egy nyamvadt verseskötetet. Sajnálatos módon az orosz irodalmat többé-kevésbé megsemmisítette illetve jelentősen visszavetette a bolsevikok kulturális programja (pogromja). Ami kortárs oroszt itthon kiadtak és lefordítottak, azt kevés kivétellel nem volt érdemes elolvasni.
A detektívregényekkel kicsit hasonló a helyzet. A régi, klasszikus nyomozós regények eléggé elcsúsztak egyfelől az akciódússág irányába, másfelől meg a kiábrándultság felé, és a rendszerben végül is hívő Holmesok elmaradtak.
Így bizonyos szempontból Akunyin (álnév) nekem egy kettős feltámadást jelentett: a kortárs orosz irodalom színvonalas magyar újramegjelenését, és a klasszikus detektívregények visszatértét.
Akunyin a történetét a krími háború utánra de az első világháború előttre helyezi, és az eddig megjelent öt magyar könyből egy eléggé sajátos nyomozó alakja tárul elénk: Eraszt Petrovics Fandorin némileg dadog, ez egy, elég sok figyelmet fordít a testedzésre és a keleti harcművészetekre, ez kettő, politikailag kevéssé motivált - bár a világ körülötte igencsak e rugóra jár - ez három, és mindig ilyen furcsa számozással vonja le következtetéseit, ez négy.
Személy szerint én legjobban azt szeretem Akunyin könyveiben, hogy sikeresen meg tudja ölni a happy endet, nem egyoldalúak a befejezései. Fandorin finoman szólva is többször nem jár jól, bár maga úgymond nem tehet róla, ő az erkölcsileg helyeset választja, de ennek vannak negatív következményei, amelyeket vállal. Nem mellékesen hisz a cári orosz világban és rendszerben, és gyakran szembekerül különböző anarchistákkal, összeesküvőkkel és egyéb bűnözőkkel.
Az eddig megjelent öt könyv mindegyike színvonalas keménykötésben, Bagi Ilona remek fordításában látott napvilágot, és talán egyedül csak a harmadik, a Leviatán színvonala marad el a többitől, lévén ebben a különböző szereplők szemén keresztül látjuk a történéseket, amely számomra kimondottan fárasztó, zavaró volt, ráadásul a japán nézőpontjából íródott fejezetek fekvő laptájolással (a lap szélessége nagyobb, mint a hossza) vannak (a többi álló).
Ami abszolút egyedi hangulatot ad a könyveknek, az az összeomlófélben lévő orosz világ hangulata, különösen, hogy nem sikerül soha elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a cári világ veszített, és ennek gyökerei meg is jelennek, például a különböző rossz tanácsadók, az uralkodó ellen puccsot szervező, ámbár az ország javát akaró tábornok, és egyéb szereplők alakjában. Ugyanakkor a mű képes egyfajta nosztalgikus hangulatot ébreszteni, talán egy kicsit Jókaihoz és Mikszáthoz hasonlóan (de semmiképpen sem a wassi együgyű egyoldalúsággal).
Emellett nem mellékesen Akunyin posztmodern módon - Eszterházy HC-éhez hasonlóan - elég komolyan emel át másoktól, pl. Dosztojevszkijtől alakokat, szituációkat, bizonyos tekintetben tehát még egy játék is, hogy mit ismerünk fel.
Az író egyébként 2002-ben adott egy interjút a M. Nagy Miklósnak (Népszabadság), amely online is olvasható.
(via Kelt, aki a könyveket is kölcsönözte egy olvasás erejéig.)
