Csapi
I 2008.06.08. 09:47
Az írás témája: művészet a Harmadik Birodalomban. Vezérfonálnak ehhez két hatalmas formátumú asszonyt választottam ki: Marlene Dietrichet és Zarah Leandert.
Érdemes már rögtön a legelején lajstromba venni, hogy a két asszony mennyire hasonlított egymáshoz, és közben mégis mennyire különböztek. Mindkettő magas, vékony, királynői termet. De nemcsak filmsztárok, koncertsztárok is voltak. A kor viszonyait figyelembe véve hatalmas tömegek előtt éneklő femme fatale-ok. Puszta létüktől kaptak infarktust a férfiak. Ezenfelül mindketten különleges hangfajt képviseltek. Dietrich egy speciális, egyedi alt hangszínnel volt megáldva, míg Leander szülei ennél is továbbmentek: kontraalt hangot hoztak össze lányuknak. A kontraaltról tudni kell, hogy nagyon ritka, és úgy szól, mintha egy férfi énekelne.
Dietrich német, Leander svéd. Dietrich Hollywoodig rohan Hitler elől, Leander viszont Stockholmból Berlinbe megy. A náci rezsim agytrösztje, Joseph Goebbels már a harmincas évek elejétől azon fáradozik, hogy megalkossa a német filmcsillagot, akinek akkora hatása lesz, hogy leragyogja az égről az akkori istennőt, Garbót. Ez a pozíció pedig Dietrichnek volt szánva. Nem is csoda, hiszen magas volt, karcsú, szőke, kék szemekkel, nagy keblekkel. A tökéletes árja nő! Csak volt egy kis probléma: Dietrichet ebben az időben már szerződés kötötte a Paramounthoz, azon kívül felfedezője és házi rendezője, Josef von Sternberg enyhén zsidó származású volt. Illetve ekkor már Marlene-nek megvolt a saját jól berendezett élete Amerikában, rengeteg baráttal és szeretővel. Legalább olyan illusztris a szeretőinek névsora, mint Piafé. Marlene szeretői között tudhatta többek között Greta Garbót is...
De ez még elnézhető probléma lett volna, csakhogy Marlene nem állt meg itt. Finoman szólva egy neurotikus idiótának nevezte Hitlert, majd állampolgárságot kért és kapott az USA-ban. Ekkor jött a képbe Zarah Leander, a „svéd vendégmunkás”, ahogy Goebbels hívta sokáig. Roppant bizalmatlanok voltak vele: lángvörös hajával, láncban szívott cigarettáitól még férfiasabb hangjával sehogy sem volt egy kimondott árja. Azonban mégis bekerül az UFA égiszébe, milliós bevételű filmeket gyártva, és tartva az illúziót az emberekben.
Leandert öt éven át bünteti svéd hazája, mert kollaboráns volt, Dietrichnek pedig csak halálakor tudott megbocsátani a német nép. Leanderről mindenképpen szükséges elmondanunk, hogy mindvégig politikamentes életet élt, távol tartotta magát a direkt propagandától. Nehéz elhinnünk, de igaz! Németországi évei alatt semmi sem érdekelte, csak a film, és szisztematikusan került minden eseményt, ami a horogkereszt árnyékában zajlott. Egyedül a Wehrmacht koncerteken lépett fel, de ezek szigorúan rádióadások voltak. Zarah sohasem énekelt német katonáknak. 1943-ban haladéktalanul összecsomagolt és elhagyta Németországot. Villáját lebombázták, Goebbels pedig rá akarta venni a német állampolgárság felvételére. Bizony-bizony! Leander, a „náci díva” soha nem volt a Birodalom hivatalos lakója! Csak, ahogy Goebbels nevezte, egy „vendégmunkás”.
Zarah tehát ’43-ban csomagol és menekül - megjegyezném, teli pénztárcával, hiszen minden díva egyben jó üzletasszony is -, Dietrich pedig ekkor jön be! Az amerikai hadsereg szórakoztató századának őrnagyaként a fronton énekel, rendszeresen tolmácsol az amerikaiaknak, ha német vagy francia hadifoglyokat ejtettek, eközben pedig folyamatosan ontja a rádióüzenetét a német katonáknak: „Ne dobjátok el életeteket! Hitler egy idióta!” Érdekes adalék, hogy ’43 táján már az a C.G.Jung nevezi Hitlert neurotikus baromnak, aki addig harcosan hitt a náci ideológiában.
Leander hazatér, Dietrich pedig bevonul hajdanvolt hazájába. Marlene jelleméről szép képet ad az alábbi történet: egy fiatal táncos-komikussal elszakadtak a századuktól, át akartak vágni egy legelőn, amit fehér zászlócsíkok ékesítettek. Mindketten tudták, mi ez: aknamező. Dietrich és a fiatal komikus a fejük felett elhúzó nehézbombázók árnyékában arról vitatkozott, hogy melyikük menjen előre: a fiatal, aki előtt ott az egész élet, vagy az öregebb, akiért úgymond már "nem nagy kár", de aki olyan nagy sztár, hogy rá még azért szükség van. Több mint fél órás vita után Marlene kénytelen volt meghátrálni - Rád még szükség van! hangzatú mondattal a komikus lezárta a vitát, és elindult előre.
Dietrich útja a fronton korántsem volt mentes egyéb hasonló izgalmaktól. Franciaországban elfagytak a lábai és kezei. Kézfejét társaságban élete végéig vagy asztal alá rejtette, vagy fehér kesztyűvel takarta, mert a meleg hatására irreálisan rózsaszín árnyalatot öltött. Németország határán pedig megtetvesedett. Annak ellenére ment tovább a fronton harcoló katonákkal, hogy tudta, ha a németek elkapják, minden valószínűség szerint leborotválják a haját, és egy ló farkához kötözik. A hetvenes években még ad egy koncertet Berlinben, de ott megalázó ellenállás fogadja. Ekkor elhagyja szülőföldjét, egy életre. Párizsban telepedik le, és ott is éri a halál 1992-ben. Ma Berlinben, édesanyja mellett nyugszik. Fejfáján csak ennyi áll: Marlene.
Leander átvészeli az öt éves mellőzöttséget, majd visszatér, immár svéd hazája pódiumaira, konszolidált sikerrel, az öreg és már kipróbált díva tömjénje lengi körül. A halála pillanatáig szenvedélyes dohányos Zarah 1978-ban infarktust kapott, majd 1981-ben távozott az élők sorából. Amiben mindenképpen hasonlított a két díva, az a kíméletlen önkritika volt. Leander halála pillanatáig nem vallotta magát színésznek, ő csak "próbálkozott" színésznőnek látszani, Dietrich pedig soha nem értett egyet a rá akasztott femme fatale-lal. "Igaz, szépek voltunk, de nem annyira, mint azt látni akarták..." - nyilatkozta egyszer.
Két rendkívüli asszony életének pár pillanatát elevenítettem csak föl, a hasonlókkal több száz oldalt lehetne teleírni. Érdekességképpen kiemelném még azt a tényt, hogy Goebbels filmgépezetének második legtöbbet foglalkoztatott és legjobban fizetett dívája egy magyar asszony, Rökk Marika volt, aki aztán a vasfüggöny leereszkedése utáni években Bécsben telepedett le. Bár érdekes módon ez nálunk nem lett nagy dobra verve...
Végül pedig ajánlanék két nagyon fontos könyvet azoknak, akik mélyebbre akarják ásni magukat ebben a témában: Marlene Dietrich: Tiétek az életem és Nótári Tamás: Zarah Leander c. írásait. Nótári Tamásnak külön köszönet jár, hogy megírta az első életrajzot magyar nyelven Leanderről, a bariton démonról.
