Gabrilo
I 2007.10.23. 20:00
„Kit érdekel 2007-ben Arisztotelész?” - Mondja korunk libre-penseure. De vajon miért mondja ezt? Rendkívül általános vélekedés az, hogy „tökmindegy, hogy több száz vagy több ezer éve élt filozófusok mit mondtak”. Vajon miért ilyen elutasító az ifjú értelmiségi a régi auktorokkal szemben? Miért elutasító a zsidó-keresztény vallási hagyományokkal, erkölcsi tanításokkal szemben?
A válasz természetesen nem egyszerű, de a tömörségre való törekvés végett a hozzáállás fundamentuma összefoglalható egyetlen alapvetésben: Arisztotelész már nagyon régen élt és alkotott. Ma 2007-et írunk. Azok a problémák, amikről Arisztotelész írt, már „nem aktuálisak”. Minden kornak mások a problémái, és így minden korban mások a megoldások. Ezzel az ifjú értelmiségi implicite igazolja a historicista relativizmus állítását, miközben a történeti tudást nem becsüli sokra – épp azért, mert minden történeti kornak más problémái, és más megoldásai is vannak. A „múltat végképp eltörölni” programja tehát nem csak a szocialisták sajátja volt, a mai liberálisok is ezt tartják kívánatos kiindulópontnak. A múlt-ismeret hiányának követelésével ugyanis azt feltételezik, hogy a múlt problémái sem lesznek problémák többé. Sajnálatos módon, a múlt és a történelem ezen figyelmen kívül hagyásával ugyanazokba a zsákutcába szaladnak bele, melyekbe szellemi eleik is besétafikáltak már. Ezért Platón, Arisztotelész, Cicero, és számos egyéb klasszikus gondolkodó, a Szophoklész-drámák, valamint a Biblia ismerete maximum „irodalmi” ismeretnek minősíthetőek, valamint „tájékoztató jellegűnek”, amelyek arról adnak számot nekünk, hogy régen élt emberkéknek mik voltak a problémáik, és ezekre néhány régen élt emberkének milyen „megoldási javaslataik” voltak; „praktikus” hasznuk azonban nincsen. Lévén, a jelenkor problémái gyökeresen különböznek a régiektől.
Az ifjú értelmiségi, ha máshogyan nem is, implicite mindenképpen kiáll a haladás eszméje mellett. Egyrészt tagadja régebbi korok auktorainak, erkölcsi tanításainak jelenben való aktualitását, másrészt a modern tudományeszményt teszi meg a szabályalkotás posztulátumaként. Polányi Mihály írta, hogy a modern tudományos „objektivizmus” gőgös eszméje egyúttal eredményez erkölcsi szubjektivizmust/relativizmust. Hogyan teszi ezt?
Belátva azt, hogy erkölcsi-politikai tanításból rengeteg létezett, és ezek vélemények voltak csupán, biztos tudásra törekszik. Ennek első lépcsője a hitek, erkölcsök, hagyományok, „politikai vélemények” kizárása a „tudományosság” köréből. Ezzel a lépéssel azt a reményt látták beteljesedni, hogy a véleményeket kizárhatják a politikai cselekvésből, és a majdan megvalósuló biztos tudományos tudás (gnosis) révén megalkotható a tökéletes társadalom, ahol a hitek, vélemények nem ütköznek össze – azok szabadon létezhetnek egymás mellett (vagy még inkább eltűnnek, hiszen ha a tudomány ereje megvalósítja a tökéletes társadalmat, nincs szükség többé hitekre, hagyományokra, erkölcsökre – a viszonyokat láthatatlan mechanizmusok elrendezik, oszt’ jónapot). Paradox módon, miközben elutasítja a történelmi korok fölött álló állandó dilemmák és problémák meglétét, mindenféle skrupulus nélkül alkalmazza saját korának frazeológiáját régebbi korok jellemzésére (erre legjobb példa az, amikor Popper Platónt „totalitáriusnak” nevezi, amikor a Bibliát „homofóbnak” minősítik, de jelen esetben van egy közeli konkrét tapasztalatom is: nyugati ifjú történész-növendékekkel folytatott egyik vitámban az egész teremben csak ketten hangsúlyoztuk azt, hogy Thuküdidészt eurocentrikusnak, sovinisztának minősíteni anakronizmus. Az egyik leendő kolléga nem átallott azt mondani, hogy a legkívánatosabb az, ha „külső szemlélő” vizsgálja egy ország történelmét, mert ő képes objektív képet alkotni, és előítéletektől mentesen vizsgálni egy ország történetét).
Miután a szabadságot totálisan negatív értelemben határozzák meg, teljes erkölcsi-cselekvési szabadságot biztosítva az egyéneknek a magánéletben, megdöbbenve tapasztalják, hogy a hitek, erkölcsök, cselekvések ma is összeütközésbe kerülnek, és komoly viták folynak róluk. A nyilvánvaló problémák szemrevételezése után lamentálni kezd az ifjú haladó értelmiségi, hogy kora embere még mindig felvilágosulatlan, és nem képes a haladással együtt haladni. Még véletlenül sem jut eszükbe, hogy talán ezek a problémák állandóak, és a redukcionizmus nem segít a helyzeten, hanem ront azon. A politikai és erkölcsi problémákat akként próbálják megoldani, hogy ezeket a problémákat csak látszatnak, felszíninek, és lényegtelennek bélyegzik, és a magánélet szférájába utalják, csakis szubjektív vonatkozásúnak tartva azokat. Az ifjú liberális értelmiségi megfejtése tehát a voegelini kérdéstilalommal indít, a nagy kérdéseket kikerülve kíván választ adni. Mivel a nagy kérdéseken való töprengés nehézkes feladatnak bizonyul, és a végső, biztos válasz elérhetetlennek tűnik, ezért az ifjú liberális inkább a „tarthatatlan episztemológiai nihilizmus” (Gadamerre hajazva kicsit) „módszerét” választja, remélve, hogy ezen kérdésekre való válaszadást kikerülve kikerülheti az azokból fakadó nehézségeket is.
Miközben az erkölcsileg „nyitott” társadalom megvalósításán, eszmei megalapozásán fáradoznak, néhányan közülük szemfülesek, és valahogy a teljes erkölcsi semlegesség okozta káoszt is ki akarják védeni valahogy. Ennek megoldása a központosított, adminisztratív állam, melynek tekintélye nincsen, viszont van szép nagy apparátusa, mely az emberi dolgokat igazgatja, és a rendkívül eltérő emberi vágyakat kívánja kielégíteni (jóléti állam, újraelosztás). Ez természetesen nem sikerül, és ez az egyenlőségre való törekvés fokozza a ressentimentet. Továbbá, objektív mérce hiányában senki sem törekszik már az érdemre, tekintélyre, megbecsültségre, inkább saját, „más” életmódjával kíván kitűnni (metroszexuálisok, emo, stb.).
Az egyik törekvés tehát a teljes emancipáció (ha már az egyházak, hagyományos közösségek, állami tekintély eltűntek, akkor további emancipációs fokokat az asszonyt a férj „uralma” alól, a gyereket a szülők tekintélye alól, az egyént a család tekintélye alól való felszabadítás jelentik), a másik pedig ezen emancipált egyének lehető „legegyenlőbben”, és lehetőleg legkielégítőbb módon való kiszolgálása, mely az állam révén történik. És így lesz az összkép az, amiről már Burke is beszélt, egyszerre túl sok, és túl kevés szabályozás, káosz és zsarnokság egyszerre, Molnár Attila szavaival „kaotikus fegyház”, „fejetlen lábság”. A reakciósok nagy része azért aggódik emiatt – azaz egyszerre a teljes egyéni emancipáció (jakobinus nyilatkozatok) és az állami „szolgáltató szektor” mérhetetlen növelése (Lenin, Rawls) – a szintézis miatt, mert ilyen törekvések a történelem folyamán már voltak, nem is olyan régen, és tágas ösvényen biztosított kényelmes sétát a koncentrációs táborokhoz és a Gulaghoz. A liberális válasza az, hogy az elmélet abban az esetben is jó volt, csak a gyakorlat nem, és ezen érvelés a francia forradalom óta rendkívül divatos. Az eredmény azonban az „elv” mániákus, fundamentalista képviselete (emancipáció, egalitarianizmus, emberi jogok), és gyakran ezen „elvek” valóságra való rákényszerítése. A haladó gondolkodók sajátja az volt, hogy felismerték a természeti törvényeket, és törvényszerűségeket, vagy legalábbis elismerték létüket, a törekvésük azonban nem az volt, hogy ezen törvények elismerésével kijelöljék az emberi cselekedetek határait, mint ahogyan a kanti értelemben vett kritika is teszi a megismeréssel és a cselekvéssel szemben, hanem az, hogy erőszakkal úrrá legyenek ezeken a törvényeken (Comte, Mill, Marx). A felhomályosult remény pedig az volt, hogy a pusztán negatív szabadságfelfogás elegendő lesz (holott még liberális gondolkodók sem tartják kiiktathatónak a másik, pozitív felfogást, vö. Isiah Berlin: Négy esszé a szabadságról), és hogy mindenkinek egyenlő jogokat adva, ezt kiegészítve az adminisztratív állammal, elegendő lesz az emberek boldogulásához. A haladók azonban szomorúan tapasztalják, hogy a jogok és követelések is összeütközésbe kerülnek, ám objektív mérce hiányában nincs mi alapján különbséget tenni közöttük. Ahelyett, hogy ezen objektív mérce hiányából fakadó válságot fölismernék, inkább tovább szélesítik a (főleg politikai) jogokat, hátha az segít a helyzeten – de nem segít.
Végezetül, megkaptam már azt a kritikát, hogy ugyan igazságtalanul mondom a magamét, néha valóban helyesen látok problémákat, a probléma azonban az, hogy nem kínálok „alternatívát” helyette. Ez az érv leggyakrabban a konzervatívokkal szemben szokott előjönni, hogy nem kínálnak „alternatívát”, nincsenek készen nyomtatott ötleteik, mit kéne tenni. Sokak sajnálatára azt kell azonban mondanom, hogy a konzervatívok nagy része ezt nem hibának, hanem erénynek tartja; a racionalista dogmagyűjtemény ugyanis a liberálisok és a baloldaliak sajátossága (Oakeshott). A konzervatívoknak tehát nincs tételes programjuk arra, mit hogyan kell konkrétan csinálni, az azonban túlzás, hogy ötletük sincsen.
Bár az „alternatíva” szótól személy szerint kicsit irtózom, mert manapság rendkívül divatos életmód-alternatívákról, a család alternatívájáról, az állam alternatívájáról, a tekintély alternatívájáról (aufklärizmus, felvilágosító kurzusok és iskolai programok, stb.) beszélni. De a mi „alternatívánk” épp az, amit a liberális élből elutasít, mint „nem aktuálisat”, „lényegtelent”: Ez pedig az antik szerzők tanulmányozása, a klasszikus filozófia, és a zsidó-keresztény valláserkölcs. Ez nem „alternatíva”, hanem a kétezer-ötszáz éves politikai-erkölcsi gondolkodás elismerése (méghozzá tekintélyként való elismerése), és annak felismerése, hogy ahhoz, hogy Európáról beszélhessünk, elengedhetetlen és nélkülözhetetlen. Az „alternatívákat” éppen ezen hagyomány ellenében találták föl, minden egyes esetben egy nagy „heuréka” felkiáltással. Ennek az erkölcsi-politikai hagyománynak éppen azért van értéke a mi szemünkben, mert a számos nehézség, és a felszámolására irányított törekvések ellenére, amennyire csak tudja, még mindig őrzi az erejét, és a modern programszerű technológiákkal szemben beváltabbnak bizonyult. Oakeshott szavaival, ezen technológiák gyártói ahelyett, hogy a hagyományhoz fordulnának, inkább minden alkalommal leülnek, és gyártanak új tervet, remélve hogy abban sikerük lesz, még ha az előzőkben sorra el is buktak.
Szerintünk Arisztotelészt olvasni nem időpocsékolás, és nem is csupán irodalmi kurzus, hanem nagyon is „hasznos”; a klasszikus gondolkodók (és a XX. századiak között néhányan, Strauss, Voegelin, Arendt, Polányi, Kolnai, stb.) arra intenek bennünket, hogy van valóság és cél, amely rajtunk kívül áll, és túlmutat rajtunk. Arra, hogy cselekedeteink során követnünk kell objektív mércét, erényesen kell cselekednünk, és így tudjuk csak az egyes embert cselekedetei alapján megítélni. Tehát – még egyszer – a mi „alternatívánk” a klasszikus filozófia, és a zsidó-keresztény vallási hagyomány, éppen az, melyet korunk ifjú liberálisa már csak egy lehanyatlott, és letűnt kor véleményének tekint. Mi ez utóbbi hagyományt értékesebbnek tartjuk a modern, és posztmodern felfogásnál egyaránt. Az antik filozófus kontemplációja és a modern értelmiségi aktivizmusa éppen ezért egymás teljes ellentétei. A példázatok ereje azért nagyobb, mint az értelmiségi által megfogalmazott technikai politikai programok, mert azon tudásunkat is érinti, melyeket explicit formában nem tudunk kifejezni (Polányi ezt nevezte hallgatólagos/személyes tudásnak). Ezért jelent többet nekünk egy Dosztojevszkij írás, mint egy felvilágosodott politikai program, vagy jogi nyilatkozat.
