Gabrilo
I 2008.01.26. 15:29
"...aki nem hisz Istenben, az bálványokban fog hinni; s ha szabad ezt kiegészítenem, aki sem Istenben, sem bálványokban nem hisz, az minden bálványok legsötétebbikében fog hinni: ez nem más, mint az Emberi Akarat deifikált absztrakciója, amelyet oszthatatlan egységként képzelnek el, s amely előtt csak a plasztikus anyag hever, melyre minden korlátozás és ellenőrzés nélkül rátaposhat."/Kolnai Aurél/
Ha tömören meg akarnánk fogalmazni, miben áll a modernség lényege, akkor túl sok hízelgő jelzőt nem találunk a jellemzéshez; szekularizmus (annak a lehető legrosszabb értelmében), önérdekvezérelt cselekvés, kizárólag a jogok nyelvén beszélő és értő "értelmiségiek" (és politikai aktivisták), egalitarianizmus, materializmus, relativizmus. A Konzervatórium néhány liberálisabb szerzője már nekem is esne szíve szerint, egy kicsit azért megnyugtatom őket: néhány ponton meg fogom védelmezni ezt a modernségnek nevezett jelenséget. Alapvetően ambivalens vagyok a modernséggel szemben, a mérleg azonban inkább a negatív irányba billen. Tehát apró elismerő szavakon kívül vádirat következik.
Természetesen a leegyszerűsítő ideológusoknak mi sem könnyebb annál, mint leugatni a modernség kritikusait. Számukra a modernség kritikája ugyanis az angol vízöblítéses vécével és az internettel szembeni ellenszenvet jelenti. Nehéz egyetlen definícióban megfogalmazni, mi is az a modernitás, de az biztos, hogy nem az angolvécével van bajunk. A modernség inkább egy társadalmi/politikai/mentális jelenség.
Molnár Tamás ezt a jelenséget gyepálja nem kicsit "könyvecskéjében" (A modernség politikai elvei), és egy kicsiny, részleges mentegetés vele szemben; a gyepálás tárgya nem is egy helyen Mandeville és Adam Smith. Ugyanis a "láthatatlan kéz", az önérdekből valamiféleképpen mégiscsak "közjóvá" előálló eredményben még akár realitás is lehet - bizonyos esetekben, bizonyos
konkrét körülmények között működhet. De ne feledjük el azt sem, hogy ha ezt az elméletet minden fölé emeljük, akkor ideologikussá válunk, és ugyanazt a hibát követjük el, amit a piac meggyőződéses kritikusai. És a "fundamentalizmust" elkerülendő, azt kell mondjuk: Molnár Tamásnak Mandeville és Adam Smith alázásában - kis kiigazítással ugyan - nagyon is igaza van.
Molnár a modernség lényegét két jelensében találja megtestesülni: a demokráciában és az ipari társadalomban (a "demokratizmust" is fogom ekézni, türelem, addig is,
az egyik kolléga már feszegette ezt a témát). Ezek legfontosabb következményei egyrészt a szubjektum-központú megközelítés erősödése erkölcsi, politikai, társadalmi vonatkozásokban, illetve a technikai haladásba vetett korlátlan hit. Ezért az egyén
emancipációja is jellegzetesen modern jelenség, melyet természetesen abszolút pozitívnak ítélték (és ítélik) hívei (ezt a pozitív konnotációt a reakciósok kezdik ki).
A modern elméletek szerint ugyanis egyrészt a szubjektumok abszolút önérdekkövető cselekedetei közjóvá állnak össze, valamint a társadalom ugyanúgy, "tudományosan megalkotható", ahogyan bármilyen természettudományos jelenség vizsgálható, illetve ezen tudások felhasználásával fejleszthető. Ez a gondolat a modern gondolkodók szinte mindegyikét fellelkesítette, nem véletlen, hogy Rousseau az összhangot kereste a szabad polgár és a közakarat között.
Ugyanakkor a szubjektum-központú megközelítéssel egyidejűleg szükséges volt a hagyományos, főleg transzcendens mércék gyengülése. Ha a társadalom bizonyos módszerekkel alakítható, more geometrico, usw., akkor az emberi cselekedetek kontingenciája kiküszöbölhetővé válik, s az ember képes uralni viszonyait teljes mértékben.
Ha pediglen "mindennek mértéke az ember", és emellé még - szól a konstruktivista érvelés - a társadalom tudományos/mérnöki módszerekkel megalkotható, akkor a korábbi mércék, hagyományok, intézmények minden további nélkül eltávolíthatók. A szubjektivizmus szcientizmussal és racionalizmussal társul, és nincs is más hátra: ledönteni a klérust a trónjáról, hogy az aufklérus elfoglalhassa méltó helyét.
Így pedig a társadalom működése szimpla automatizmussá válik, mechanikussá, és a politika eltüntethető, "meghaladható". Hiszen ha a viszonyokat sikerül úgy rendezni, hogy az emberek immáron jól ismert cselekedeteire a "rendszer" megfelelően reagál, nincs szükség érvekre, tekintélyre és kényszerítésre, azaz politikára. A modernség programja szabadság-ellenes. Dosztojevszkijtől Weberig sokan feszegették azt a kérdést, hogy a racionalizmus zsarnokságba vezet. (Ami Leninnek kedves gondolat, mint tudjuk, az állam átalakul szimpla adminisztrációvá, és majd a takarítónő is el tudja intézni, amit kell.)
A premodern elképzelés a rendről hierarchikus. Ugyanezt a premodern rend-fogalmat hozták vissza a modernitással szembeszálló gondolkodók, és egyéb reakciósok, az egyik legfontosabb XX. századi képviselője pedig Eric Voegelin. A politikai rendnek tükröznie kell a lélek megfelelő rendjét, és mindezek részei egy kozmikus rendnek. Ezek az elképzelések azért elfogadhatatlanok a modernek/racionalisták számára, mert azt, hogy milyen ez a kozmikus rend, nem tudhatjuk
biztosan. Márpedig a modernek ígérete szerint minden bizonytalanság megszűnik, így csak azzal foglalkozhatunk, és abból indulhatunk ki, amit biztosan
tudunk. Ezek után nem nehéz kitalálni, Voegelin miért nevezte a modernség karakterét gnosztikusnak.
A rend tökéletes, kozmikus hierarchiáját természetesen sohasem tudhatjuk mérnöki pontossággal, ám a rend helyes hierarchiája az, amely legközelebb kerül ehhez a kozmikus rendhez. Ahogyan Krisztus követői sem válhatnak sosem Krisztussá, csak megközelíthetik helyes cselekedeteikkel, de el sosem érhetik.
A rend hierarchikus voltából egyértelműen következik, hogy a rend nem egalitárius. Márpedig a modernség egyik markáns vonása az egalitarizmus, és ha ez így van, akkor az egalitarizmus ellentétes a renddel: rendetlenség. (Arról nem is beszélve, hogy az egalitarizmus relativizmusba vezet: ha minden vélemény, cselekedet egyenlő, akkor egyik sem bírálható, nem helyeselhető az egyik és nem ítélhető el a másik.)
A premodern, és a voegelini megközelítés egyaránt azt mondja, hogy az embernek több dimenziója van (antropológiai, biológiai, stb.), és ebből egy semmiképpen sem iktatható ki: a tanszcendens. A transzcendens az, ami egyrészt túlmutat az egyénen, másrészt a világi jelenségeken, a természeten, ember által alkotott dolgokon, vagyis a közvetlenül megtapasztalhatón. Természetesen a modernség szélsőséges szubjektivizmusa nem tűrhetett meg maga mellett egy ilyen, szubjektumot korlátozó entitást. Ám mivel a modern gondolkodók nagy része nem (teljesen) hülye, tudták, hogy a vallás fontos összetartó anyaga a társadalomnak, ezért kénytelenek azt valamivel pótolni. Így megindult az objektív erkölcsi törvények szubjektívvá tétele, azaz a transzcendens immanenssé tétele. Ha a modernség első grállovagjai között keresgélünk, talán Spinoza az első, aki (legalábbis Biblia-ügyben) eszünkbe jut. Szintén a more geometrico mentén igyekezett a Bibliáról levakarni minden "nem racionális" elemet, és "tudományosan" értékelni ezt a "munkát" (Kolnai Aurél szavaival: "az összes karteziánusok közül a legborzasztóbb").
/Nem véletlen, hogy a modernség "vallási" jelenségei a deizmus, a panteizmus, és hasonló borzalmak - hiszen a természeten, és a tapasztalhatón kívüli magyarázat elfogadhatatlan./
A karteziánus tudomány-és módszerfétis átitatja a modernséget. Ha a tudományos megismerés lehet biztos (gnosis), akkor a világ teljes egészében megismerhető lesz - by the way, egy Világszellem rendel, sajtöntettel.
Ha a különböző természettudományokban lehetséges a módszerek tökéletesítésével a megismerés tökéletesítése, ugyanezt kívánja átültetni a szellemtudományok, és a "társadalomábarkácsolás" gyakorlatába a gnosztikus értelmiség.
A modernség gnosztikus, racionalista, és materialista karaktere miatt nem fogad el semmilyen magyarázatot, valósnak csak a szubjektumok önérdekét ismeri el (mely reményei szerint mindig egy harmonikus közjóban fog végződni), valamint a "szigorú, tudományos tényeket". Ám amikor a társadalom fontos kötőanyagai - elsősorban a vallás - eltűnnek, valamivel pótolni kell. Az ezt pótolni szándékozó jelenségek egyikének csoportját jelentik a politikai ideológiák, melyek a vallás világmagyarázatának helyére kívántak (kívánnak) lépni.
Mivel a modernség és a haladás emancipálta a szubjektumot az erkölcsi és egyéb korlátok uralma alól, és a szubjektumok önérdek-vezérelt tevékenysége mégsem végződik minden esetben egy harmonikus közjóban, valamivel meg kell teremteni az új "objektív valóságot". Ám mivel a korábbi, emberi kontingenciát hangsúlyozó, transzcendens magyarázatok már csak a múlt relikviáit gazdagítják, az új "objektív valóság" modern lesz: azaz gnosztikus.
A vallási tekintély helyére a "politikai vallások" kollektivizmusai lépnek, melyek az objektív valóság és tekintély szerepét veszik át. Vajon véletlen-e az, hogy épp a vallás meggyengülése után adódott a lehetőség a nacionalizmusok és szocializmusok széles tárházának éledésére, a XX. század totalitárius zsarnokságainak létrejöttére? Nyilvánvalóan nem beszélhetünk véletlen egybeesésről.
A korábbi tekintély transzcendens volt, és tökéletes, a modernség politikai programja pedig a tökéletes világot kívánta megalkotni tökéletlen lények okoskodásával és cselekedeteivel. Így a modernség programja szükségképpen csődöt mondott.
A szubjektum középpontba állítása erkölcsi relativizmust szült, a racionalizmus, gnoszticizmus, materializmus elegye a voluntarizmussal pedig erőszakot és terrort. Sajátos módon, "új vallásokat" teremtettek, hiszen a módszereikben/elméleteikben "hinni" legalább annyira "kötelező" (volt), mint amennyire korábban a vallásokban (sőt!). Ha valakinek a biztos tudás a birtokában van, azzal vitatkozni nem lehet. És ha az illető(k) biztosan tudja(ák), akkor a Paradicsom megalkotása minden áldozatot megér.
A modernség programjának tragikus eredményei Voegelint igazolták: az ember nem fosztható meg transzcendens vonatkozásától, ugyanis ennek létre fognak jönni a különféle pótlékai. A vallás legnagyobb cinikus és egyéb tagadói Voltaire-től Marxig mind egyfajta "vallásellenes vallást" kreáltak, melyet objektív érvényűnek tekintettek. És ha ez így van, akkor a haladásról vallott véleménye is igaz: a "haladás" kétirányú folyamat. Egyik oldalon ott van a korlátlan technikai haladás, azaz a technika tökéletesedése, a másik oldalon pedig a romlás, azaz a technológiai progresszió ára a lélek halála. S mint minden folyamatnak, ennek is megvan a vége: ez pedig a totalitarizmus.
A modernséget azonban nem csak reakciós irányból érték kemény bírálatok, vannak olyanok, akik a haladárságot is meg akarják haladni. A posztmodernek, ha lehet ezt mondani, a moderneknél sokkal rosszabbak, hiszen míg a modernek ugyan tévedtek, de mégis valamiféle "igazságot" propagáltak (legyen az az önérdekből összeadódó közjó, a Párt igazsága, vagy bármi - melyek természetesen súlyos, és tragikus következményekkel járó tévedések), a posztmodernek nyíltan tagadják, hogy létezne igazság. Már Nietzschétől tudjuk, hogy "nincs igazság, csak értelmezés" (Scruton ehhez fűzött megjegyzése nem is rossz: Nietzschének vagy igaza van - csakhogy nincs, hiszen nincs igazság -, vagy nincs). Nem véltelen, hogy a legújabb ideológia prominens képviselői épp a posztmodernek, p.o. Richard Rorty, aki a demokráciát a filozófia (és az igazság keresése) elé állítja, és tagad minden erkölcsi mércét. Nincs igazság, csak konszenzus. Így a diszkurzív politikának semmiféle mércéje nincs, innen csak egy lépés a Negri-Hardt-féle "Birodalom" /talán a "Disznók Állama"...?/(lásd erről kicsit bővebben Lánczi András XX. századi politikai filozófiáról szóló könyvének záró fejezetét).
Az objektív mércét sosem ismerhetjük meg teljes egészében, ám épp ez a homályos "tudás", és az emberi cselekedetek esetlegessége az, ami az emberi szabadság biztosítéka. Az objektív erkölcsi mérce és az igazság keresésének az alternatívája a romlás és a totalitarizmus.
/A védelem kicsit gyenge lett, a tartalom kicsit csapongó - de ilyen a Reakció, egyszerre akar sokmindenre Reagálni, és ebbe bele is bukik. Inkább azt mondom, folyt.köv./
