Önevolúció

phaidros I 2008.05.29. 16:00

Hacsak nem egy erdei faodúban meditálva töltöttük remeteként az elmúlt pár évet, valószínűleg szembetűnt már a genetikai kutatásokkal kapcsolatos hírek egyre növekvő mennyisége. Korunk hőse, a brittudós élőlényeket klónoz, módosít, s mára már összeállította az ember géntérképét is - számtalan eddig nem (és még jelen pillanatban sem feltétlenül) létező jogi, gazdasági és társadalmi problémát megteremtve.



Egy, a genetikával kapcsolatos jogi problémáról szóló hírre reagált nemrégen Shenpen kolléga; én szeretném egy kicsit más szempontból megközelíteni az egész problémakört.

Tavaly olvastam ki Stephen Baxter: Evolution c. könyvét. Sajnos magyarul nem jelent meg, de jó szívvel tudom ajánlani minden angolul értő érdeklődőnek. Nem tudományos dolgozat, hanem elsősorban egy - s számomra nagyon érdekes - gondolatkisérlet; végigköveti fajunk történetét, evolúcióját 565 millió éven át, a 65 millió évvel ezelőtt élt első emlősöktől Napunk kilobbanásáig.

A tudomány Földünk geológiai történetéről és a törzsfejlődésről alkotott képe valós keretbe foglalja az egész kitalált történetet, s Baxter az átlagosan tájékozott olvasó számára hitelesen képes mesélni a különböző fajok kialakulásáról, életmódjáról, és pusztulásának, vagy időszakos túlélésének okairól.

Lehet olvasni "ez csak egy regény" megközelítéssel, akár ki is nevethetjük ötleteit, mint pl. a ultimate pteroszaurusz air whale-t, a gorilla-szerű potbelly-t, vagy a dinoszaurusz-érában felemelkedett, majd elbukott értelmes, vadász életmódot folytató humanoid hüllőfajt - de végig nyomasztóan jelen van a gondolat, hogy a lényeg nem az, létezett-e konkrétan pont ilyen vagy olyan lény, hanem az, hogy a természeti és evolúciós erők mennyire személytelenek, irgalmatlanok, és félelmetes erejűek.
Baxter világában nincs helye érzéseknek, Istennek, hitnek, bármi emberinek, csak a személytelen, könyörtelen Természetnek, még akkor sem, amikor emberek sorsáról mesél.

Mintha egy idegen lény szemszögéből, monstre National Geographic sorozatként néznénk, amikor a néző nem éli magát bele a történésekbe, csak követi a jelen esetben eonokon átívelő eseményeket.

Amíg a történet jelenkorunk előtt tart, még lehet egyfajta távolságtartással kezelni az egészet. Igazából nyomasztóvá akkor válik, amikor fajunk jövőbeli lehetséges sorsáról kezd el mesélni. Mindegy, hogy a civilizáció mikor, és milyen okból szűnik majd meg, az átjön, hogy fajunk története már összeforrt civilizációnk történetével.

A könyv olvasása közben tudatosul, hogy civilizációnk nyomasztóan rövid ideje létezik bolygónknak az élet keletkezése óta zajló történelméhez képest is, és nagyon sok - már kipusztult - faj jóval hosszabb ideig uralkodott, mint amilyen hosszú idő óta fajunk egyáltalán létezik - és könnyen lehet, hogy a bolygó életében páratlan történetünk időtartamát tekintve az egyik legrövidebb verseny lesz a túlélésért (s talán a "legostobább vesztes" címet is kiérdemelhetjük).

Visszatérve a fő témához; Shenpen fontosnak tartotta az egyén genetikai kódjának publikusságát. Ez a lehetőség nyilván sokakban visszatetszést kelt. Valóban, ezzel az egyén szabadságjogai sérülnek, kiszolgáltatottak leszünk, genetikai kódunk alapján leszünk megkülönböztethetők, csoportosíthatók és értékelhetők. Többek között emiatt is érezzük talán azt, hogy valami gáz van az egész genetikával.

De valóban annyira új dolog lenne ez? A megkülönböztetés, ha gyakran öntudatlan szinten is, de jelen van társadalmunkban, mindig is jelen volt. Már most is figyelembe vehetik a biztosítók korunkat, körülményeinket, nemsokára tisztában lesznek teljes kórtörténetünkkel is. Ezek a dolgok alakítják társadalmunkat már most is, akár tetszik, akár nem.

A genetikai kutatásokkal kapcsolatban sokszor felmerül még a genetikai kódokra vonatkozó szerzői jog kérdése (ami szerintem a nonszensz netovábbja, ezesetben Isten joggal perelhet :) ), illetve az attól való félelem, hogy az etikai, morális értékeket a gazdasági érdekek alá rendelik majd. A tét óriási lesz, így az erkölcs és etika már semmit nem fog számítani. Ismerve a gazdasági lobbi erejét és erkölcsi érzékenységét, szerintem ezzel kapcsolatban felesleges bármiféle illúziót táplálni. A kérdés csak az, hogy mikor következik ez be.

Van azonban egy kicsit távolabbi probléma is. Hacsak nem sikerül kiírtani magunkat időközben, vagy bolygónk nem szabadul meg tőlünk valamilyen elkerülhetetlen természeti kataklizma segítségével, a kutatások nem állnak le, és néhány generáció alatt kialakulhat egy új, génmódosított emberi faj, amelynek megjelenése új faji kérdéseket vethet fel - főleg, ha a módosítások következtében képtelen lesz kereszteződni az emberekkel. De ha képes is lesz, akkor sem valószínű, hogy keveredni akarnának, hisz az új, tiszta, testi- és szellemi betegségektől mentes szuper-vérvonal lesz a lényege az egész folyamatnak.

Faji felsőbbrendűségük, mint mérce, nem kitalált dolog lesz csupán, hanem teljesen egyértelmű, vitathatatlan, hisz e célból jönnek majd világra. Gattaca világa már nincs nagyon messze.

Az eddig vázolt problémák jogi, társadalmi, és morális természetűek, s ha a bevezetőben említett könyvre gondolok vissza, szerintem jelentéktelenek is. Ha bolygónk és fajunk történelmét globálisan nézzük, adja magát egy speciális nézőpont, amely a fentiekhez képest mindenképpen rövid távon gondolkodó Emberiség számára felfoghatatlan - fajunk ÉS civilizációnk többezer, többtízezer, esetleg százmillió éves fennmaradásának problémája.

Civilizációnk kialakulása során képesek voltunk legyőzni a természet erőit, és fajunk egy idegen, ellenséges világot tett az otthonává, felküzdve magát a tápláléklánc csúcsára (osztozva a kupán  a bacilusokkal és vírusokkal). Ez a folyamat szükségszerűen rombolással is járt, és jár még a jövőben is, mert a természetbe való idealisztikus visszavágyakozás sosem jelenti azt, hogy visszavágynánk a barlangba, a félelembe az ismeretlentől, a bizonytalan másnaptól - inkább valamiféle megidealizált képet jelent, mivel tudjuk, hogy az úton azért sok pótolhatatlan dolgot elveszítettünk s elveszítünk még.

Ha képesek vagyunk egy kicsit személytelenül szemlélni saját létünket, rájövünk arra is, hogy igazából sosem szakadtunk el attól, amit Természetnek nevezünk. Most is annak részei vagyunk. Miként a hangyák óriási várai, ugyanúgy hatalmas városaink is. Miként a sáskák pusztítása, úgy a mi környezetrombolásunk is. Miként a túlnépesedett mezőkön éhező állatok, úgy a milliárdnyi éhező ember is. A természet nemcsak zöld színt jelent, és a békésen legelésző Bambit, hanem az Ebola vírust, a földrengéseket, az űrben felénk száguldó kisbolygókat, és az olajszállító hajó után húzódó olajcsíkot - és a háborúkat is.

A kosz, a piszok, a szemét csak emberi definíció, az olaj azért szennyezés, mert nem a föld alatt van, ahol addig volt, és nem mellesleg csúnya,nyúlós, ragadós. Ez csak minket, és a fuldokló állatokat zavar, a különbség csak az, hogy utóbbiak nem igazán tehetnek róla, mi viszont igen. A Természet, mint olyan, tökéletesen érdektelen ebben a témában, hisz fajok százmilliárdjait tüntette már a süllyesztőben, eonok alatt, csak ezen a bolygón.

Fájdalmas, hogy eltűnésünk csak minket érdekelhet, de miután eltűntünk, már minket sem fog. Viszont, amíg még létezünk, talán érdemes lenne tenni érte, hogy ez minél később következzen be.

Keveset tudunk az evolúcióról, hisz működése nemhogy életünk, de civilizációnk létezésének léptékén is túlmutat - csak a fajtanemesítés kapcsán van róla némi sejtésünk.

Ha az említett könyvből indulok ki, azt kell mondjam, a fajok túléléséért maguk a fajok mindent megtettek, és alkalmazkodóképességük mellett számított addigi útjuk a túlélésben. Amikor a krokodilok ősei "úgy döntöttek", hogy sekélyvízi ragadozókká válnak, az már meghatározta túlélésüket a dinoszauruszok ellenében. Nem kellett gyorsan megváltozniuk, felépítésük és habitusuk, a környezettől való elvárásaik, létező, az evolúció alakította alapformájuk automatikusan képessé tették őket a túlélésre. Az egyén, és a faj túlélésére, de nem volt semmiféle civilizációjuk, amit szintén át kellett volna menteniük a kataklizmákon.
És itt van a probléma - fajunk ma már egyet jelent civilizációnkkal. Talán túlzottan erős kijelentés ez részemről, de ha belegondolunk, hogy a nagyon hosszú távú túlélés érdekében előbb-utóbb el kell hagynunk bolygónkat (mielőtt a Nap végez velünk, százmillió évekkel később), lehet, hogy ez a megközelítés nem annyira elrugaszkodott. A puszta életben maradáshoz szükséges körülményeket most nem taglalnám, de szerintem látszik: saját evolúciónk immár a civilizációnkat szolgálja, nem elsősorban fajunkat. Emellett sokkal individualistábbak vagyunk, mint bármely eddig létező faj.

Ebből a szempontból elég sebezhetőnek látszunk - azonban rendelkezünk egy olyan képességgel, ami egyetlen, a Földön élt fajnak sem volt meg eddig: nemsokára beleszólhatunk saját evolúciós folyamatainkba.

Gattaca világát említettem - ez egy újfajta, faji alapon való megkülönböztetést jelent, és mint ilyen, nyilvánvalóan felvet majd erkölcsi problémákat. De ez az "új fasizmus" hosszabb távú érdekeket szolgálhat. Mivel nagy valószínűséggel sosem fogunk százmillió évekre előre gondolkodni, miként az evolúció erői, így saját genetikai tervezési szempontjaink is csak rövid távú elképzelések alapján alakulnak majd - egy dolog biztos, hogy ezek a változások nagyon gyorsak lesznek, gyakorlatilag egy-egy generáció alatt lezajlanak majd.

Ha felteszem a kérdést, hogy mit tekintünk természetesnek, és elfogadom e posztban írt választ rá, hogy minden természetes, amit mi csinálunk, hisz mi magunk is a Természet részei vagyunk, akkor talán elfogadható az is, hogy a saját evolúciónkba beavatkozás is természetesnek tekinthető. Egyszerűen egy következő evolúciós lépés, amikor az adott faj tudatos döntéshozó helyzetbe kerül saját evolúciós útjával kapcsolatban.

Ha ez így van, akkor kell-e ebbe beavatkozni, szükség van-e egyáltalán etikára, morálra ebben a kérdésben? Megváltoztatja majd gondolkodásunkat, képesek leszünk előre gondokodni, fajszinten, vagy maradunk leragadva kicsinyes problémáinknál?

Megjegyzés: hívőnek vallom magam, azonban a bibliai teremtéstörténet, mint olyan, nem különösebben izgat. A vallás szerepét ezért e posztban nem is hangsúlyozom, véleményem szerint ez két teljesen különböző dolog.