doktorur
I 2008.05.22. 09:19
Hajnali fél öt. A nap már a felhôk álmosan csüngô széleit harapja. Szédülten kódorgó kávéillat ûzi, mégis lassan tûnik az álom, s a ritkán utazók nyugtalansága komótosan átveszi a helyét. Ébred a család is, a gyerekek pilláit is ereszti lassan az álompor. Percek múltán talpig "indulatban" nyüzsögnek, fokozva azt, ami ily korai órán amúgy is. Csomagok és halk szitkok halmán bukdácsolva indul a karaván: hív a vasút!
A Keleti pályaudvar még mindig szép, még így romjaiban is. A helyünket hamar megtaláljuk és belakjuk. Igyekszünk barátságot kötni a hon e cseppnyi szegletével, mely most négy napra az otthonunká lesz, s egyre növekvô, már-már gyermeki izgalommal várjuk az elsô "rándítást", mely visszavonhatatlan jelét adja majd, hogy a címeres vonat nekilódul majd' ezer kilométeres útjának. A rendezôpályaudvar váltóin kis híján tengeribetegségbe esvén, megnyugodva dôlünk hátra mikor a kerekek irányából feltör végre a jól ismert ütemes zaj, s az ablak elôtt suhanó táj is végre magasabb sebességfokozatba kapcsol. Útra kel hát a négyszázhúsz ember, közel húsz fôs személyzet, két tévéstáb, féltucat ujságíró, egy ipari mûemlék az igásló szerepében, nyolc kocsi, köztük a késôbb "munkahellyé" váló étkezôkocsi.
Mezô és erdô, falvak és tavak köszönnek be egy-egy pillanatra a kupéba, s az avatott szemû polgár rövid nézelôdés után pontosan konstatálja mely szálastakarmány milyen terméssel kecsegtet az idén. A szocializmus minimalista építészetéhez szokott szem számára felüdülés az ablakon bambán kibámulva múlatni az idôt. A fôvárostól való egyre növekvô távolságot csupán a hegyek magasságának emelkedése mutatja, valamint a célországra oly jellemzô lelakott
és elhagyott városszéli gyártelepek, mintegy az elmúlt 50 év rozsdás emlékmûveiként. A színek egyre mélyebbek, a táj egyre többször sarkokkal és élekkel határolt. A levegô is hûlni kezd, fázósan húzzuk magunkra a kupé eleinte rakoncátlankodó, késôbb némi fizikai kényszer alkalmazásának hatására egyre kezesebbé váló ablakát. A határ óta minden kocsiban két román rendôr posztol, de szótlanul tûrik sorsuk minden nyûgét. Belátom nem lehetett kellemes a többezer magyar zászló és Nagymagyarország térképével dekorált utazó cirkusz díszletének lenni. De nemcsak a vonaton érezzük a velünk való kiemelt törôdést. Minden állomásra rendôrsorfalak közé gördül a szerelvény, melyet elôször csak meglepetéssel vegyes értetlenséggel konstatál a nagyérdemû utazóközönség, majd rövidesen megszületik az elsô legenda is, mely villámsebesen bejárja a vonat legkisebb zugát is, természetesen mint utólag kiderült, a valóság legkisebb alapját is nélkülözve.
Mindeközben már a Maros völgyében járunk, mely szépségével mission impossible-nek tûnt betelnem. Az ekkorra már erôsen fáradó csemeték is lelkesen az ablakhoz szorított orrocskákkal ülnek az ölemben és az étkezôkocsi hangszóróiból szóló, a környéket és történelmét bemutató rögtönzött kiselôadást tartó úriember kellemesen borízû baritonjának aláfestésével "tévéznek", ahogy az édesanyjuk hívni szokta a suhanó táj gondok és gondolatok nélkül való élvezetét. A nap is lassan befejezi égi vándorútját mára, nyúlnak az árnyékok és az arcok, mi is fokozatosan megérkezünk a minket vendégül látó falvak vasútállomásaira. Csíkszentdomonkoson állunk meg elôször, ahol a falu apraja-nagyja, de még egy rezesbanda is felvonul a tiszteletünkre, ezzel sûrû zászlólobogtatást és könnyhullatást indukálva a vonaton lévôktôl. Megható pillanatok ezek, melyekben - bár még nem tudjuk - az elkövetkezendô napokban sûrûn lesz részünk. Karcfalván állunk meg legközelebb, de a két falucska közti utat egyre fokozódó jókedvvel tesszük meg, lévén a falu polgármestere és "szárnysegédje" két jókora pálinkásüveggel a hóna alatt "végigródsózza" a szerelvényt míg a végére nem érnek mind a vonatnak, mind flaskáknak. Csíkdánfalváig a pálinkát felváltja a kürtöskalács, melyet a változatosság kedvéért népviseletbe öltözött helyi leányok osztanak széles mosollyal és bô kézzel. Csíkrákoson szállunk le, de a szerelvény továbbgördül még Madéfalvára és ott fejezi be mai küldetését, melyet becsülettel teljesített. Imbolygó fények és csontig hatoló hideg fogadja a megfáradt utazókat, de szerencsére pár meleg szónál többel nem akasztják meg az egyre tapinthatóbbá váló igény kielégítését megfáradt korpuszaink vízszintesbe helyezése iránt. A házigazda szívélyes, és a házban végre barátságos meleg fogad. Egy röpke éji séta még az egy kilométerre lévô étterembe, hogy a gyomrunkban dúló háborút csillapíthassuk, majd egy tájékozódási versenybe oltott denevérgyakorlat vissza a szállásra - ti. a faluban közvilágítás mint olyan, nincs.
(folyt. köv.)
Kis szubjektív retrospektív Csíksomlyóról II.
Kis szubjektív retrospektív Csíksomlyóról III.
