Azt hiszem az állam vs. piac - vitának annak szokásos, általánosító formájában nincs igazán értelme. Javasolnék helyette egy másik, viszonylag objektív mércét: a cél legyen mindig az erkölcsi kockázat minimalizálása, és ennek függvényében vizsgáljuk a dolgokat.
Erkölcsi kockázat (
moral hazard) alatt a következőt értem: minden döntésnek vannak következményei. Rövid távú, középtávú, és hosszú távú következményei. Erkölcsi kockázatnak nevezzük azt a helyzetet, amikor valaki olyan helyzetben van, hogy egy-egy döntésének következményeit elsősorban nem ő maga, hanem valaki más viseli: döntésének kockázataitól tehát el van szigetelve. Azt javaslom, hogy az állami vs. piaci megoldások elemzésében az erkölcsi kockázat minimalizálása legyen a célunk.
Tulajdonképpen ez a logika meglehetősen szembemegy a ma szokásos gondolkodásmóddal, miszerint a döntéseket az ahhoz legjobban értő szakértőknek kell meghozniuk. A szokásos logika szerint tehát a fő kockázatot a butaság és a hozzá nem értés jelenti, és ezt kell elkerülni, és az a lényeg, hogy az okosak, a szakértők hozzák meg a döntéseket. Vérbeli aufklérizmus, szó se róla.
Az általam vázolt logika viszont arra épít, hogy a hozzá nem értésnél sokkal nagyobb problémát jelent a felelőtlenség v. a tudatosan önérdek-vezérelt másokkal-kitolás.
Nem állítom, hogy "minden tudja, hogy mi a jó neki", meg hogy "mindenkiben működik a racionális önérdek", mert ahhoz definiálni kellene, hogy mi a jó, és mi racionális, és ezen a ponton baromi nagy a zűrzavar, gyak. erre vagy nem tudunk válaszolni, vagy annyira elvont filozofálgatásba kellene bocsátkozni, ami alig-alig érintkezik a valósággal. Szóval a "racionális fogyasztó" ötletét v. mítoszát inkább ne erőltessük, annál is inkább, mert ninc szükség rá, mert nem ez a lényeg.
A lényeg ott van, hogy az embert bizony a saját érdekei ösztönzik, vezérlik többnyire - bár remélhetőleg nem korlátlanul és nem kizárólagosan - és jóval nagyobb esélye van annak, hogy ha valaki a saját életét érintő, és másokét alig-alig érintő döntéseket maga hozza meg, akkor érdekeinek megfelelő eredményre jut, mert ez a helyzet erre ösztönzi; míg ha valaki elsősorban mások, és nem maga felett dönt, akkor a helyzet arra ösztönzi, hogy kihasználja azt a saját maga érdeke szerint, vagy egyszerűen csak nemtörődom módon álljon hozzá.
Hogy mikor jelenti a legkisebb erkölcsi kockázatot a szabad piac, mikor a szabályozott piac, és mikor az állami tulajdon, az nagyon a körülményektől és a helyzettől függ.
És akkor most nézzünk három példát.
A mezőgazdaságban például alapvetően az a jó, ha a paraszt maga dönti el, hogy mit, mennyit és hogyan termel. NEM azért, mert olyan marhára ért hozzá. Ez nem igaz. Azért, mert ha rossz döntést hoz, megszívja. Motiválva van a jó döntésre, akkor is, ha a tudása esetleg hiányzik hozzá. Erkölcsi kockázata alacsony, ha narancsot próbál termelni a Kékestetőn, szinte kizárólag ő farag rá, a piaci árakat elhanyagolható mértékben befolyásolja az ő kieső termelése. Ha ugyanakkor a Tervhivatal vagy sajnos egyre inkább az EU dönt helyette, akkor ugyan ők lehet, hogy jobban értenek hozzá, de alig-alig vannak motiválva arra, hogy tényleg komolyan a vásárlók igényeinek legjobban megfelelő megoldást találják meg. A választási győzelem vagy vereség még a nagy kérdésekben is alig-alig motiválja a nagy pártokat, egy sima hivatali középbürokrata hülyeségének kockázata számukra gyakorlatilag nulla. Az eurokráciáé meg konkrétan nulla. Ez a fajta erkölcsi kockázat szerintem tehát nagyobb kockázat, mint a paraszt esetleges hozzá nem értésének, butaságának kockázata. Itt tehát egy pont a szabad piacnak.
Aztán ott vannak a pénzintézetek, bankok, biztosítók, és így tovább, beleértve pl. az egészségbiztosítást is azokban az országokban, ahol az a privát szférában van. Két szempontból speciális ez fajta üzlet mondjuk egy gyárhoz képest: egy, eszközállományuk nagyon likvid, nem gép meg ingatlan, hanem főképpen készpénz, illetve értékpapír. Kettő, ezek az eszközök többségükben nem a saját tulajdonukat képezik, hanem a bankok esetében egyértelműen az ügyfeleikét, biztosítók esetében kicsit bonyolultabb a helyzet, de végül is mondhatjuk azt, hogy ha egy biztosító begyűjt egy évben X forint díjat és kifizet 0,92X kártérítést, akkor a zsetonnak, amit kezelnek, legnagyobb része lényegében nem az övék.
Az erkölcsi kockázat tehát elég magas, mert egy hülye vezető saját magának legfeljebb a karrierjét teszi tönkre, azt se biztos, ugyanakkor rengeteg ember megtakarításait vághatja tönkre, vagy, esetleg lenyúlhatja a zsét és eltűnhet egy olyan országba, amelyikkel nincs kiadatási egyezmény.
Nyilvánvalóan sokkal nagyobb tehát az erkölcsi kockázat, mint mondjuk egy gyár esetében, ahol a saját vagyonát kockáztatja cég és ha tönkremegy, hát majd legfeljebb valaki mástól vesszük meg a jancsiszöget, na bumm. Éppen ezért szerintem jogos és helyes, hogy a pénzintézeteket a PSZÁF keményen szabályozza és ellenőrzi. Itt tehát egy pont a szabályozott piacnak.
Aztán hogy egy extrém példát említsek, nagyon nem tetszene, ha a budai alsó rakparton átvezető utat, ahol egy-egy baleset a fél városra kiterjedő dugót eredményez, százméteres szakaszokra felosztva privatizálnák. Ha valami barom lezárná a neki jutott részt, nagyon komoly gondot okozna ezzel másoknak, míg magának alig-alig, ha mondjuk ő pl. biciklivel jár. Az erkölcsi kockázat tehát toronymagas - szóval jobb helyen van az önkormányzat tulajdonában, ők nem fognak ilyet tenni, mert az újraválasztásukat kockáztatnák vele. Pontosan az utak azok, amikre a választók nagyon kényesek: nagyon szem előtt vannak, a problémák nagyon látványosak, nagyon sokan érzik a bőrükön, míg azt a fene se tudja, hogy az önkormányzat pl. mennyi segélyt osztott szét és kinek, vagy milyen állapotban van a járműegészségügyi szakközépiskola. Az önkormányzati választásokon van esélyük függetleneknek, nem csak egyik vagy másik nagy párt jelöltje esélyes, és így tovább, tehát az erkölcsi kockázat viszonylag alacsonyabb, igaz, nem eléggé alacsony, különben nem lenne tele minden kátyúkkal... Mindenesetre itt egy pont az államnak (tágabb értelemben, beleértve az önkormányzatokat is).
Tehét, hogy éppen az állami vagy a piaci megoldás minimalizálja-e az erkölcsi kockázatot, az nagyon attól függ, hogy miről van szó és milyenek a körülmények.
Van aztán persze még egy szempont, és talán ez a legfontosabb. Abban az értelemben én is meglehetősen "piacpárti" vagyok, hogy ami
mindig is magántulajdonban volt, azt nem szabad államosítani, hanem a helyzettől és a körülményektől függően többnyire a szabad piac, speciális esetekben a szabályozott piac keretei között kell üzemeltetni. Más viszont a helyzet azzal, ami
most éppen állami tulajdonban van, függetlenül attól, hogy államosítás útján került oda, vagy az állam hozta létre, vagy a kettő keveréke, ami a leggyakoribb eset.
Pontosan azért, mert az állam felelőtlen gazda, és azért az, mert magas az erkölcsi kockázata: miért gondoljuk, hogy a privatizációt, ami pontosan az a pillanat, amikor a legtöbbet lehet kilopni az adott eszközből, vagy a lehető legkárosabb hülye döntést hozni, az a rossz gazda olyan marha jól vinné véghez?...
Miközben az állami tulajdon legnagyobb problémája a magas erkölcsi kockázat, éppen az egyszeri, visszavonhatatlan és legkockázatosabb döntés meghozatalában bízzunk meg benne? Gondoljuk azért ezt végig.
Más az egyéni erőfeszítés révén létrejött magántulajdon, és más a magánosítás mint igen kockázatos
állami döntés. Ezt próbáljuk meg megérteni, hogy
a magántulajdon hatékonyabb voltából nem következik automatikusan mindenféle magánosítás hatékonysága, mert a magánosítás, ismétlem, állami döntés, egyszeri, nagy hatású, brutálisan magas erkölcsi kockázatú.
Szerintem simán lehet olyan helyzet, hogy kisebb erkölcsi kockázattal jár egy adott állami tulajdont üzemeltetni, mint egyszerűen csak eladni.
Vannak persze sikeres és kevésbé sikeres privatizációk. A brit államvasutak privatizációja például elég jól sikerült, jó utazni rajtuk, gyorsak, kényelmesek, szépek, pontosan és sűrűn járnak. Ez a privatizáció meglehetősen összetett folyamat volt: több, mint száz céget hoztak létre, különböző méretben, a legnagyobb a síneket és az állomásépületeket birtokló Railtrack volt, ez viszont az állomások üzemeltetését kiadta franchise-ba, majd csődbe ment, visszaállamosították, a szituáció roppant komplex, nagyon leegyszerűsítve úgy néz ki a dolog, hogy állami síneken versenyző privát vasúttársaságok, és állami tulajdonú, de magáncégek által franchise-ban üzemeltetett állomásépületek, büfék vannak. Eléggé átláthatatlan a rendszer, de talán éppen ez a jó, szerintem éppen attól alacsony az erkölcsi kockázat, hogy egy-egy döntéshozónak nagyon kevés befolyása van az egész rendszer működésére. Mindesetre a lényeg ott van, hogy egyáltalán nem volt jellemző erre a folyamatra semmiféle
"Aggyuk el az egészet izibe' akárkinek, aki hajlandó megvenni!" - típusú hozzállás.
És akkor jöjjön az egészségügy, az egészségbiztosítás. Nem akarok igazán írni róla, mert nem mélyedtem el benne. Az nyilvánvaló, hogy mivel nincs nagy különbség aközött, hogy leég a házunk vagy megbetegszünk, a privát biztosítás ötlete önmagában véve nem ördögtől való. Az ördög inkább a részletekben szokott rejtőzni, ott viszont elférhet akár egy King Kong-méretű példány is, főleg egy ekkora horderejű ügyben.
Azt javasolnám csak inkább, azoknak, akik elmélyedtek a témában, hogy a fent vázolt elvek szerint próbálják végiggondolni az egészet, különös figyelmet fordítva arra, hogy bár a piaci megoldások erkölcsi kockázata többnyire alacsonyabb, de ez egyrészt nem minden területre és helyzetre igaz, lásd fenti példák, másrészt a privatizáció mint
egyszeri állami döntés időnként magasabb erkölcsi kockázattal jár, mint
folyamatos a állami üzemeltetés. Szintén fontosak lehetnek a biztosítók és kórházak között lévő viszonyban rejlő erkölcsi kockázatok - valahol azt olvastam, hogy épp az amerikai rendszer fordítottját próbálják létrehozni: ott a kórház dönti el, hogy melyik biztosítóval áll szóba, míg mintha mifelénk pont a fordítottjáról lenne szó. (De a részleteket nem ismerem.)
Milyen erkölcsi kockázatok vannak most, és milyen erkölcsi kockázatok lelhetőek fel abban a helyzetben, amit létre kívánnak hozni, és milyen erkölcsi kockázatok vannak magában a folyamatban, ami odáig vezet? Ezek a lényeges kérdések szerintem.
