Caracalla
I 2008.06.02. 07:00
A tibeti sajnálatos események kapcsán újra felmerült a kérdés, hogy az elvileg népek és nemzetek barátságos együttélését elősegítő és hirdető olimpiai mozgalommal összeférhet-e a pekingi rendezvény, másfelől van-e bármiféle morális kötelezettség a távolmaradásra.
Előre szólok, hogy e poszt célja nem egy egyértelmű állásfoglalás kialakítása, inkább csak egyes tényezők enumerációja, különösen, hogy szerintem egyedi döntés kérdése az, hogy valaki bármilyen szinten is bojkottálni akarja-e az eseményt. Másfelől azt is előre kell bocsátanom, hogy egyetlen egy közvetítést se fogok nézni, mert a sportesemények rendkívül távol állnak az érdeklődésemtől, úgyhogy esetemben fel sem merül bármiféle bojkott kérdése.
I. A helyszín kiválasztása és jelentősége
A moszkvai szavazás előtt és kapcsán is felmerült a kérdés, hogy helyes-e, hogy Kína olimpiát rendezhet. Egyértelműen szögezzük le, hogy a klasszikus elsőgenerációs szabadságjogok szemszögéből (a második, ill, sokadik generációs egyéb ún szociális és gazdasági jogokkal kezdődő történettel inkább nem foglalkoznék) Kína egy diktatúra, és az alapvető emberi jogokat nem ismeri el. Persze a módszerek sokat finomodtak, de egyfelől gyakoriak a különböző visszaélésekről szóló hírek, például a
szervdonorrá válás érdekében kivégzett piti bűnözőkről, esetenként éhséglázadásokról, a környezetszennyezésről, a csak a szovjet elképzelésekhez mérhető
környezetformálási tervekről, stb. Egy olyan országról beszélünk, amely nem ismeri el a szabad vallásgyakorláshoz való jogot, a s
zemélyes mozgás és költözési szabadsághoz való jogot (legalább is a gazdagabb részekre, pl. Shanghaiba csak engedéllyel lehet költözni, de egy kicsit kétarcú ez a megoldás, hiszen egyfelől nagy az illegális és a szezonális migráció, másfelől a munkaerő iránti igény miatt nem is nagyon járható út a szabályok szigorú végrehajtása), korlátozza és szűri az internethozzáférést, a sajtót, etc.
Kétségtelenül furcsa nyugati szemmel azt látni, hogy egy ország a lakosságát úgy használja fel, mint valamilyen természeti erőforrást.
Azt gondolom, hogy a helyszín kiválasztása után nem beszélhetünk arról, hogy az úgynevezett olimpiai szellemnek bármilyen jelentősége maradt volna, hacsak mostantól nem az erős hadsereggel és komoly kereskedelmi erővel rendelkező népek barátságát szimbolizálja. Ugyanakkor az olimpiai szellemnek nevezett valami rendkívüli marketingerővel bír.
Tibet még tovább bonyolította a kérdést, legalább is a farizeusok nehezebb helyzetbe kerültek. Ugyanis előtérbe került az a folyamat, hogy egy nagy ország hogyan tünteti el módszeresen egy kisebb, de egyedi sajátos kultúrával rendelkező másik ország kultúráját, lakosságát, sajátos vallását, és élővilágát. Magyarországon kevésbé, de nyugaton eléggé nagy reakciót váltott ki, amikor a kínai megszállás egyik jelképének, a Qinghai-Tibet vasútvonalnak az élővilágra gyakorolt hatását egy vonatszerelvény alatt elhaladó antilopcsordát ábrázoló fényképpel kívánták cáfolni.
Amiről kiderült, hogy hamis. Na kik használtak állami célokra ipari mennyiségű retusált (sajna photoshopjuk még nem volt) fényképet? Persze a fényképész mindenkit átvert, csak nyugaton szúrták ki. Persze.
Egyébként az is szép volt, hogy Kína a lángot
paramilitáris erőkkel kísértette végig a világban, akik akár külföldi polgárokat a saját országukban bántalmaztak is.
Másfelől meg az is egy tény, hogy Kína kezd olyan súlyt nyerni a világban, amilyennel legalább az ópiumháborúk óta nem rendelkezett. A nemzeti büszkeség - hazánkban egy jó idő óta fájóan hiányzó tényező (nem nagyon van mire büszkének lennünk) - nem egy utolsó motivációs tényező.
Persze az is igaz, hogy Kína változik: közel sem egy Szovjetunió szerű monolitikus képződmény.
II. A részvétel mellett
Ugyanakkor meg kell hagyni, hogy a fenti csak a történet egyik fele. Akár tetszik, akár nem, a pekingi helyszínt a szokásos szabályok megtartásával és figyelembe vételével választották ki - ami természetesen az olimpiai hagyományok értelmében minden bizonnyal komoly mennyiségű alkoholt, pénzt és hölgytársaságot mozgathatott meg, konferenciákkal és helyszíni szemlékkel társítva. Mint mindig.
De félre a cinizmussal. Van egy nagyon komoly, ritkán előkerülő szempont és ez a sportolók szempontja. A sportolók tényleg aktívan készülnek minden olimpiára, válogatóversenyeken vesznek részt, edzenek, drogoznak éveken keresztül hogy aztán néhány nap alatt bebizonyítsák, hogy mennyire jók. Az olimpia minden bizonnyal egy sportoló aktív életének csúcsa. Az igazi első, világelső helyezés, az olimpiai dobogó legfelső foka.
Emellett baromi nagy üzlet.
A tervezett, megépített, és tipikusan soha többet ki nem használt létesítmények megépítése, a megszervezés költségei, a szponzorációk, stb. hihetetlen pénztömeget mozgatnak meg, már most is. A végső összeget talán soha nem lehet még megbecsülni sem.
III. A döntés
Szerintem az, hogy ki melyik érvcsoportot, a részvétel mellett vagy ellen szóló érveket tartja komolyabbnak, az szubjektív megítélés kérdése. Ezért aztán azt gondolom, hogy az egyetlen helyes megoldás, ha hagyjuk, hogy mindenki maga döntse el azt, hogy bármilyen formában bojkottálni, ellenezni vagy támogatni kívánja-e ezt az olimpiát.
Különösen, hogy a szervezett tiltakozás - mintha csak a saját lábunkba lőnénk bele - semmilyen pozitív hatással nem fog járni. Hajlandó valaki katonai erővel fellépni a tibetiek érdekében? Nem. Képes rá egyáltalán bárki is? Nem. Össze fog-e roppanni Kína akár egy rendkívül széleskörű ellenállástól is? Kétséges, hogy emiatt zokogva hazavonatoznának Tibetből. Ráadásul mindenfajta szervezett tiltakozás csak arra jó, hogy elidegenítse a kínai közvéleményt. Azt sem árt talán megemlítenünk, hogy Tibet meghódítása nem egy valamiféle szocialista eszme alapján történt, hanem már a korábbi rendszerek is Kína részének tekintették, más kérdés, hogy nem volt mindig kellő katonai erejük ennek érvényesítésére. Vagyis úgy látom, hogy nem várható különösebb eredmény a távolmaradástól.
Emellett tagadhatatlan az, hogy Kína komoly, korábban nehezen elképzelhető engedményeket tesz és tett annak érdekében, hogy a fogadtatása, a képe pozitívabbá váljon. Egyfelől a tibeti zavargások esetén, amelyet nyugati szemmel már csak az információk hozzáférhetetlensége miatt is nehéz pontosan megismernünk, viszonylag visszafogotan reagált. Másfelől a napokban közvetlen
tárgyalásokat kezdeményezett Taiwannal olyan magas szinten, amelyre korábban nem volt példa, és jó egy hónapja
szóba állt a dalai láma képviselőivel is.
Így hát azt gondolom, hogy minden embernek magának kell meghoznia ezt a döntést és kollektív akció sem nem célszerű sem nem szükséges. Ezen írás megszületésének a fő oka leginkább az, hogy megpróbáljak rávilágítani arra, hogy elfogadható mindkét álláspont. Miközben persze különböző megmondóemberek a saját véleményüket próbálják rákényszeríteni másokra. Szép példája ennek mind a
Liberális Internacionálé nézőpontja, mind a
Népszabadság online változatában megjelent nemzetközi jogász tollából származó írás. Miközben a maga helyén mindkettő elfogadható - aki az emberi jogokkal kapcsolatos területen dolgozik, azok számára nyilván azok a hangsúlyosabb tényezők, aki meg sportoló, attól az élete lehetőségét vennék el. A Népszabis cikk egyébként szép példája az önfeladásnak is, az író tökéletesen relativizálja az összes civilizációs értéket és eredményt, amelyet a nyugati demokráciák elértek, a kínai módszerekkel szembeni legcsekélyebb kritika sem fért bele az írásába.
Még egy utolsó gondolat: véleményem szerint a kínai állammal való kapcsolatban nem tűnik célszerűnek semmifajta diplomáciai erkölcsi kritika vagy kiállás, egy ország diplomáciájának nem lehet elsődleges célja az, hogy értékeinket és elveinket másokra megpróbáljuk rákényszeríteni. Ez - különösen egy kis ország esetében - legfeljebb egy remek falhozcsapódási stratégiának alkalmas, érdemi eredmények elérésére nem igazán.
És még nagyobb probléma az, hogy Magyarországon tradícionálisan a belpolitika része a külpolitika, azaz lehetőség szerint a különböző pártok egymás csesztetésére használják fel, mint az jól látható a
Kínával kapcsolatos parlamenti határozat ügyéből is, miközben a sikeres kisebb országok általában kivonják a külpolitikát a belső politikai csatározások erőteréből.
