„This is Spartaaaa!” – kiáltja 300 mindenre elszánt forint (beutaló nélkül 1000, beutalóval meg ugye 600), ahogy végiggördül vizitdíjautomata járatain. „Ezek eladják az egészségügyet, 300 forint a júdáspénz” – jobbról így szólnak, balról pedig éljeneznek büszkén: „Hát igen, ez az egészségügyi reform, ez a nemzeti politika”. Pedig egyik sem.
A vizitdíj és a kórházi napidíj olyan, mint az iraki háború: egy kivételesen barátságosan kezelt eszköz. Ha nem, vagy nem igazolhatóan váltja be az eredetileg hozzá fűzött reményeket, nosza, új, tágabb, absztraktabb értelmet keresnek neki alkalmazói. (Egyébként az ellenzék büszke asszisztálásával.)
Amikor bevezették a vizitdíjat
az Egészségügyi Minisztérium deklarált célrendszere az indokolatlan orvos-beteg látogatások számának csökkentése, az egészség költségeinek tudatosítása az állampolgárokban, a hálapénz visszaszorítása és a háziorvosok, szakrendelők bevételeinek növelése nevű pilléreken nyugodott.
Ezekkel a célokkal nem lehet vitatkozni: ezek egyértelműen jó és fontos célok, alapvető részösszetevői, lényeges hozadékai kellett volna, hogy legyenek már régóta minden egészségügyi reformkoncepciónak. Sajnos azonban a vizitdíj nem, vagy csak vitatható ok-okozati összefüggésben váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az ma tény, hogy a szakorvosok és a háziorvosok rá vannak utalva betegeik 300 forintjaira, hiszen enélkül elég nehezen tarthatnák fenn rendelőjüket, felszereltségüket, alkalmazottaikat és saját magukat. Miért? Mert az egészségügyi tárca közvetlenül a vizitdíj bevezetése előtt radikálisan csökkentette az egy beteg után nekik járó juttatást. A 300 forintokkal ez csak részben enyhült. Eredmény: egyre több svéd és brit egészségügyi intézményben találni magyarul beszélő általános és egy-két szakvizsgás orvosokat. Másik eredmény: a csökkentések miatt a háziorvosok és a szakorvosok egyre jobban rá lettek utalva a legalábbis szürke, de inkább fekete forrásokra: a gyógyszercégek szponzorációjára és a hálapénzre, jobb esetben szintén gyógyszercégek által megfizetett szakmai munkára.
Az is egyértelmű, hogy a betegeknek, pácienseknek kevés fogalmuk van arról, mennyibe is kerül az egészségük, kerül-e egyáltalán valamibe. Konkrétan, állampolgári szinten jelezni kellene, hogy a Társadalombiztosítás címén, a fizetésekből automatikusan lekapott pénz mekkora része megy egészségügyi-, és mekkora nyugdíjalapba, és ebből mennyit használ fel az állampolgár. Így a 300 forintos vizitdíj és a kórházi napidíj csak duplán visszás hatást kelt: vagy azt tudatosítja a betegben, hogy kétszer skalpolják, vagy azt – ami még rosszabb – hogy az egészségügy ára alkalmanként 300, beutaló nélkül pedig 1000 forint. Nem egy orvos számol be arról, hogy öntudatos betegek rázzák a szakorvos előtt a fodrásznál kapott gyógyszer-szórólapot: márpedig nekik ez kell, ez a jó, a Marika is ezt szedi, úgyhogy lesz szíves az orvos felírni, hamár a tisztelt beteg kifizette a díjakat.
Az orvos-beteg találkozások száma ténylegesen és kimutathatóan csökkent a vizitdíj bevezetése óta, ezt nem szabad elvitatni. Ugyanakkor az is tény, hogy komoly regionális eltérések mutatkoznak a csökkenés mértékében. Ez persze nem új keletű dolog. Régóta nagyobb mértékben maradnak otthon egy-két lábon kihordott infarktussal Borsodban, mint Somogyban, ám a vizitdíj bevezetése óta ez az olló még jobban kinyílt. Mi lenne, ha az indokolatlan látogatások után köteleznék a betegeket vizitdíj fizetésére, akár úgy is, hogy ha a látogatás indokolt volt, a vizitdíj visszajár? Elárulom: reális indikátor a találkozások csökkenésében.
Nem várt, vagy talán nem kellőképpen kutatott eredménye a vizitdíjnak és a kórházi napidíjnak, hogy az ezekből származó bevétel nagy részét elviszi a velük járó megnövekedett adminisztráció – amely még hosszabb várakozáshoz vezet, - az automaták üzemeltetése, fenntartása, munkatársak fizetése és a vizitdíjak, napidíjak könyvelése.
A kórházi napidíj bevezetése
a fent már említett közös prioritások mellett egy fontos célt még tartalmazott: egyrészt ez hivatott érdekeltté tenni a beteget abban, hogy minél hamarabb hazakerüljön, hogy optimális legyen a kórházi ágyak kihasználása, amely tényleg tékozlóan működik évtizedek óta hazánkban.
Ez egyértelmű, és hasznos cél. A jelen minden nyugati országban, és – ne vitassuk el – a hazánkban működő, jobb minőségű ellátóhelyeken a minél gyorsabb kiszolgálásról, egynapos sebészetekről szól. A kórházi napidíj bevezetése azonban ellenérdekeltté teszi az intézmények fenntartóit és az orvosokat, hiszen ők minél több bent töltött éjszakát szeretnének. Eredmény: elhúzott vizsgálatok (amelyek könnyen indokolhatóvá váltak a teljesítmény-volumenkorlátok bevezetésével például).
A jövő nem az igenekkel kezdődik. A népszavazás két, egészségüggyel kapcsolatos kérdése – a közhiedelemmel ellentétben – nem szimpátiaszavazásról, nem is a Gyurcsány-, vagy Orbán melletti hűségnyilatkozatról, és főleg nem az egészségügy egészét érintő reformokról szól. Hanem két, szakmailag támadható, rossz projektszemléletű (hatástanulmányok, megfelelő előkészítés, és vitatható mérési indikátorokkal meghozott) döntésről.
Abban biztosak lehetünk, hogy nagy pártjaink ezt egészen máshogy fogják interpretálni, ugyanakkor mi mégis engedjük meg magunkkal szemben azt a nagyvonalúságot, hogy észérvek mentén döntünk arról, amiről a kérdések szólnak.
Fontos: A kommentekben a fenti két kérdéssel kapcsolatos hozzászólásokat várjuk, pro és kontra is. Más, a témába nem illő hozzászólásokat, pártpolitikai szólamokat kéretik a megfelelő párt központi email címére küldeni, vagy hangosan, a tükörbe elmondani. Péntekig szó lesz a tandíj kérdéséről is.
