Csapi
I 2008.06.01. 07:02
vendégszerzőnk írása45 éve halott,
Edith Piaf mégis
reneszánszát éli a 21. század elején. Színházak rendszeresen tűznek műsorrendre olyan darabokat, melyek Piaffal vagy valamilyen módon az életével foglalkoznak. Egy kvázi ismeretlen francia színésznőnek Oscar-díjat és nemzetközi elismerést hozott a „kis veréb”.
Franciaország egyik legkelendőbb exportcikke 1915-ben látta meg a napvilágot, akkor még Édith Giovanna Gassion néven, a Piaf nevet
Louis Leplée, a Gerny’s kabaré igazgatója akasztja a nyakába, ezzel gyakorlatilag megteremtve az alkalmi utcaénekesnőből az európai színházi és koncertpódiumok félistennőjét. Edith élete a nyílvánosság előtt zajlik, gyakorlatilag mindenki tud róla mindent. Majdnem mindent...
Piaf kettős életű ember volt. Pontosabban kifejezve, kettős arcú személyiség, olyan mint Janus. Gyakorlatilag Piafot tekinthetjük a 20. század első tudatosan menedzselt sztárjának, annyi különbséggel, hogy mögötte nem a mai értelemben vett stáb állt, hanem ő maga. Attól a perctől, hogy Leplée kilöki a világot jelentő deszkákra, Edith tudatosan elkezdi építeni saját imázsát, ami halála pillanatáig a szegény, kiszolgáltatott és védtelen énekesnő, aki semmit sem tud a világról. Azonban ez nem igaz! Piaf pontosan tudta, mi zajlik körülötte, és mindent az ellenőrzése alatt tartott.
Az ismeretlen Piaf
Ez alatt a „veréb” olyan tulajdonságai, szemlélete és tettei férnek meg, amik nem kerültek ki a nyilvánosság elé. Piaf az ötvenes évek második felében már beleszól abba, hogy az egyik legrangosabb francia lapban milyen cikkek jelenjenek meg róla. Nem volt nehéz dolga, hiszen a vezető riporter
Jean Noli személyes jóbarátja volt. Noli megrendelésekre cikkezik Edith életéről, a készülő koncerttúrnéiról, magánéletének szalonképes mozzanatairól.
Edith legfontosabb tulajdonsága - ami a közönség elől hihetetlen gondos munkával volt elrejtve - zsarnoki jelleme volt. Uralkodott mindenen és mindenkin, ellentmondást nem tűrő hangon. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy azt ő eltervezte. Gyakorlatilag csak ő létezett a saját világában, mindenki más csak a kísérő szerepével rendelkezett, pár kivételt leszámítva, de róluk picit később. Zsarnokságára és önzésére az egyik legszebb példa
Charles Aznavour esete. Aznavour örmény bevándorlók gyermekeként cseperedett franciahonban, majd találkozott Piaffal. Edith mániákusan hajszolta az új tehetségeket, gyakorlatilag ő fedezte fel és tanította ki Yves Montand-t, Georges Moustaki-t és Aznavour-t. Örmény származása miatt Aznavour hatalmas orral rendelkezett, és ez nem tetszett Piafnak. Ráparancsolt, hogy azonnal műttesse meg. Meg is tette. Aznavour boldogan ment hozzá, hogy megmutassa vadonatúj orrát. Piaf kinyitotta a lakás ajtaját, megnézte, majd annyit mondott: „A régivel jobban tetszettél!” És rávágta az ajtót.
Zene, férfiak, drogok, pénz
Piaf négy szenvedély rabságában élte le az életét. Zene, férfiak, drogok és pénz. A korabeli viszonyokhoz képest is kiemelkedően magas gázsija volt, Piaf multimilliomos sztárnak számítana manapság. Azonban kevesen tudják, hogy egyetlen fillér nélkül halt meg, több millió frankos adóssággal a háta mögött. Amilyen gyorsan jött a pénz, olyan gyorsan el is szórta. Gyakorlatilag egész életében fogalma sem volt arról, mennyi pénze van, arról meg végképp nem, hogy mennyit keres. A zene mindennél fontosabb volt, gyakorlatilag csak az tartotta életben. Az egyetlen ember, aki ellent mondhatott neki minden következmény nélkül,
Charles Dumont, a házi zeneszerzője volt. Piaf tudta, hogy nem kockáztathatja meg egy olyan ember elvesztését, aki olyan sanzonokkal látta el, mint a
Non je ne regrette rien (Nem bánok semmit sem). Munkamódszere is eltért az átlag művészekétől. Rekordebességgel tanult. Egy új dalt először meghallgatott, ezalatt eldöntötte, hogy tetszik-e neki vagy sem, majd még kétszer eljátszatta a szerzőkkel, és figyelt. Az utolsó hangjegyet is memorizálta és negyedszeri lejátszásra már hangot és szöveget sem tévesztve elénekelte. Készen volt az új dal. Ehhez még az is hozzátartozott, hogy soha életében nem tudott kottát olvasni...
Védtelenül
A zsarnok emberekről azt mindenki vita nélkül elismeri, hogy erős, tudatos személyiségek, akik pontosan kézben tartják elképzeléseiket. Ám ez Piaf esetében csak részben igaz. Valójában soha nem tudta kezelni azt a tényt, hogy ő Piaf. Egyszerű énekesnő akart lenni, mégcsak azt sem mondhatjuk, hogy luxusra vágyott volna, hiszen gyermekkorában mindvégig jól érezte magát a sikátorok mocskaiban. Aztán jött a hírnév, ő lett A PIAF, és ez megbontotta személyiségét. Védtelenné vált, ekkor vált belőle egy akarnok diktátor, de valójában mindvégig gyenge és valóságnélküli ember maradt. Itt jött be az életébe a férfi, mint tény, és a drog mint eszköz.
Rengeteg férfira volt szüksége, akik elhitetik vele azt a képzelt életet, amit élni akart, de Piaf gyakorlatilag nem volt képes szeretni soha. Használta csak a férfiakat. Elképesztően nimfomán volt, úgy váltogatta a férfiakat, mint más az alsóneműket. Edith életének egyik legszebb időszaka volt, mikor a Compagnon de la Chanson nevű formációval dolgozott együtt, ami vagy egy tucat férfiből állt. A visszaemlékezők szerint Piaf a formációnak legalább a felét az ágyába rángatta, a másik fele pedig csak azért kerülte el, mert nős volt. Természetesen Piaf számára ez megbocsáthatatlan volt, lassan megszakadt a formáció és Edith munkakapcsolata. Nimfomániája nőiességének hiányából fakadt. Azzal hitette el magával, hogy van benne valami a nőiségből, ha minél több férfit rángat az ágyába, de érdekes adalék, hogy csak vaksötétben szeretkezett. Betegesen rettegett attól, hogy ha meglátják meztelenül, akkor otthagyják. A sötétség egyébként egész életét uralta, csak este, pontosabban éjszaka volt hajlandó az utcára menni. Nappal minden ablak be volt húzva a lakásban, csak egy olvasólámpa éghetett a nappaliban. Erről még akkor sem mondott le, mikor a Riviérán élt. Ott is állandó félhomályba burkoltatta a lakást. Csak akkor volt hajlandó napra menni, ha
Sarapo hívta. Rövid időre, pulóverben vagy más ruhában, de takarva a testét. Ez volt a fontos.
A drogok akkor léptek be az életébe, amikor a valóságvesztése kezdett hatalmas méretűvé válni. Ebben segítségére volt egy szerencsés kimenetelű autóbalaset, amelyben súlyos sérüléseket szenvedett. Fájdalmait morfiummal enyhítették. Ezzel megpecsételődött Piaf és a morfium egy életre szóló barátsága. A közönséges kábítószerkereskedőknek nem volt nehéz dolguk Piaf közelébe férkőzni. Hatalmas apartmanja volt a Boulevard Lannes-on, amelynek kapui folyamatosan nyitva álltak a nagyérdemű előtt. Volt olyan időszak, hogy 20-30 ember tartózkodott a lakásban, és Piaf a szakácsnőjén kívül egyiket sem ismerte még csak látásból sem, többségüket csak egy átmulatott éjszaka után látta először félrészegen fetrengve a nappaliban... Egy emberrel azonban hosszú barátságot kötött: Claude Figus-vel. Ő volt Piaf hivatalos morfiumszállítója. De a drogokon kívül élete utolsó szerelmét is neki köszönhette. Figus nyíltan homoszexuális férfiként gyakran vitte fel alkalmi partnereit Edith lakására. Így került oda
Théo Sarapo is, aki aztán meleg férfiként mégis Piaf második és egyben utolsó férje lett. Hogy miért ment hozzá egy nála húsz évvel fiatalabb meleg férfihoz, arról gyakorlatilag nagyon keveset tudunk. Mindig is szerette a fiatal férfiakat, de Sarapo hozzá képest még csak fiú volt, hiszen Piaf idősebb volt Sarapo anyjánál egy évvel. A drog végigkísérte az életét az alkohollal karöltve. Ma azt mondanánk az ilyen emberekre, hogy droggfüggő idült alkoholista. És igaz is. Tett ugyan kisebb kirándulásokat a józanság világába, többször járt drogelvonón, de a Figus-höz hasonló emberek mindig megtalálták és újrakezdte. Függőségének méretét igazán jól mutatja az, hogy első elvonóján le kellett szíjazni az ágyhoz, mert félő volt, hogy kárt tesz nemcsak magában, hanem az ápolónőkben, orvosokban is. Hogy elterelje a figyelmét saját fájdalmáról, szájával csíkokra szaggatta a lepedőt maga alatt.
A temetése gyakorlatilag kisebb forradalommá vált, verekedés tört ki a Pére Lachaise temetőben, akkora volt a tülekedés. Párizs érseke még Piaf koporsójára is rázuhant.
A közhiedelemmel ellentétben Edith Piaf nem Párizsban halt meg. Igaz, hogy ott szerette volna életét befejezni, de a Riviérán halt meg egy eldugott nyaralóban. Egyes egyedül.
Ezektől eltekintve vagy ezen tényekkel együttesen is cáfolhatatlan Edith Piaf helye a 20. század művészei között. Igazából nincs is min csodálkoznunk. Piaf a szennyből küzdötte fel magát a csúcsra, ahol már nagyon keveseknek jut hely és nagyon gyér a levegő. Nem Piaf az egyetlen és sajnos valószínűleg nem is az utolsó olyan művész, aki művészetében olyan a zsenialitás olyan fokára jut el, hogy mellette nem marad ideje és energiája, hogy ép ember maradjon.
Nézzük el neki!
