Az eltelt hetekben a Magyarország szóhoz végre megint pozitív eseményeket társíthattunk mondatainkban, az országunkat képviselő sportolók közül sokan kiválóan, a várakozásoknál jobban szerepeltek az olimpián. Magyarország büszke lehet az elhozott érmekre, pontokra. Ehhez képest azt látom, hogy ismerőseim között többen nemhogy büszkék lennének erre, hogy a nemzetek közötti versenyben is megálltuk a helyünket, de egyenesen azt kívánják előmozdítani, hogy ilyen a jövőben ne fordulhasson elő.

Ugyan nem feltétlenül emlékszem helyesen, de Peking után mintha inkább a kétségbeesés lett volna a jellemző, nem egy általános – vagy dicsőíteni vagy pusztítani vágyó – megosztottság. Mindenesetre tény ami tény: sokan háborognak, és tagadják a sportolóink (és más sportolók) teljesítményének jelentőségét, előbbre helyezve a személyes következményeit egy eredménynek.

Talán nem függetlenül a gazdasági válságtól – van, aki a finanszírozásnál támadja az élsportot. Persze nem kell bedőlni az álcának, a ballibek jól ismert toposza az osszuk szét a szegények között, ám az igazi mondanivaló a vegyük el attól, aki valamit épít belőle, hogy ne legyen erre képes a jövőben, és adjuk oda olyanoknak, akik nem.

De milyen motivációkból táplálkozhat mindez?

Kétségtelenül zavaró lehet egy valóban felvilágosult elme számára, hogy az olimpiai érem/gdp/fő a gyök alatt-típusú, jól kiszámítható mutatók nem hozzák az elvárható állandót minden ország esetében, hanem igenis eltérnek. Mert nemcsak mennyiségi, de olyan minőségi elemek is szerepet játszanak, mint hogy korábban milyen eredményei és igen, milyen hagyománya van egy-egy sportágnak, és bizony, ebben a tekintetben magyarként emelt fővel járhatunk. A hagyomány azonban akadálya az igazi újításoknak, legyenek azok technikaiak, mint a robotépítés, vagy szociálisak, mint a társadalom oktatása államilag jól megfizetett rajzfilmekkel az egy igazságra.

Probléma az is, hogy az élsportolók kilógnak. Valami olyasmire képesek, amire a 10 év savanyodott újságírás nem készíti fel az embert. Valamiért megdolgoztak keményen, és azt elérték. Esetleg ha nem, csak a közelébe jutottak, akkor a következő éveiket is erre fordítják. Nem csak a tengés-lengés, a pillanatnyi élvezetek vezetik az életüket, hanem van valamilyen céljuk. És ezért tesznek is.

Ezek a célok fölnőtt emberek számára már talán nem is megközelíthetőek. Igaz, mi nem is hoztunk érte áldozatot korábban. Maga a gondolatmenet, a logika viszont ismerős és elsajátítható számunkra is, sőt sokan követjük.

Ez persze ellentétes a semmiben sem bízó, semmire sem törekvő embertípussal. Akinek nincsenek álmai, nincsenek céljai, csak hogy fizetést kapjon a hó végén, és meleg legyen otthon, az nem fogja ezt megérteni. Kényelmes élet ez, konfliktusok nélkül, ami azonban nem vezet sehová. (A nietzsche-i utolsó ember élete, ha ez mond valamit.)

Vagy választhatjuk azt, hogy ünnepeljük azokat a hőseinket akik 2012 nyarán a világ legjobbjainak bizonyultak egy adott területen, vagy erre jó eséllyel törtek. Ha magunk nem is vagyunk képesek hasonlóra, de elismerhetjük az ő eredményüket, erőfeszítéseiket. Ha magunk nem is vagyunk képesek hasonlóra, de amire azért képesek vagyunk, arra magunk is törünk. Adott esetben úgy, hogy az adónk egy részét jó érzéssel költjük nálunk (legalább egy dologban) kiválóbbak segítésére.

Mert ez az a mentalitás, ami előbbre viszi a világot. És az Olimpia az egyéni és csapateredmények mellett ennek is az ünnepe.

Citius, Altius, Fortius!