Ismeretelmélet, válság, tervezés és totalitarizmus

Gabrilo I 2007.12.09. 17:00

Szakítva kicsit az elmúlt napok és hetek gyakorlatával, a bulvárból visszaveszünk egy kicsit, és „komolyabb” témákhoz nyúlunk. Az alábbi rövidke értekezés/töprengés témája noha episztemológiai vonatkozású lesz, erősen kötődik „gyakorlati” problémákhoz is. Nem szándékom az, hogy a feje tetejére állítsam ezzel a világot, sokaknak a cikk nem fog mondani semmi újat, pusztán kérdéseket vet föl, mely kérdések sem újak. Mivel a blog hasábjain sor került már kis ismeretelméleti csevejre, szükségesnek tartottam egy bejegyzés elkészítését e témában is.

Mit tudhatok? Miről lehet biztos tudásom? Ezek az episztemológiai kérdések a filozófiatörténet kezdete óta léteznek – és azóta sem tűntek el (figyeljétek meg ezeket az aljas konzikat, ezek szerint az alapvető, „nagy” kérdéseink ugyanazok maradnak, nem változnak – ezzel tagadják a látható történelemben megjelenő progressio létét). Szókratész a biztos tudás kapcsán úgy nyilatkozott, hogy „biztosan csak azt tudom, hogy semmit sem tudok.” Ezt a mondatot sokan félreértik, hiszen ez korántsem a ma oly népszerű posztmocsok krédója, sokkal inkább az emberi értelem határainak és törékenységének elismerése.

Hogy ne zongorázzuk végig a filozófiatörténetet, próbáljunk meg fókuszálni arra, amit itt most az ismeretelmélet válságának fogok hívni. Mivel jellemezhetjük ezt a válságot? Modernitás, „objektivizmus”, pozitivizmus, „értékmentesség”, stb. És mind szorosan kötődnek a haladás mítoszához. Szókratészt elfeledve a modernek a „biztos tudás” elérését lehetségesnek tartották, ehhez pedig szükségesnek látták az „értékek” kiküszöbölését, és száműzésüket a „tudományosságból”. Ezáltal tartották lehetségesnek egy „objektív” tudás elérését, mely „érték-semleges”, azaz mindenkire kényszerítő erővel kell hogy hasson: tények vs. értékek. A másik jelentős modernista-haladár szent tehén a módszertan fétise. Ahogyan Marx Hegelt, úgy a modernek az antikokat a „fejükről a talpára állították” (és közben jól ki is herélték őket). Míg korábban a módszer eszköz volt egy cél (igazság) eléréséhez, ma a módszertan fetisizmusának korszakában maga a módszertan jelenti a mércét. A módszertan az objektív kritériuma annak, hogy mely „tények” relevánsak, és melyek nem.

A pozitivista progresszivisták kárhoztatták a szellemtudományok „reakciósait”, hogy nem engedik be a matematizált természettudományi módszereket a szellemtudományok területére. Különböző területek számára különböző módszerek lehetnek adekvátak. Egy politikatudós, aki Platón Államának megértésére törekszik, annak nem lesz túl sok szüksége a matekra; egy biológusnak pedig, aki a sejtek struktúráját tanulmányozza, nem lesz szüksége klasszika-filológiára és a hermeneutika szabályaira (Eric Voegelin: The New Science of Politics). Ez közhelyként is hangozhat, némelyeknek mégsem jut eszébe, sőt, a módszertan fétise köszöni szépen, él és virul.

A természettudományok sikerein felbuzdulva a modernek a „társadalomfizika” megalkotásán fáradoztak, hogy találnak egy olyan társadalmi törvényszerűséget, ami megfelel a gravitáció törvényének. Így az embert passzív befogadónak, a viszonyok puszta elszenvedőjének tekintik. Ez pedig csak úgy lehet, ha szigorúan elválasztják a „tényeket” és az „értékeket”. Az erkölcsi, vallási nézetek így puszta doxa-vá válnak, mindegyik csupán egy lesz a sok közül, melyek egyenlőek, nem lehet őket objektív mérce alapján megítélni.

Nem véletlenül vezet Polányi Mihály szerint a felvilágosodás racionalista empirizmusa, a pozitivista „objektivizmus” erkölcsi szubjektivizmushoz/relativizmushoz. Polányi szerint ugyanis a tudományt is absztrakt elvek vezérlik – elsősorban az igazság keresése -, így az „objektivizmus” programja egyrészt lehetetlen, másrészt káros is (erről szintén később). Az sem meghökkentő, ha azt mondjuk, az ember nem képes úgy vizsgálni a társadalmat, és értelmezni annak jelenségeit, mint a természettudós magát a természeti jelenségeket – ám a modernek erről is megfeledkeztek (Polányi érvelése azért érdekes, mert ő maga természettudós volt, és szerinte a külső, természeti világ sem vizsgálható „objektíven”).

A kissé csapongó fenti gondolatmenet összefoglalásaként: az ismeretelmélet válsága egy tévedésből fakad. Abból a tévedésből, hogy az emberi világot lehet értékektől mentesen vizsgálni, és hogy le lehet választani az emberről olyan dimenziókat, melyeket egy módszertan kritériuma alapján irrelevánsnak tartunk. Az ismeretelmélet válságának alapja a redukcionizmus, melynek értelmében az ember antropológiai, transzcendens vonatkozásai lényegtelenek, és az azokról való elmélkedés a legkevésbé sem tudományos, fölösleges. Mivel ezen területeken biztos tudásunk nem lehet, ezért a fókuszt csakis a materiális szféra felé kell fordítanunk – így válik a modern ember egydimenzióssá.

Ezek az előfeltevések önmagukban még nem veszélyesek, csak tévesek. Veszélyessé akkor válnak, ha aktivizmussal párosulnak. A szcientista gnózis hitével ugyanis az az érzés keletkezett a modernekben, hogy racionalista és konstruktivista módon a társadalom és a politika is „tudományosan” megalkotható. A redukcionista ismeretelmélet erőszakos megvalósításának vége a gyakorlatban a totalitarizmus. Először az egyént absztrakt kategóriákká transzformálja (osztály, párt, faj, stb.), majd ezen absztrakt kategóriák reálissá formálásán tevékenykedik – igen aktívan. Nem véletlen, hogy a modern totalitárius mozgalmak mind kollektivisták – az egyén önfeláldozását követelik meg olyan „történelmi erők” kedvéért, melyeket nem kérdőjelezhetnek meg.

Mises szerint a nemzeti és nemzetközi szocializmus ugyanazon érem két oldala; mindkettő az egyén feláldozását jelenti egy e világi eszkaton érdekében, valamint mindkettő antikapitalista és anti-liberális államot valósított meg.(Természetesen jelentős különbségek vannak mondjuk Mises vagy Hayek és Voegelin értelmezése között: Voegelin értelmezése erősen „teológiai”, elengedhetetlenek számára a transzcendencia, a metafizikai és a vallási vonatkozások, és ő a liberalizmust is modern, pneumapatologikus jelenségnek tartotta.) Közös jellemzőik az „állam iránti odaadó hűség”, etatizmus, az állam egy felsőbb valóságot testesít meg, akárcsak maga a gnosztikus mozgalom – nem véletlenül nevezte ezeket Voegelin politikai vallásoknak –; tervezett gazdaság, a tulajdon eltörlése, protekcionizmus, autarkia, és abszolút állami ellenőrzés.

Maga a tervezés önmagában is érdekes téma. Noha Mannheim és Polányi egyaránt a Moot-kör tagjai voltak, míg előbbi a demokratikus tervezést kultiválta, utóbbi elvetette a tervezett gazdaság ötletét – hiszen minden tervezés totalitárius. Ahogyan az előbbiek is, a tervezés ötletének elvetése is episztemológiai eredetre vezethető vissza.

Hayek elsősorban azért bírálta a tervezés (és főleg a gazdasági tervezés) ötletét, mert szerinte racionalista-konstruktivista előfeltevéseken nyugszik, mely „tudás” birtokában úgy érzik a delikvensek, hogy képesek egyfajta biztos és tévedhetetlen tudás által megteremteni valamiféle tökéletes rendet, és ezért be kívánnak avatkozni az élet és az emberi tevékenységek minden egyes területén. Hayek szerint azonban a rend is nem szándékolt következmények eredményeképpen jön létre, ezért a rendet szcientista módon megalkotni lehetetlenség – ennek a lehetetlenségnek igazolódása a szocializmusok bukása is. Hayek véleménye hasonló Polányiéhoz, aki a szabadságról ugyanezt mondta; ha a szabadságot fokálissá tesszük, belegázolunk, és tönkretesszük. Akárcsak a rend, a szabadság is spontán módon, nem szándékolt cselekedetek hatására jön létre. Ugyancsak hasonlatos Hayek tudásra vonatkozó érvelése Polányiéhoz; az emberi értelem tökéletlen, és a tudat rendje teljes mértékben nem megragadható. Rengeteg ki nem fejtett komponense van tudásunknak (ezt a nem explicit tudást nevezte Polányi hallgatólagos/személyes tudásnak), sőt, Hayek szerint cselekedeteink forrása elsősorban épp tudásunknak ez, a „tudattalan” része.

A tervezett rend és gazdaság ötletét nevezte Hayek a Tudomány ellenforradalmában (The Counter-Revolution of Science) „mérnök-mentalitásnak” (a blog konzijai is nagyjából ezt nevezik társadalom-mérnökösködésnek), melynek alapjai az említett szcientista dogmák.

Voegelin értelmezése a már említett transzcendencia-orientáltságban tér el elsősorban Mises és Hayek gondolatmenetétől. Ám szerinte is a szcientizmus és a gnoszticizmus a legfőbb táptalaja az episztemológiai válságnak, amely természetesen szorosan kapcsolódik a politikai-társadalmi válsághoz. Ez a szcientista gőg az isteni-spirituális dimenziót földi-materiálisba fordítja át (és kinél lehetne ezt jobban érzékelni, mint Marxnál, aki szerint ugye nem a tudat határozza meg a létet, hanem a lét a tudatot – ami jól hangzik, de kérdés, hogy akkor miért épp egy mások nyakán élősködő „burzsuj” vetette papírra a Kommunista kiáltványt, meg a Tőkét).

Amikor az episztemológiai tévedés politikai aktivizmussal párosul, akkor a gnosztikusok megpróbálják a világ összes jelenségét uralmuk alá hajtani – ezzel próbálnak megszabadulni az emberi világ kontingenciájától, és kiküszöbölni a rosszat. A tervezés ötlete mögött ezen gondolatok állnak tehát, egyrészt a biztos tudás hite, másrészt a mindent emberi ellenőrzés alá hajtani kívánó vágy. Ennek a totális ellenőrzésnek a vágyát nevezte Voegelin „Isten meggyilkolásának”. A tökéletes világot, a földi mennyországot megvalósítani ugyanis csak úgy lehet, ha az emberin kívüli erőket megszüntetjük, és az emberi természetet megbarkácsoljuk, az emberből „superman”-t kreálunk.

Lehet azt mondani, hogy no igen, de ezeket a szörnyű fejezeteket már magunk mögött hagytuk. De úgy tűnik, az „alázatosság” még mindig nem erőssége a tudóskodók jelentős részének, és Voegelin szerint csak idő kérdése egy újabb totalitarizmus, maximum annyit remélhetünk, hogy nem a mi életünk során érkezik el az ideje. Egy episztemológiai tévedés ugyanis aktivizmussal párosulva végzetes lehet – mint azt épp a XX. század igazolja.

És ez a veszély a demokráciával korántsem szűnik meg, sőt! Mind Hayek, mind Voegelin aggodalmukat fejezték ki némely demokratikus tendenciákkal szemben. A kelseni jogelmélet nem véletlenül volt mindkettejük célpontja; míg Hayek – akinek antropológiai alapvetései individualisták – a demokrácia és a liberalizmus közötti feszültséget jelölte meg, addig Voegelin a modern liberális demokráciák karakterét patologikusnak tekintette. Akárcsak korábban Tocqueville, úgy az imént említett két szerző is félelmet érzett a „semleges jogpozitivizmus”, és a többség zsarnoksága végett, melyek a törvény uralmát veszélyeztetik.

Voegelin „teológiai” értelmezése szintén rámutat egy fontos pontra: a metafizikai kérdések tilalom alá helyezése is zsarnoksághoz vezet. Ha az emberi lét spirituális dimenziói eltűnnek, olyan figurák tölthetik be az űrt, mint Hitler és Sztálin (ezért is vallási jellegük). Ebből pedig egalitárius következtetés nem következik, mert nem következhet. Az értékeknek van hierarchiája, ahogyan az erkölcsöknek is, és az erény, igazságosság, igazság eszményei noha nem a tapasztalatból erednek, nem puszta „vélemények”, hanem olyan vezérelvek, melyeket nem lehet negligálni, és a szubjektív szférába utalni. Emberekkel foglalkozó „értékmentes”, „semleges” szellemtudomány nem lehetséges, és nem is kívánatos. A véleményeknek van hierarchiája (pl. a görög misztikusok és a keresztény gondolkodók metafizikája magasabb rangú, mint a marxi vagy comte-i elméletek, hiszen e két utóbbi a metafizikai kérdéseket csuklóból kérdéstilalom alá helyezi), ennek mércéje pedig nem egy matematizált módszertan, hanem a poltikai és erkölcsi gondolkodás hosszú múltra visszatekintő hagyománya.