Caracalla
I 2008.06.16. 13:03
Az írek
elutasították a Lisszaboni Szerződés ratifikálását. Már másodszor babrálnak ki az EU-val, hiszen a Nizzai Szerződés elfogadását is megakadályozták először. Válaszként persze itthon is rögtön
megjelentek a
fanyalgó hangok.
Úgy gondolom, hogy érdemes kicsit alaposabban végiggondolni a kérdést, én egyáltalán nem látom katasztrofálisnak az eredményt, annál inkább az utat, amerre az EU tart.
Bár divatos most nem szeretni az íreket, de az tény, hogy egyetlen egy országban kell szavazást tartani az EU-s szerződésekről, Írországban. Ugyanakkor amikor majdem ugyanezt alkotmányként akarták eladni, számos ország mondott nemet, és bizonyos országok véleményét már meg sem kérdezték, például Nagy-Britanniáét, pedig lehet, hogy ők is könnyedén leszavazták volna. Vagyis nemcsak az írek nem szeretnék, hogy az EU a megálmodott irányban haladjon, hanem számos úgymond polgára az Uniónak ellenzi ezt. Erre válaszul a a politikai elitek nem változtattak volna, hanem - megkerülendő a népszavazásokat - más hordozót választottak volna a tartalomnak. Government by the people, huh?
De ha megnézzük az EU úgynevezett politikai elitjét és működését, akkor is szép dolgokat találunk. Eltekintve attól, hogy az EU alapvetően egy politikai hullákkal teli temető (na ki a magyar biztos, ugye, bár vigyázat, néha feltámadnak), és Delors óta nem volt valamirevaló vezető az élén, továbbá a kinézett elnökjelölt, Tony Bliar (sic!, akinek a legmaradandóbb eredményének egyfelől az iraki szerepvállalás másfelől a lakosság széleskörű megfigyeltetése tűnik), nagyobb probléma, amit összefoglaló módon a demokratikus deficit kifejezéssel szoktunk illetni. Konkrét meghatározása nincsen, mindenki választhat szíve szerint a számos lehetséges elemből.
Én a magam részéről legkritikusabbnak azt látom, hogy az EU igazi döntéshozó súlypontja a Bizottság, amelyet a választottak választanak, általában a saját soraikból, és ezt a lehetőséget különösen szívesen használják a kellemetlenné vált, de túl sokat tudó elemektől való megszabadulásra (felfelébuktatás-szerűen). Ennek eredményeképpen aztán a Bizottság felett civil kontroll gyakorlatilag nem érvényesül. A Parlament valamivel közelebb van a választókhoz, és ma már azért komolyabb a szerepe, de régebben gyakorlatilag csak egy demokratikus paraván volt, elfedendő a Bizottság tevékenységét. Így aztán nem meglepő, hogy az a furcsa helyzet állt elő, hogy az EU gyakran a saját tagállamaival szemben hajt végre és fogad el olyan szabályokat, amelyeknek valamelyik külföldi ország az otthona. Így került be a DMCA DRM-rendelkezésivel szinte tartalmilag egyező szabályozás, a génmanipulált mezőgazdasági termékek részleges szabadsága, a data retention irányelv, a közös jogkezelés folyamatban lévő átalakítása, így kísérelték meg a
szoftverszabadalmak, bocsánat,
számítógéppelmegvalósítotttalálmányok (olyan, találmányok, amelyek számítógépen futnak, például
szoftverek, valamint
szoftverek és a
szoftverek, természetesen. Végül is ez a definíciója a szoftvernek.), amelyet két ok miatt sikerült elkaszálni. Az egyik az, hogy a Parlament vevőbb volt az ellenérvekre, és az együttdöntési eljárás miatt kellett volna a parlamenti jóváhagyás is, a másik, hogy az európai szoftverfejlesztőknek volt olyan szervezete, amely felvette a harcot az elképzelés ellen. Valahol tragikus, hogy külön lobbystákat kellene megfizetni azért, hogy a
mi érdekünkben lobbizzanak az
általunk megfizetett tisztviselőknél.
Mert ugyanis az a helyzet - és térjünk át a politikai állapotára a tutijónak -, hogy nincsen kapcsolata az Unió legfőbb vezető szervének a lakossággal mint egy tagállamban (ezt szokták a poltikai pártok érdek- és értékartikulációs és -kanalizációs funkciójának nevezni). Vagyis komolyabb impulzusok és tét nélkül azt csinálnak, amit jónak látnak - vagyis voluntarista módon üzemel a legfőbb döntéshozó szerv.
Szintén problémás, hogy nincsen európai szintű politikai közvélemény. Nincsen értelmes közbeszéd az Unió terveiről, elképzeléseiről, nincsenek kritikák, nem része a közbeszédnek. Aztán persze szoktak fanyalogni, hogy az Uniós választásokat és a népszavazásokat a belpolitikai szempontok határozzák meg. Erről persze - szemben az Uniós vélekedésekkel - nem az emberek tehetnek, hanem a kommunikációképtelen szervek.
A fentiek alapján nem tudom tragikusnak látni az ír választást, sajnálom. A megoldandó problémák legfőbb kérdése nem az kellene, hogy legyen, hogy létrehozzunk még egy posztot a korosodó politikusoknak. Minden megy tovább, mint eddig, Blair kénytelen lesz más foglalkozás után nézni, a Nizzai Szerződés él, a Rába tovább habzik. És kedves olvasók, továbbra is nyithatunk cukrászdát Bécsben.
