Gabrilo
I 2008.07.17. 15:40
Avagy a Lukács-óvoda, az újbal és a hazai balliberálisok igaz fejlődéstörténete
A Gondviselés megajándékozott bennünket egy szerelmi vallomással. Demszky Gábor megvallja halhatatlan vonzódását az újbalhoz, 68-hoz, a marxizmushoz (amivel persze szakított!), és a haladó liberális eszmékhez. Mink pedig meg vagyunk hatva, de nagyon.
1968-ról Békés Márton már megmondta a frankót. Demszky Gábor értelmezését akár sajátosnak is tekinthetjük, de már miért is tennénk, amikor tudjuk azt, hogy a nyugati balos értelmiség nem győzött ájuldozni a sztálini Szovjetunió "vívmányait" látván. Megtudhatjuk, hogy Rudi Dutschke valójában egy "hérosz", továbbá azt, hogy '68 "megváltoztatta a férfi-nő szerepfelfogást, emancipálódtak a nem heteroszexuális kapcsolatok, és ezerféle módon terjedt a nonkonformizmus", valamint "a szexuális forradalomnak nevezett életformaváltás szinte sarkaiból billentette ki a monogámiára épült családmodellt." Demszky Gábor mindezt mindenféle skrupulus nélkül pozitívumként könyveli el. Hogy értsük is a férfi-nő szerepfelfogás dekonstrukciójának értelmét: a kedves forradalmárok pl. levették a női és férfi vécékről a kis emblémákat, mondván, hogy ez így túl elnyomó, fallokrata, stb. Az eredmény nem a paradicsomi állapot lett, hanem a káosz, tekintettel arra, hogy nem tudták a nők és a férfiak, melyik slozira kéne bemenniük. A monogámiára épülő családmodell pedig tényleg visszataszító. (Hát, aki meg nem érzi át az emancipanciság magasztosságát, az minimum egy fasiszta.)
A legmókásabb mégis az, hogy a '68-as mozgalmakat Demszky "libertárius"-nak nevezi. A Konzervatórium libertárius szerzőit minden bizonnyal kiveri a hideg veríték. (Eszmetörténet-félpercek Demszky Gábornak, csak most, csak itt: a libertárius és a libertinus, az nem ugyanaz.) Évszázados axiómák kérdőjeleződtek meg. Ez bőven több annál, mint amikor a baba átszokik a pelenkáról a bilire (igaz, mindkettő avítt módozat, ideje lenne már őket is emancipálni). Ezt a "mindig újítsunk" haladó tébolyt Lánczi András küldte el a náthásba: "A modern délibábok és fogalmi zavarok egyike, hogy az újat feltétlenül jónak is gondoljuk. A modern tudat, amelynek része a liberális elfogultságokkal átszőtt posztkommunista gondolkodásmód is, azon a feltételezésen alapul, hogy ami új, az jó." (Magyar konzervatív töprengések: a posztkommunizmus ellen, 17.)
Elmélázó és romantikus visszatekintésében Demszky Cohn-Bendit-t idézi: "Mi negyven évvel ezelőtt azért mentünk ki az utcára, mert nem bírtuk tovább elviselni a társadalom mozdulatlanságát, és a saját kezünkbe akartuk venni a jövőnket. A szülők világa elfogadhatatlan volt számunkra. Anarchisták voltunk, hittük az utópiákban – amit sokan akkor annak láttak, az ma valóság.” Ha ez az ő utópiájuk valósága (növekvő bűnözés, családok szétesése, piedesztálra emelt relativizmus, stb.), akkor lehúzhatnák a rolót.
De tovább is van: " A nyugati ’68 egyszerre volt baloldali-antikapitalista és antikommunista." Ó, tempera, ó, mores. Antikommunizmus Ernesto Che Guevara, és Mao képeivel. Remélhetőleg lesz majd hasonlatosan romantikus retrospektív más szemszögből is, ahol is néhány újnyilas emlékkönyvébe megírja: "egyszerre voltunk antikapitalisták és antinácik" - természetesen néhány Göbbels és Wilhelm Höttl-kép még belefér. Noha az "emberarcú szocializmus" (vö. ízletes hányás) szlogenje Demszky szerint is kissé megkopott.
A maradék természetesen a szokásos, egy kis Marcuse-ajnározás, valamint Lukács György tanítványainak hihetetlen teljesítménye, újbalos lendülettel a létező szocializmus ellen. Emellé társul még némi nosztalgia az akkori zenélni ugyan nem tudó, ám roppant bátor együttesek kába lázadása iránt.
Mindenképpen értékelnünk kell ezt a confessiones-t. Ebből ugyanis kiviláglik, milyen szellemi forrásból (csatornából) táplálkozik a bal. A '68-as örökség "anti-totalitárius" elkötelezettsége ugye nem lehet vitás (terroristák, és kommunista diktátorok bálványozása), és gyakorlati megvalósulásukban is igen sokatmondóak. Demszky anti-totalitárius elköteleződéséről pedig meggyőződhettünk a 2006-os "sajnálatos események" utáni gesztusa révén.
'68 egyébként még a balon sem aratott osztatlan sikert. A New Left egy része is rühellte. '68 lázadó szellemisége visszataszító volt, és ma is az. Ezen túl kicsit önmaga karikatúrája is volt. A kapitalizmus elnyomó tendenciái, és a munka elleni küzdelem, melynek sarokköve a dologtalan, járadékból élő osztály, gy.k. egyetemisták (muhahaha).
Marxtól azért Demszky is továbblépett. Olyan nagy lépést azért nem mert ő sem tenni: az egalitarizmus egyik szentje, Dworkin, valamint a felvilágosult zsarnokság talán leghíresebb szószólója, J. S. Mill foglalták el Marx helyét ["a spontán fejlődés útjában álló kezdeti nehézségek oly nagyok, hogy ritkán lehet válogatni a leküzdésükre alkalmas eszközök között; s egy olyan uralkodó, akit a jobbítás szelleme vezet, jogosult bármilyen eszközt igénybe venni, ha ezzel egyébként esetleg elérhetetlen célt tud megvalósítani. Barbárokkal szemben a zsarnokság jogosult kormányzási forma, ha a cél viszonyaik jobbá tétele, s az eszközök bizonyítottan e cél elérését szolgálják. A szabadság mint alapelv nem alkalmazható annál az időpontnál korábbi állapotokra, mikortól az emberiség képessé vált rá, hogy szabad és egyenlő viták révén tökéletesedjen.” - J. S. Mill]
Nem változik itt semmi. A liberalizmus és a baloldaliság pedig egyre dohosabbá válik. Ugyanazok az unalomig hajtogatott panelek, blődli közhelyek köszönnek belőle vissza. Mindegy, mi a tartalma, de az emancipáció és az új az jó, az egyenlőtlenség pedig megegyezik az igazságtalanság fogalmával. Demszky hitvallását követően pedig letisztult a kép. Ez bizony ugyanaz a "tradíció".
Éljenek soká a felvilágosító és felszabadító zsarnokok.
Kapcsolódó írások:
Illusztráció az 1968-as "békemozgalmak" margójára
Lázadás a lázadás ellen - 1968 és a konzervatívok
