Gabrilo
I 2008.06.14. 18:33
A Konzervatórium liberális, dekriminalizáció-és legalizációpárti kommentelői örvendeztek a dekriminalizációt támogató – és ezen érveket konzervatívnak beállító – cikkek olvasása után (I., II.). Talán kicsit hamar örültek. A Konzervatórium tiltás-párti részlege megkezdi offenzíváját: ezúttal a vallási fundamentalizmussal kicsit sem vádolható orvosnak, Theodore Dalrymple-nek a cikkét veszem alapul.
A drogok dekriminalizációja mellett érvelők evidenciaként kezelik azt, hogy a drogokkal kapcsolatos társadalmi nyavalyákra (illegális kereskedelem, bűnözés, erőszak) a tiltás megszüntetése a legjobb, sőt az egyetlen megoldás. Dalrymple alapvető állításaikat veszi górcső alá, és cáfolja is őket.
Az ember vágya arra, hogy tudatmódosító szereket szedjen, legalább annyi idős, mint maga a társadalom – ahogyan a szabályozásukra irányuló szándékok is. A legalizáció és dekriminalizáció pártján állóknak egyrészt filozófiai, másrészt pragmatikus, gyakorlati érveik vannak. Mindkét dimenzióban tévednek.
Filozófiai érvek
A filozófiai érv leginkább John Stuart Mill
Szabadságról c. opusának sarkos állításán alapul, mely szerint a hatalom egyetlen egy esetben alkalmazhat kényszert az egyénen, ez pedig az, amikor más egyének szabadságát veszélyezteti (a liberális filo-és teozófia azóta is leginkább ez alapján nyögi az igét). Sem fizikai, sem morális értelemben nem hagy tehát teret a „társadalminak” (akármit is jelent ez), a szabad társadalom egyetlen fundamentuma ez a szerződéses viszony lesz, melynek értelmében nem mászunk bele a másik egyén privát szférájába, miközben saját boldogságunk forrását keressük.
Mint a legtöbb absztrakt okoskodás, elméletben rendkívül tetszetős a millita alapelv. A probléma az, hogy a remetén kívül senki sem egy elszigetelt létező, és azt végképp nem tudjuk előre meghatározni, hogy egyes cselekedeteink kiket, és hogyan fognak érinteni: ez az állítólagos konzekvencionalista érvelés tehát épp az esetleges – előre ki nem kalkulálható – következményekkel nem számol. Az egyes ember majdnem minden cselekedete valamilyen formában, és változó mértékben hatással van a családjára, gyerekeire, szomszédaira, főnökére, stb. Egy ilyen absztrakt bölcselet tehát semmi esetre sem szolgál politikai iránytűként, legfőképpen annak tekintetében nem, mit szabad és mit nem szabad engedélyezni. Az ilyen elméleti megfontolások gyakorlati hasztalanságát talán David Hume foglalta össze legjobban: "A filozófiai megfontolások túl finomak és elvontak ahhoz, hogy a mindennapi életben szerepet játszanak, vagy bármily érzést kioltsanak. A felhők fölött a levegő túl finom és ritka ahhoz, hogy belélegezzük." Egy egy mondatban összegezhető filozófiai alapelv a sokszínű valóságra alkalmazhatatlan; egy szimpla filozófiai inkonzisztencia – pl. az alkoholfogyasztás engedélyezése, és ezzel egy időben a kokain tiltása – nem érv egy konkrét politikával szemben. Az ilyen filozófiai fundamentalizmus semmivel sem jobb, mint a vallási. (Maga John Stuart Mill is rájött alapelvének korlátaira: elismerte, hogy bizonyos célok valóban jobbak, mint sok másik.)
Mind a szabadságot, mind a rendet sokra tartjuk: néha a rendet kell feláldozni a szabadságért, néha épp fordítva kell eljárnunk. Ám ha egyszer egy tiltást feloldunk, utána meglehetősen nehéz visszatérni a tiltáshoz, még akkor is, ha az újabb „szabadságunk” félresiklik, és katasztrofális következményekkel jár.
Nem minden szabadság egyenlő, így minden szabadságkorlátozó intézkedés sem az: van, amelyik súlyos, és van, amelyik jelentéktelen. A szabadság nem pusztán jogot jelent arra, hogy kielégítsük saját étvágyunkat, akármit kívánunk is. Nem gyerekek vagyunk, akik lázadoznak a tiltás ellen, csupán azért, mert tiltás. Továbbá a korlátozásoknak van egy olyan paradox tulajdonságuk, hogy némelyik egészében véve szabadabbá tesz minket. A legszabadabb ember nem az, aki rabszolgaként hódol be saját vágyainak egész életén át (ahogyan azt Dalrymple betegei saját költségükön megtapasztalhatták).
Rengeteg indoka van annak, hogy elfogadunk korlátozásokat, és nem csak a közrend érdekében. Például nem engedélyezünk nyilvános nekrofil banzájokat, noha a millita alapelv szerint az ilyeneket minden további nélkül engedélyeznünk kéne: a holttestnek nincsenek érdekei, amik sérülnének, és fájdalmat sem lehet okozni neki; és a résztvevők egyike sem érezheti magát sértve, ha önként jelenik meg egy ilyen rendezvényen. Valószínűleg akkor sem engedélyezné a törvény az ilyen happeningek megrendezését, ha mondjuk a választópolgárok többsége igényt tartana rá, és akkor sem, ha mondjuk ezen választópolgárok mindegyike részt vett volna ilyenen korábban, illegálisan.
Az öncsonkítást sem tartjuk jónak, noha az más egyéneknek nem árt, és bár perverznek tűnik egy normális ember számára, van, akinek örömet okoz.
A szabadság korlátozásának paradox hatásaira maga a drogfogyasztás tiltása remek példa. A drogfogyasztás ugyanis szűkíti a drogot fogyasztó egyén szabadságát annyiban, amennyiben csökkenti az érdekeinek és céljainak spektrumát. Rongálja a képességét arra, hogy más, fontosabb emberi cselekedeteket megfelelően lásson el, mint pl. a gyermeknevelés, vagy a munkavégzés. Hovatovább, egyáltalán nem tágítják a tudatosságot, egyenesen szűkítik azt. A drogok jellemzője inkább egy belső világba fordulás, ami effektíve egy belső vákuumot jelent. A drogfogyasztás a lusta emberek boldogság-és bölcsességkeresésének formája, az egyik legszánalmasabb zsákutcát jelenti. Rendkívül keveset veszítünk azzal, hogy nem engedélyezett a drogfogyasztás.
Az a nézet, hogy az ember szabadsága azt jelenti, hogy vágyainknak hódoljunk, meglehetősen szegényes, és közel sem kerül ahhoz, hogy megragadja az emberi lét komplexitását; az az ember, akinek saját vágyai jelentik a törvényt, nem szabad, hanem rabszolga. Ha a vágyak vak törvényét tekintjük társadalmunk alaptörvényének, maga a közösségi lét tűnik el. A súlyos, és jelentéktelen korlátozások közötti különbségtétel (pl. egyes nézetek kritizálásának tiltása, illetve az LSD fogyasztásának tiltása) az egyik legfőbb jele annak, ami megkülönbözteti a civilizált társadalmat a barbártól.
Gyakorlati érvek
Ám a legtöbb érv mégsem filozófiai, hanem gyakorlati alapon nyugszik, a legalizáció/dekriminalizáció mellett.
A legfontosabb ezek közül az, hogy a kábítószer-fogyasztással kapcsolatos problémák nem magának a kábítószernek köszönhetik létüket, hanem a tiltásuknak, azaz az általa eredményezett bűnözői aktivitásnak, melyet a tiltás mint olyan, mindig életre hív. Az illegális drog ugyanis drága, ezért az illegális kereskedők profitját növeli, és a kokain és heroin olcsóbb lenne, ha legálisan árusítanák. Továbbá az illegális drogok nem tiszták, ezért is felelősek számos betegségért, és a túladagolásért. A fiatalságnak pedig van egy olyan tulajdonsága, hogy a tiltott gyümölcs zabálása örömet okoz neki. Ezért a legalizálás ezeket a problémákat egy csapásra megoldaná: az emberek a szabályozás mellett tudnák, mennyit vehetnek egy bizonyos anyagból, anélkül, hogy túladagolnák, elvenné a tiltott gyümölcs-jellegét a drogoknak, és olcsóbb is lenne.
Különben is: a törvény jelenleg is engedélyez olyan anyagokat, melyek addiktívak és károsak is, mint pl. az alkohol és a nikotin, így más hasonló anyagok tiltása képmutató, önkényes és diktatórikus. Épp ezért a megoldás az, hogy mindenki szívhasson és szúrhasson azt, amit csak akar, s ez megoldaná a rendőri korrupciót, fiatal gyerekek illegális aktivitását, stb. drog-ügyben; azaz, a kínálatot ugyanúgy kéne megoldani, mint pl. az alkohol esetében.
Csakhogy nem véletlenül politikai erény a prudencia: ami az értelem számára evidens, az nem biztos, hogy a gyakorlatban is hasonlóképpen az. Indokolt tehát a szkepticizmus.
Természetesen igaz, hogy a drogok jelenlegi, illegális státusza oka az azt körülvevő bűnözésnek. Ugyanúgy, ahogyan az autólopás illegális mivolta is oka az autótolvajok tevékenységének. Ami azt illeti, a bűnözés végső oka maga a törvény. Nekem úgy rémlik azonban, emiatt még senki sem javasolta a törvények eltörlését. Annak lehetetlensége, hogy megnyerjük a „háborút” a lopás, rablás és csalás ellen, még nem érv arra, hogy a bűnözés ezen kategóriáit megszüntessük. És mindaddig, amíg az anyagi javak iránti kereslet nagyobb, mint a kínálat, lesznek is magántulajdon-ellenes bűncselekmények. Ám ez nem ok a magántulajdon megszüntetésére, vagy a kollektív tulajdon bevezetésére. Így sajnos továbbra is szükségünk lesz rendvédelmi erőkre, amik bizony pénzbe kerülnek.
A cikk szerzője nem kevés börtönlakóval találkozott, és tapasztalatai alapján állítja, hogy akik szerint a legalizációval megszűnne a bűnözés (akár a drogkereskedelem terepén is!), azok nem értik a bűnözői mentalitást. A könnyű, gyors meggazdagodás és a törvények iránti tiszteletlenség nem tűnik el azokból, akik ezt az utat választják – legalábbis nem mindenkiből. Még a legalizáció-pártiak egy része is vonakodik attól, hogy saját gyerekének engedélyezze a kábítószer-fogyasztást, a dekriminalizáció azonban épp elősegítené ennek lehetőségét: a drogkereskedők ugyanis a korhatár végett egyre fiatalabb és fiatalabb generációkat céloznának meg a drogokkal (piacbővítés), akiknek száma már így is riasztóan magas, ha a drogok elterjedtségét nézzük. Balgaság azt feltételezni, hogy a drogok legalizációja, és forgalmazásának törvényes keretek közé szorítása az illegális drogkereskedőket egyből törvénytisztelő, adófizető állampolgárokká változtatja. (És az ultima ratioként hangoztatott holland példa is hamis: Dalrymple hangsúlyozza, hogy Amszterdam bűnözési rátája Európában az egyik legmagasabb.)
Felmerül továbbá azoknak a kérdése is, akik drogfüggőként követnek el bűncselekményeket. Az ópiumtartalmú szerek használóinak pl. metadont adnak, és a kezeltek körében jelentősen esik a bűnözés aránya. Csakhogy az ilyen eredmények sem biztatóak megszorítások nélkül: a kezeltek legnagyobb része önként vállalkozik arra, hogy alávesse magát a kezelésnek. Ráadásul a függők csak egy kisebbsége vállalkozik erre (akiknek szintén csak egy része tér jobb útra), így túlzás lenne azt állítani, hogy ha mindenki kapna metadont, a bűnözői hajlamuk csökkenne.
Másrészt akár rosszabb eredményt is hozhat: ha a metadon stabilizálja az illetőt, akár hatékonyabb is lehet a bűnözés terén. Továbbá a metadon felírása sokszor kibúvó a bűncselekmények utána felelősségre vonás alól.
A metadonon tartott klienseknek pedig továbbra is igen nagy száma követ el bűncselekményeket: a klinika adatai szerint 250 önként érkező kliens közül 50 továbbra is – bevallottan – követ el bűncselekményeket, és az arány ennél valószínűleg magasabb, hiszen ezek a kliensek szeretnek túlozni: már csak azért is, hogy továbbra is kapják a metadont.
Vajon miért követnek el a drogfüggők továbbra is bűncselekményeket, akkor is, ha ingyen kapják az anyagot?
Egyrészt némelyik függő más drogokat is fogyaszt a felírt mellett, és ezeket „finanszírozniuk” kell valahogy. Másrészt a drogok erősen befolyásolják a függők szokásait hosszútávon, a horizontjuk erősen beszűkül, mint ahogyan arra való képességük is, hogy hosszú távra tervezzenek. Miközben a drogok maradnak a függő egyén fókuszában, nyilván nem csak azokra van szüksége, így a maradék megszerzésére gyakran törvénytelen utakat választanak.
A legalizáció és dekriminalizáció pártján állók érve az, hogy van egy természetes határa a drogok iránti keresletnek, és ez a kereslet nem növekedne jelentősen a drogok legalizálása esetén. Akik eddig is függők voltak, továbbra is függők maradnának, de nem követnének el bűncselekményeket, akik pedig nem függők, nem is válnának azzá csak azért, mert a drogok olcsóbbak és legálisak lettek. Csakhogy az ár és az elérhetőség, talán ezt mondanunk sem kell, meglehetősen komoly hatással van a fogyasztásra: minél olcsóbb az alkohol, annál többet fogyasztanak belőle, meglehetősen tág határok között.
(Lásd ehhez Dalrymple példáját a munkásokról, és az olcsó alkoholról.)
Épp ezért valószínű, hogy a drogok legalizációja következtében a kereslet nőne, köszönhetően az alacsony árnak és a könnyű elérhetőségnek. És mivel a drogfogyasztás önmagában oka a bűnözői magatartásnak, ezért a bűnözői ráta legalábbis ugyanakkora maradna: ugyanannyi bűnözőnk lenne, viszont sokkal több drogfüggőnk.
Rossz előfeltevések
A Lindesmith Center válasza a drogokkal kapcsolatos bűnözésre épp ezért inadekvát. A zürichi mintából arra következtetnek, hogy az ópiumtartalmú kábítószerekhez való hozzájutásnak könnyűnek kell lennie, vagy ingyen, vagy valamilyen áron, és erre külön injekciós szobákban juthatnának hozzá. De nézzük meg Liverpoolt: a 600,000-es lélekszámú városnak 2000 olyan lakosa van, akiket metadonnal kezelnek: ez a valaha büszke és fejlődő város ma a droggal kapcsolatos bűnözés fővárosa, ha megnézzük a rendőrségi statisztikákat, és a független elemzéseket.
Természetesen nem minden függőt kezelnek metadonnal. Lehetne több pénzt áldozni az ilyen klinikákra, növelni azok befogadóképességét. De vajon a bűnözést is csökkentené-e? Nem. Az illegális kábítószerek kereskedelme továbbra is megmaradna, és az eddig el nem ért társadalmi rétegeket céloznák meg vele. Ami azt illeti, Angliában meglehetősen liberális politika van érvényben már 1928 óta, a függők száma viszont emelkedett. A néhány százból több mint százezer lett.
Így a L.C. javaslata helytelen: a legális és liberális drogkínálat azok számára, akik már függők, nem csökkentené a drogdílerek profitját, legalábbis addig biztos nem, amíg a teljes népesség nem függő, és nem vesz részt egy kezelési programban.
Másrészt nem ugyanaz függő egyének bűnözése tekintetében a csökkenés, és a függők mint „egész” által elkövetett bűnözés csökkentése. Egy példával megpróbálom ezt világossá tenni: gyakori érv, hogy a börtönök nem hatékonyak, hiszen oly sokan visszaeső bűnözők. De van olyan józan ember, aki szerint a börtönök megszüntetése nem növelné a bűnözők számát? A new yorki bűnözői rátát és az angliai ittas vezetést nem az emberiség iránti szeretet hirtelen növekedésével sikerült csökkenteni, hanem a büntetéssel való fenyegetés hatékony alkalmazásával. Egy intézmény, pl. egy börtön, működhet az egyének összessége esetében, még ha egyes egyének esetében nem is.
A helyzet a felvázoltnál azonban rosszabb is lehet. Az ópiumtartalmú drogok nyugtató hatásúak. Az utóbbiakat fogyasztók azért követnek el bűncselekményeket, mert nem képesek más megoldást találni a többi igényük kielégítésére. Vannak azonban olyan drogok, melyek közvetlenül vezetnek erőszakhoz, pszichofarmakológiai hatásuk végett, nem pedig a kereskedelmükhöz kötődő bűnözés miatt. A stimuláns drogok, mint a crack és a kokain, paranoiát okoznak, fokozzák az agressziót, és erőszakhoz vezetnek. A legtöbb ilyen erőszak otthon történik, ezt a crack-fogyasztók rokonai alátámasztják.
Amellett érvelve, hogy a tiltás, és nem a drog maga a probléma, Nadelmann és sokan mások azt kezdték hangoztatni, hogy a „drogok elleni háború elveszett.” Ám igen vagy nem feleletet várni a „megnyertük-e a drogok elleni háborút?” kérdésre ugyanolyan bugyuta, mint igen vagy nem választ várni a „Abbahagytad már a feleséged verését?” kérdésre.
Vajon a gyógyszer nyerésre áll a halál elleni háborúban? Természetesen nem, emberek vagyunk, így talán az egyetlen biztos jövőbeli esemény a halál. Az USA a GDP-je 14%-át költi a halál elleni küzdelemre. Volt már olyan háború, amit ilyen drágán vesztett el bárki is? Akkor töröljük el az orvosi egyetemeket, kórházakat, és a közegészségügyi hivatalokat. Ha egyszer minden embernek meg kell halnia, nem számít túl sokat, hogy ez mikor következik be.
Ha a drogok elleni háború elveszett, ugyanígy elveszett a lopás, gyorshajtás, incesztus, csalás, nemi erőszak, gyújtogatás és szabálytalan parkolás elleni háború. Kevés ilyen háborút nyertünk meg, ha van egyáltalán ilyen. Így csináljon mindenki azt, amit akar.
Maradt még egy érv, jellemzően a libertáriusoké, mint pl. Milton Friedman, akik szerint a drogok legalizálása csökkentené a kormányzati beavatkozást az egyéni szférába. Épp ellenkezőleg: ha a drogok legálissá, és elterjedtté válnának, a kötelező ellenőrzések a közbiztonság miatt gomba módra szaporodnának. Gyógyszertárak, bankok, iskolák, kórházak – tulajdonképpen minden olyan intézmény, amelyiknek a „köz”-höz köze van –, kényszerítve lesz arra, hogy rendszeresen, véletlenszerűen ellenőrizze dolgozói drogfogyasztását. Egy ilyen váltás radikálisan növelné a köz-és magánszféra intézményeinek a privát szférába történő beavatkozását, ahelyett, hogy csökkentené azokat. Így az egyéni szabadságunk jelentősen csökkenne, nem pedig nőne.
A jelenlegi helyzet rossz: ám nincs olyan helyzet, ami ne volna még rosszabbá tehető egy rossz politikával. Nem lehet elég szkeptikusnak lenni egy olyan állítással szemben, hogy a drogok fogyasztásának dekriminalizációja, azok kereskedelmének legálissá tétele egy csapásra megoldana egy halom problémát (AIDS, bűnözés, túlzsúfolt börtönök, a drogok vonzereje butácska fiatalok körében, stb.). Életünk nem így működik. A szesztilalom analógiája pedig hamis: egy dolog azzal próbálkozni, hogy olyan anyagot tiltsunk, ami évszázadok óta szokványos használatban van, és megint másik azzal próbálkozni, hogy szokványos használaton kívül eső anyag fogyasztását próbáljuk meg annak érdekében engedélyezetté tenni, hogy sose legyen szokványos használat tárgya.
/folyt.köv./
