- Minden férfinek joga van gyerekeket szülni, ha akar!
- De te nem szülhetsz gyereket!
- Ne nyomj el engem!
- Nem nyomlak el Stan, de neked nincs méhed! Hogy fogod kihordani a
magzatot? Belerakod egy szatyorba?
- Nekem van egy ötletem. Gondolom, abban egyetértünk, hogy
tényleg nem lehet gyereke, mivel nincs méhe, amiről nem tehet senki, még a
rómaiak sem. De joga lehet hozzá, hogy gyereket szüljön.
(Brian élete)
A magyar alkotmány család-definícióját kifogásolja a szuverén.hu cikke az Európai Emberi Jogi Bíróság (EJEB) gyakorlatára, a „jogfejlődési tendenciákra” és a „társadalmi realitásokra” hivatkozva. A cikk oda fut ki, hogy Németországban már örökbe is fogadhatnak a melegpárok. Új-Zéland is bevezette az azonos neműek házasságát, nem sokkal korábban pedig a francia baloldali parlament melegházasságot bevezető döntése ellen tiltakozott több százezer ember Párizsban.
Eközben a cunnecticuti bíróság épp George Harasz és Douglas Wirth „homoszexuális házaspár” ügyét tárgyalja. A két férfi kilenc gyermeket fogadott örökbe, közülük kettő vádolta meg őket 2011-ben azzal, hogy többször megerőszakolták őket. A per majdnem felfüggesztett börtönnel véget ért a vádlottak és az ügyészség megegyezése képpen, azonban most április elején másik három örökbefogadott is megvádolta őket. Így a per folytatódik. Távol áll tőlem, hogy egy ilyen példa miatt általános következtetéseket vonjak le, csupán azért említem meg az esetet, mert ennek kapcsán talán érdemes megvizsgálni, van-e különbség a melegpárok és a heteroszexuális párok által nevelt gyermekek közt.
Nos, nézzük, miért is ragaszkodnak sokan – függetlenül a magyar alkotmánytól – a szuverén.hu által „szélsőségesen konzervatívnak” titulált házasság- és családfelfogáshoz. Tényleg megváltoztathatatlan a homoszexuális irányultság? Minden rendben a melegpárok által nevelt gyerekekkel? Hallottak már Richard Cohenről és Mark Regnerusról? Nem? Épp itt az ideje.
A félelmek szerint a homoszexualitás bírálata a homoszexuális emberek elleni diszkriminációhoz, negatív társadalmi légkörhöz, netalántán gyűlölethez vezet. Nos, ez alapján a kereszténység puszta kritizálása is a keresztények elleni diszkriminációhoz, irányukban negatív társadalmi légkörhöz vezet.
A jogfejlődési tendenciák fontos dolgok. Kérdés, mennyiben vehető üdvösnek a jog valamilyen „fejlődése”. Részünkről például jogfejlődésnek vennénk, ha a gyűlöletbeszéd-törvények visszaszorulnának, és egy libertáriusabb szabályozás lépne a helyükre. A szuverén.hu szerzői az EJEB gyakorlatára hivatkoznak. Szívük joga, bár nekem mindig furcsa, amikor az egyes tekintélyeket, például a római dogmatikát elvető, szabadgondolkodó liberálisok új tekintélyeket és dogmatikákat fabrikálnak maguknak. Amúgy meg: miért Németország és az EJEB a példakép, miért nem Texas, Olaszország és Ausztrália? A világ azon 13 országa (plusz az Egyesült Államok pár állama), ahol bevezették az azonos neműek házasságát, az lenne a követendő forradalmi élcsapat?
Miért fontos, hogy az állam miként definiálja a házasságot? A jog nem csupán követi a társadalmi realitásokat, hanem mércét is állít, azaz hol több, hol kevesebb sikerrel nevel. Ezért fontos, hogy miről milyen törvényt hoz az állam, mit állít normatívnak. Amúgy elég furának találom, hogy miközben mást sem hallunk a emberi jogi lobbi részéről, mint hogy a hagyományos házasság elavult intézmény, aközben mégis egy ilyen elavult intézményhez való jogot követelnek az azonos neműek számára. Természetesen a váláshoz való joggal együtt.
A természetnek (teremtésnek, evolúciónak, stb.) köszönhetően férfiak és nők vagyunk; a két nem kiegészíti egymást, és ketten tudnak életet adni egy új személynek. Két férfi vagy két nő erre nem képes. Mivel a Homofóbia Magyarországon című kötetben találkoztam olyan felvetéssel, hogy miért nem lehet elismerni a négyszülős családmodellt, hiszen négyen többet tudnak adni a gyereknek, mint ketten, mégegyszer leszögezem: a természet jóvoltából két nem létezik. Nem három, nem négy, nem kilenc, hanem kettő. Gyermeket két ember tud nemzeni, egy férfi és egy nő, nem pedig három vagy öt. Míg a Szuverén cikke a társadalmi realitásokra hivatkozik, én a részemről hadd hivatkozzak az emberi természet realitásaira. A felhők felett lebegő emberi jogok helyett hadd részesítsem előnyben a természettörvényt. Lehet, hogy a történelem folyamán egyes kultúrákban időnként más, barátságnál többet jelentő kapcsolattípusok is elismertek voltak az férif-nő-házasságon kívül, de egy biztos: sosem voltak azonos szinten kezelve a férfi-nő-házassággal. Amúgy a társadalmi realitás az, hogy a férfiak közt 2, a nők közt 1 százalék a homoszexuálisok aránya.
(És természetesen a melegházasság találmánya nem hasonlítható olyasmihez, mint a más bőrszínű emberek közti házasság amerikai engedélyezése, a tiltás ugyanis adminisztratív dolog volt, és semmi köze nem volt a házasság hagyományos felfogásához. Ha köze volna hozzá, Európában lehetetlenek lettek volna a dinasztikus házasságok. Egyszerűen két különböző dologról van szó, amelyeket felesleges összehasonlítani.)
Megváltoztatható-e a homoszexuális irányultság?
A vita mélyén az emberről alkotott képünk áll. Vannak, akik a természet adta adottságaikat béklyónak érzik, az ember szabadon választhatja meg nemi identitását, anélkül, hogy baja lenne tőle. „Joga van” hozzá. Hogy ezzel hogy fér össze a homoszexualitás genetikai meghatározottságának tana, azt nem tudom. gy 942 felnőttet vizsgáló kutatás arra jutott: a homoszexuális férfiak 46 százalékát, a homoszexuális nők 22 százalékát szexuálisan bántalmazták. Összehasonlításképpen ugyanez heteroszexuális férfiaknál 7 százalék, heteroszexuális nőknél 1 százalék. Ez inkább lélektani kérdésre vall.
Az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) 1973-ban vette le a betegségek listájáról a homoszexualitást, a lépés egy fő támogatója Dr. Robert L. Spitzer volt. A professzor ezután rengeteg telefonhívást kapott volt melegektől, hogy meg lehet változni, ezért Spitzer további kutatásokat folytatott. Végül arra jutott, hogy tényleg, sokan heteroszexuálissá váltak, a változás tehát nem lehetetlen. Amikor közölte az eredményeit, gyakorlatilag tudományos öngyilkosságot követett el. Az APA ezután így-úgy változtatta az álláspontját.
De említhetnénk még (csak hogy kicsit ugráljunk az időben) Edmund Berglert, osztrák származású amerikai pszichoanalitikust, aki a nácik elől menekült el, éveken át foglalkozott homoszexuális férfiakkal vagy az örökébe lépő Irving Biebert, aki a híres, Alfred Kinsey-féle, 1948-as jelentésekre válaszul készítette el az egyik legszélesebbkörű, homoszexualitással foglalkozó kutatást (Homosexuality: A Psychoanalytic Study of Male Homosexual, 1962).
2012-ben angol melegszervezetek azzal a szlogennel kampányoltak Londonban, hogy: Az emberek közül néhányan melegek – törődjetek bele. Ezután egy Core Issues nevű szervezet, amelynek küldetése az, hogy segítsen azoknak a homoszexuálisoknak és leszbikusoknak, akik „önként változtatni szeretnének szexuális preferenciájukon”, közzé akart tenni egy hirdetést: Nem vagyunk melegek, vagy ex-melegek vagyunk – és büszkék vagyunk erre. Törődjetek bele. Sajnos a londoni közlekedési vállalat buszaira tervezett hirdetést Boris Johnson betiltotta. Jellemző, hogy a polgármester ellenfele, Ken Livingstone azt mondta: a Core Issues „homofób elképzeléseket terjeszt”, amikor azt vallja, hogy meg lehet változtatni a melegek szexuális orientációját. Értik, a volt melegek homofóbok!
Richard Cohen amerikai pszichoterapeuta élete első felében homoszexuális volt. Sokáig dolgozott egy szexuálisan bántalmazott gyermekeket segítő központban, majd HIV/AIDS-oktató lett a Vöröskeresztnél. 1990-ben alapította meg az International Healing Foundationt, hogy segítségére legyen azoknak a homoszexuálisoknak, akik meg szeretnék változtatni szexuális orientációjukat. Coming Out Straight című könyvében azt meséli el, hogyan változtatta meg szexuális orientációját. Műve, amely nem betegségről beszél, hanem érzelmi sebek gyógyulásáról, ezreknek jelentett segítséget az előző 12 évben. Persze az ő személye és munkássága ellen is tiltakozik az LMBT-lobbi, mivel cáfolja a lobbi irracionális dogmatikáját. Cohen saját magán bizonyította be a változás lehetséges voltát, valamint másoknak is segített ebben, így aztán az objektív, elfogulatlan tudomány nagyobb dicsőségére kitették az ACA-ból, a amerikai tanácsadókat tömörítő társaságból.
A tudományos elfogulatlanság olyannyira jellemző a közegre, hogy amikor a Core Issues egyik munkatársa, Mike Davidson felnőtt fejjel elment pszichológiát tanulni az egyetemre, azután, hogy évekig jó sok fontot kifizetett a tanulmányaiért, eltiltották, amikor felvetette a homoszexualitás megváltoztatásának a lehetőségét. Szevasz, szólásszabadság és szabad egyetemi vita. Davidson egyébként könyvet is írt a témában. Értsük meg: természetesen senki nem akar senkit erőszakkal visszavezetni férfi/női nemi identitásához. Ez csupán egy lehetőség azoknak, akik szeretnének élni vele. Nekik márpedig joguk (emberi joguk) van ehhez.
Dr. Gerard J.M. van der Aardweg (homoszexuálitást gyógyító holland klinikus) szerint a homoszexualitás a személyiség sebe, amely a személyiség több funkcióját megzavarja, első sorban a férfiakhoz, a nőkhöz és a gyerekekhez való viszonyát. Ha egy férfinál meg van zavarva ez a reláció, a kívánság tárgyainak állandó jelenléte folytonos kísértésben tartja.
Az örökbefogadás kérdése
Miért ne fogadhatnának örökbe gyereket azonos nemű párok? Esetleg együtt élő emberek egy csoportja, mint „házasok”? A gyereknek egy anyára és egy apára van szüksége. Nem többre, nem két apára, nem két anyára, nem két apára és két anyára, akik közül esetleg az egyik nő inkább apa szeretne lenni, az egyik férfi egy anya. Éppenséggel a modernitásig ez mindenki számára nyilvánvaló, egyértelmű igazság volt, amit puszta józan ésszel fel lehetett fogni. A társadalom továbbélése a gyerekvállaláson nyugszik, gyermekek nemzésére pedig csak a egy férfi és egy nő képes közösen.
Az angliai és amerikai szociológiai felmérések szerint pedig a házasságnál mind a felekre, mind a gyerekre rosszabb hatással van az élettársi kapcsolat vagy épp az egyszülős családmodell. Teljesen felesleges egyenrangúnak megpróbálni beállítani a különböző „családmodelleket”, ezzel ugyanis becsapjuk magunkat. (Amúgy minek hoztuk létre az élettársi kapcsolat intézményét, ha – mint egyesek követelik – azonos jogi szintre akarjuk emelni a házassággal? Ezzel az élettársi kapcsolat csak mint fogalom és elmélet maradna meg.)
Senkinek sem új infó, hogy a gyerek megsínyli szülei válását, és ha csak egy szülő neveli. Nos, az élettársi kapcsolatban élők nem olyan elkötelezettek egymás iránt, mint a házasságot választók (ezért élnek élettársi kapcsolatban, hogy nyitva maradjon a kiskapu), hamarabb szétmennek, gyakrabban választanak új partnert – nem hinném, hogy mindez a közös gyerek lelki javát szolgálná. Az egyszülős modellről is egyértelmű, hogy problémás ilyen szempontból. Azonban az élettársi kapcsolatban élő vagy egyedülálló szülők a saját gyermeküket nevelik.
A melegpároknak viszont önként és dalolva adna örökbe gyerekeket az ezért küzdő lobbi. Már első hallásra nem tartom elfogadható érvnek, hogy „próbáljuk ki, milyen, lehet hogy tök jól nevelnek gyereket”. Azért nem tartom elfogadhatónak, mert a gyerek nem kísérleti alany. Gyerekekkel ne kísérletezzünk. Több ezer éve bevált a hagyományosnak nevezett modell. Igen, mivel emberek vagyunk és tökéletlenek, ez is tönkre tud menni és nem ideális; hanem optimális.
A (heteroszexuális párok által) örökbefogadott gyermekek és a biológiai szüleik által nevelt gyermekek közt lévő különbségeket igen sokat vizsgálták, s ennek következtében általánosan elfogadott tény, hogy nagy átlagban a természetes szülők úgymond jobban teljesítenek. Annyira így van, hogy az amerikai gyakorlatban eleve felhívják az örökbefogadási szakértők figyelmét arra, hogy máshogy kell bánni az örökbefogadott, illetve a természetes szülei által nevelt gyerekekkel. Még inkább igaz ez az egyszülős családmodellre.
Milyenek a meleg párok által nevelt gyerekek?
Az azonos neműek házassága mellett kiállók gyakran idézik azokat a publikációkat, amelyek szerint az azonos neműek, illetve a heteroszexuális szülők által nevelt gyermekek közt kevés különbség van, és felvilágosult korunkban azok sem számítanak hátránynak. Sőt, állítják, hogy az azonos nemű szülők kapcsolata tartósabb, mélyebb, többet foglalkoznak a gyerekekkel, akikkel mélyebb a kapcsolatuk. Végső soron olyasmit akartak bebizonyítani, hogy a meleg szülők jobb hatással vannak a gyerekre, mint a természetes szülők (például Judith Stacey és Tim Biblarz tanulmánya 2010-ben). A Family Watch International mindezt Same-Sex Parenting and Junk Science címmel vette górcső alá. (Számomra kicsit hasonlít a dolog azokra a nyolcvanas évek eleji, magyarországi vitára, amikor az az abszurd elképzelés volt divatban, hogy az anyatej nem elég egészséges a csecsemőnek, ezért mással kell táplálni. Aztán a divat lecsengett, és rájöttek, hogy mégiscsak jó az a gyereknek.)
Statisztikai adatok szerint a homoszexuálisok alig 1,7 százaléka korlátozza a szexuális kapcsolatait egy személyre. Sokan bevallják, hogy több tíz, sőt több száz partnerük volt életük során. Nyilvánvalóan gyakoriak az ilyen otthonokban a partnercserék, ami kedvezőtlenül befolyásolja a gyerekek érzelmi biztonságát, fejlődését. Noha a homoszexuális férfiak általi örökbefogadás nagyobb társadalmi ellenállást vált ki, mint a leszbikus párok általi, a vizsgálatok kimutatták, hogy éppen a leszbikus otthonokban kerül sor gyakrabban a gyerekek molesztálására.
Egy amerikai tanulmány (K. Freund - R. I. Watson: The Proportions of Heterosexual and Homosexual Pedophiles Among Sex Offenders Against Children - An Exploratory Study, Journal of Sex and Marital Therapy 18) szerint a homoszexuálisok körében háromszor nagyobb a hajlam a pedofíliára, és jóval nagyobb a hajlam a visszaeső magatartásra, mint a heteroszexuálisoknál.
Az austini egyetem professzora, Mark Regnerus 15 ezer felnőtt amerikait vizsgált meg a 18-39 éves korcsoportban. A vizsgálat tárgya az volt, milyen hatással van a gyerekekre, ha heteroszexuális szülők, illetve homoszexuális szülők nevelik őket (pontosabban Regnerus homoszexuális és leszbikus személyeknek a korábbi kapcsolatából származó, biológiai gyermekeit vizsgálja, akik megtapasztalták, hogy édesanyjuk vagy édesapjuk azonos neművel tart fenn párkapcsolatot). A professzor eredményeit az A család struktúrájának új vizsgálata című jelentésében publikálta, a jelentés elérhető a Sciencedirect.com oldalon is, Regnerus pedig az eredményeket publicisztikai tömörséggel foglalta össze a Slate.com-on. A tanulmány elején a professzor összegezte az korábbi kutatások eredményeit is, mondhatni a kutatástörténetet, így azok onnan elérhetőek, ellenőrizhetőek.
Azoknál, akiket a homoszexuális párok neveltek, Regnerus professzor 25 féle negatív következményt állapított meg. Az ilyen párok által nevelt gyerekek gyakrabban foglalkoznak az öngyilkosság gondolatával, gyakrabban kerülnek összetűzésbe a törvénnyel, gyakrabban drogoznak, problémáik vannak a tartós kapcsolatok felépítésével, nehezen maradnak hűségesek választott partnerükhöz és gyakrabban szorulnak a pszichoterapeuták segítségére. Ebben a csoportban háromszor annyi a munkanélküli, mint a hagyományos családokban nevelkedettek között, és csaknem négyszer annyian szorulnak szociális segítségre. Ez nem minden. Igazán sokkolóak a korai szexuális iniciációra és a molesztálásra vonatkozó adatok. A leszbikus anya által nevelt gyerekek 23 százaléka bevallotta, hogy „szexuálisan érintette” őt az anya vagy a partnernője. 31 százalék bevallotta, hogy szexre kényszerítették akarata ellenére. Ugyanez vonatkozik a homoszexuális apa által nevelt gyerekek 25 százalékára. A leszbikus anyák által neveltek 20 százaléka és a homoszexuális apa által neveltek 25 százaléka nemi úton szerzett betegségben szenvedett.
Azon fiatal felnőtteknek, akiket olyan nő nevelt, akinek volt leszbikus kapcsolata, a 28 százaléka munkanélküli, szemben a hagyományos családban nevelkedettek 8 százalékával. Az első kategóriába tartozók 40 százaléka csalta meg házastársát vagy élettársát, míg a második csoportba tartozóknak csak a 13 százaléka. Az első csoport 19 százaléka vett részt pszichoterápiás kezelésen depresszió, aggályoskodás vagy épp kapcsolatai sikertelensége miatt, míg a második csoportnak csak a 8 százaléka.
A leszbikus kapcsolatban élő nők gyermekeinek a 14 százaléka nevelőszülőknél nevelkedett, szemben a heteroszexuális párok gyermekeivel, akiknek csak a 2 százaléka járt így; a leszbikus kapcsolatban élő nők gyermekeinek a 40 százalékát nevelték a nagyszülei, szemben a heteroszexuális szülők gyermekeinek 10 százalékával; a leszbikus kapcsolatban élő nők gyermekeinek 19 százaléka élt valamikor egyedül 18 éves kora előtt, szemben a heteroszexuális szülők gyermekeinek a 4 százalékával. Tulajdonképpen a leszbikus kapcsolatban élő nők gyermekeinek csak a 2 százaléka töltötte élete első 18 évét végig az édesanyjával. Ennyit a stabilitásról.
Az LMBT-lobbi harca Regnerus és a tudomány ellen
Az LMBT-lobbi háborút indított a professzor ellen. A nyomás következtében az austini egyetem speciális bizottságot állított fel, amely elemezte Regnerus professzor jelentését. A vizsgálat végül arra jutott, hogy a professzor kutatása tökéletesen korrekt.
Ekkor más vizsgálatokkal próbáltak felülvizsgálni Regnerus jelentését, a homoszexuálisok kedvenc dokumentumára hivatkoztak, azaz az APA riportjára a homoszexuális szülőkről. E dokumentum azt állítja, hogy nincs semmi különbség a gyereknevelésben a homoszexuális és a heteroszexuális szülők között. De ez sem maradt tudományos válasz nélkül. A luisianai egyetem professzornője, Loren Marks bebizonyította, hogy az APA jelentése nem volt reprezentatív, sőt az APA kutatásainak a 77 százaléka minimális mintával (például száz emberrel) és rossz metodológiával készült (az erről szóló kutatásnak az összefoglalója is olvasható a SocialScience-en). A homoszexuális férfiak által nevelt gyerekek nem is voltak a vizsgálatban, csak magasan képzett leszbikusok által neveltek, azon kívül nem vizsgálták munkavállalási nehézségeiket a felnőtt korban, a szegénység, a bűnözés, az alkohol és a dog, a szexuális visszaélés veszélyezettségét, az öngyilkossági hajlamukat, stb.
Nem Mark Regnerusé az egyetlen vizsgálat, amely rámutat, milyen negatív következménnyekkel jár a homoszexuális párok által nevelt gyerekek élete. 2005-ben jelent meg a spanyol Fórum a Családért és más szervezetek közös jelentése (Az egynemű párok által nevelt gyerekek fejlődése). A jelentés egyértelműen kimutatja, hogy az ilyen gyerekeknek sokszor túl alacsony az önértékelése, erős a hajlamuk a függőségekre (különösen a drogozásra), gyakrabban vannak nehézségeik a saját nemi azonosságuk megállapításával, nagyobb a fogékonyságuk a pszichés betegségekre, nagyobb a hajlamuk az alkalmi szexuális kapcsolatokra, és ami ezzel együtt jár: magasabb a rizikójuk a nemi betegségekre. Vagy ott vannak Sarantakos professzor 1996-os kutatásai Ausztráliából, amelyeket természetesen az APA elvetett.
Az objektív tudomány már emlegetett dicsőségére kevesen mernek olyan kutatási eredményekkel előrukkolni, amelyek politikailag nem korrektek, és azonnal megtámadja őket az LMBT-lobbi, esetleg még a karrierjükre is negatív hatással lehet a dolog. Értik, kutatás harag és elfogulatlanság nélkül. Mindenesetre a kérdésben a baloldal által szentként tisztelt tudományos konszenzus távolról sem létezik. Még egy érv az ellen, hogy gyerekekkel kísérletezzünk.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!