Karácsony, ünnep, hagyomány, ezekről lesz most szó. Már csak azért is, mert ugye mindenki legalább nyolcvanháromezer úgynevezett karácsonyi hagyományt tudna felsorolni kapcsiból, de ha jobban belegondolunk, ezeknek igen kis része az, ami valóban működik, nem pedig csak skanzenokban látható, turistanyál-kicsordító célzattal.
A valós szokások ezektől sokszor igen távol esnek. Nem akarok itt most pláza-fikázásba fordulni, több okból sem, legfőképp azért nem, mert az Operation Shopping Mall nem ok, hanem következmény. A Karácsony jelentése ugyanis megváltozott, megint egyszer. Nem kell ezen feltétlenül sírni, vannak ennek jó- és rossz oldalai egyaránt.
Tenni ellene mindenesetre nem nagyon lehet erőteljes social engineering nélkül, attól meg fázom. Meg különben sincs semmi kedvem (meg jogom) megmondani, mit ünnepeljen más. Úgy vagyok vele, hogy mindenki ünnepeljen, ha szívből jön, és aki őszintén jót kíván nekem, azt viszonzom, illetve előre jókat kívánok én is. Hiába nem vagyok vallásos, örülök, ha egy mélyen hívő embertől azt hallom: áldott Karácsonyt, mert tudom, ezzel ő a lehető legjobbat kívánja nekem, őszintén.
Mindenesetre tény, ők vannak kevesebben, a felmérések szerint a lakosság mintegy 13 %-a ünnepli Jézus születését, körülbelül 50 %-a pedig a szeretetet, a maga általánosságában. Ebből következik aztán, hogy a konkrétumokhoz köthető rituálék elhalványodnak, és általános örömködő szokások lépnek a helyükbe. Van ugyan még betlehemezés, meg van ádventi koszorú (de már korántsem csak lila – lila – rózsaszín – lila gyertyakiosztással), az évente kétszer templomba járók is letudják az éjféli misét, legközelebb majd mennek Húsvétkor.
De legalább ilyen hangsúlyos az is, hogy a tévében robotok válogatnak a magas cukiság-faktorú filmek közül, általában bemutatják az állatkertek cuki lakóinak ünnepi menüjét, és hasonlók. És lassan épp ennyire hagyomány, hogy a zselés szaloncukor aranyszínű csomagolásban van, a marcipános meg pirosban.
Viszont: hova nyúljon, mihez kezdjen az, aki kilépne a pláza – kertévé – zsírkonyha aranyháromszögből, és csinálna valami hagyományosat? Nehéz kérdés.
A helyzet az, hogy ma Magyarországon a „hagyományos” szó kimondása a sokakban afféle „zsírmagyar” asszociációkat kelt: a kelleténél kicsit több nemzetiszín pántlika (a kelleténél több alatt értsd: még a lófasz is azzal van átkötve), két ablakkal az utcafrontra néző, téglalap alaprajzú, egyenterv alapján épült szocreál falusi ház, jól berántott, alaposan megzsírozott és paprikázott kaják, középbuta plébános a 30-as évek egyházi műdalaival, minderre rárakódva a 70-es évek szilveszteri kabaréi, és a Magyar Gárda, amint ezt védelmezi, lángoló pallossal.
A kép nagyjából ez. Van az urbánus liberális, akit ettől elfog a hidegrázás, más kérdés, hogy a legtöbb esetben a helyébe állított liberális hagyomány is hasonlóan sztereotip és túlspilázott. Aztán van a zsírmagyar, aki szerint ez az egyetlen üdvözítő és helyes út, a zsírmagyar egyébként nemcsak a liberálist utálja, hanem azt is, aki más, esetleg régebbi hagyományokhoz próbál utat találni (kivéve, ha ez a visszatalálás a sumér agyrém-elméletek és a kereszténység valamiféle beteges, erőszakos, újkori hibridizálását jelenti). Meg van a fásult, aki nem ismer mást, következésképp nem is tud máshoz nyúlni.
És van az, akit mindez nem elégít különösebben ki. Tudna ő is hova nyúlni, a források megvannak (még, szerencsére), a kérdés az, vajon miért nincsenek többen, akik elkezdenének ebbe az irányba mozdulni.
A jó példák is adottak. Konyhafronton meg lehet nézni a Bűvös szakácsot. Persze hiába tépik a szájukat arról: tessék megnézni a száz, kétszáz, ötszáz éves magyar leírásokat, recepteket (amik bizony a sertéskarajon és az ünnepi alkalmakkor felszolgált, kivénhedt tejmarhán túlmutató alapanyag-készlettel és igényességgel dolgoznak), mégsem kapnak mást, mint azt, hogy rombolják az egy, kizárólagos, helyes magyar utat, a Sűrű Rántás Szent Ösvényét.
De lehet a Karácsony spirituális vonulatához közelebb álló példát is mondani (ezúttal viszont név nélkül). Az elmúlt években egy lelkes csapat igen sokat tett a magyar egyházzenei hagyományok feltárásáért: tudományos igénnyel feldolgozták az idehaza fennmaradt forrásokat, valamint az eredményekből csináltak a napi liturgiában használható gyűjteményeket, katolikus és protestáns változatban is. Gyakorlatilag teljesen feleslegesen: zsírmagyarék szerint az elmúlt évszázadok népénekei, a kompletten feledésbe merült szertartások felélesztésére tett kísérletek mind-mind az ellen gaz ármánykodásai.
Ezek a próbálkozások szinte mind megtörnek a zsírmagyar keménymag ellenállásán (ha nem is halnak el, nagy hatást nem sikerül elérniük). Meg, ami fő, a bizalmatlan, ámde a hagyományőrzés igényével fellépő rétegeken. Akik maguk nincsenek abban a helyzetben, hogy meg tudjanak győződni arról: a többszázéves kódexekben nem csak az van, ami az elmúlt ötven éven átszűrődött, hanem egy csomó minden, ami legalább olyan jó, és amihez legalább annyira jó volna időnként visszanyúlni. Nem újdonságok kitalálásáról van szó, hanem arról: lássunk végre túl az elmúlt évtizedeken, és ha ezt megtesszük, lehetőleg ne hagymázas marhaságok jussanak az eszünkbe, hanem azok az értékek, amiket szinte csak le kell venni a polcról.
Az egymillió forintos kérdés: hogyan lehet ezt elérni? Már azon túl, hogy szorgalom kell hozzá, meg kitartás a konfrontációhoz, meg türelem annak az elmagyarázásához, hogy nem minden választási kampány, bizonyos esetekben érdemes előbb gondolkodni, csak aztán igazodni, meg empátia ahhoz, hogy a célközönségnek ne hülyézzük le túl nagy százalékát, és így tovább.
[Technikai megjegyzés: nem fogom tudni nagyon követni a kommenteket, előre is bocs, egyszersmind ha valamelyik blogtárs kidobálja a vérbaromságokat, megköszönöm.]
