Gabrilo
I 2007.11.22. 13:08
(Avagy egy kedves mese záróakkordjaként)
A konzik már csak azért is szemetek, mert bárhol keresünk is róluk valami rövidke definíciót, megtaláljuk azt, hogy az egyenlőséggel szemben a szabadságot preferálják, és elfogadják az emberek közti egyenlőtlenségeket, mint természetes jelenséget. Így nem csak lusták, gondolkodni képtelenek a konzik, hanem egyenesen erkölcstelenek is, és direkt vagy indirekt módon nácik. Hiszen „minden ember egyenlő”. És a problémáink épp az egyenlőtlenségekből fakadnak az egalitarianizmus állítása szerint – rasszizmus, elnyomás, kizsákmányolás, stb. És hát nyilván így van, miért ne lenne már így. Merjünk nagyot álmodni.
Azért ha az egalitarizmus fodros, rózsaszín felhőiből kicsit leereszkedünk a való életbe, sehol sem úgy van, ahogy ők gondolják/akarják. Győzzük meg az anyukát, hogy minden gyereket „egyenlően” kezeljen. Ezután az igazságszolgáltatást is – ebben az esetben vagy mindenki vonuljon börtönbe, vagy senki ne legyen ott. A sort valószínűleg a végtelenségig folytathatnánk.
Kekes megfogalmazásában, az egyenlőségben való hit egy „optimista hit”. Leginkább egy álomvilág. (S mint azt Voegelintől tudjuk, az álomvilág és a realitás közti szakadék akkor válik problematikussá, amikor a gnosztikus álmodozás forradalmi erőszakba fordul ár. Erről már értekeztem itt.) Az egalitarizmus állítása szerint ugyanis az ember alapvető diszpozíciója az, hogy jóra törekszik – és az ember alapvetően jó. Az érvek igen gyakoriak és ismerjük őket balról és ballib oldalról egyaránt; az ember tehát jó, amiért rosszat tesz, az a körülmények miatt van. Itt azonban számos kérdés merül fel, rögtön az elején: a körülményeket, viszonyokat, intézményeket kik alkotják meg és kik alakítják? Csak nem az emberek? Ha nem ők, akkor kicsoda/micsoda? És ha nem is lehet „beleszólásuk” a viszonyaikba, akkor hogyan lehet bármiféle jobbításban reménykedni? Hiszen ha az ember passzív befogadója és elszenvedője a viszonyoknak, körülményeknek, intézményeknek, akkor ez a legreménytelenebb küzdelem, amit csak létezik. Valamint ha valóban a körülmények a hibásak, akkor a kérdés az, a rossz körülmények ellenére miért lesznek mégis jót cselekvő, jó emberek (és vice versa)? És hogy lehet az, hogy a világon számos berendezkedés, intézményrendszer létezik, mégis mindenhol van jó és rossz is? Az egalitarizmus képviselői azt nem képesek elfogadni, hogy a jó és a rossz is magából az emberből fakad. Az ember alapvető jósága iránti sóvárgás még akár kedves ködkép is lehet, ám a realitásoktól való elrugaszkodást követeli meg.
Az egalitárius elképzelés szerint az államnak erkölcsi semlegességet kell tanúsítania, hogy egyenlően kezeljen minden egyes állampolgárt. Ezzel azonban azt is követeli az egalitarizmus, hogy a törvény ne tegyen különbséget jó és rossz között (hiszen a jó és a rossz nem egyenlő dolgok). Így pl. a törvény nem tehetne különbséget bűnös és nem bűnös között.
Láthatjuk, hogy az egalitárius víziók gyakorlati példákkal történő bemutatással azonnal nonszensszé válnak. Ha az ember alapvető jóságát a viszonyok és körülmények fertőzik meg, és rontják meg, akkor ott az embernek ludasnak kell lennie, hiszen a viszonyokat is az ember alakítja. Ha pedig a viszonyok már eleve „adottak”, „öröktől fogva” (ami önmagában is képtelenség), és az ember alapvetően „semleges”, akkor hogy lehet hogy beszélünk jóról és rosszról, és hogy passzív befogadóként az emberek érzékelik mégis a jót meg a rosszat? Ha semlegesek volnának az emberek, nem volna értelmezhető azon egalitárius állítás, hogy „az ember jó, de a viszonyok megrontják.”
Az emberek nem egyenlőek, vannak erényesek és nem erényesek, bűnözők és tisztességesek, jók és rosszak is. Az egalitarizmus kitermeli a maga fattyát, a relativizmust is: hiszen ha mindenféle cselekvés egyenlő és egyforma, nem tehetünk különbséget köztük (főleg erkölcsi értelemben), akkor eltűnik a különbségtétel jó és rossz között. A relativizmus mellett pedig fontos következménye az egalitárius érvelésnek az emberi felelősség lesöprése is. Ugyanis ha az ember nem, csak a körülmények felelősek a rosszért, akkor az embernek nincs felelőssége ebben.
Problematikusabbá akkor válik a dolog, ha ideológiába fordul át az egalitarizmus, és mindent az "egyenlőség" ideologikus követelése határoz meg. Molnár Attila példáját fogom kölcsönvenni; "Az oktatás átalakítását azzal igazolta Magyarország miniszterelnöke, hogy az oktatás fenntartja vagy növeli a társadalmi különbségeket [Bourdieu reloaded - GP]. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nincs. Az egalitárius hallgatóságnak fel sem tűnik, hogy az oktatás szereplőinek célja nem a "társadalmi különbségek" átadása vagy csökkentése, hanem a tudás átadása és a legjobbak megtalálása. Senki sem azért jár iskolába, hogy csökkentse a "társadalmi különbségeket", és egy tanár sem ezzel a céllal megy a terembe." (Kommentár, 2007/4., 35.o)
Az egalitárius ideológia a valós viszonyok helyett az elképzeltet veszi alapul, és ahhoz próbálja igazítani a valóst. És akkor megint a gnoszticizmusnál vagyunk. Amiről újra: később.
(Ha pedig nem vagyunk egyenlőek, kérdés, a „minden ember egy szavazat” demokratikus alapszabálya helyes megfontolás-e. A szavazati jog szűkítésének és a cenzusnak azonban meghagyjuk a helyet egy másik posztban – ahogyan az egyenlőség témájáról is lesz még szó.)
