A nyugdíjrendszerrel kapcsolatos döntést nem nevezhetjük szabad választásnak. Mivel a magyar politikusok néhány éve a Pomádé király szerepét játsszák, nem árt szólni: hiába gondolják azt, hogy ha sokat beszélnek a király új ruhájáról, akkor nem vesszük észre, hogy valójában meztelen. A szó ugyan veszélyes fegyver, de a szavaknak jelentésük van, amit még a politikusok sem változtathatnak meg. Attól, hogy a nemzetgazdasági miniszter a kényszert szabad választásnak nevezi, attól az még kényszer.
Szalai Ákos írása
Tudjuk, hogy a XX. század egyik legfontosabb igazságosságelmélete, Robert Nozické a szabad átruházást azon kevés lépés közé sorolta, amely nem sérti az igazságosságot. Közgazdász hallgatóknak ezt úgy szoktuk magyarázni: ha valaki önként, szabadon lemond arról, ami az övé, átadja azt másnak, akkor azt a lépést az igazságosság alapján nem vonhatjuk kétségbe. (Sőt, ha a másiktól a vagyontárgyat az állam végül elveszi, vagy magas adóval sújtja, akkor igazából nem is az ő, hanem az átruházó jogait csorbítja, hiszen ő az adott dolgot nem az államnak akarta adni, hanem a másik embernek. Az adó, vagy az államosítás – végső soron – az ő döntési jogát vonja kétségbe.)
Csakhogy ennek kifejtésekor mindig emlékeztetnünk kell rá: a probléma az, hogy meg kell hozzá válaszolnunk, mikor tekintjük az átruházást szabadnak. Ugyanis csak a szabad átruházás igazságos, a kikényszerítettről Nozick sem állítja ezt.
Kényszer vagy szabadság?
A kényszer (duress) jól ismert tényállás a jogban. A kényszer hatása alatt tett ajánlat, a kényszer hatása alatt kötött szerződés nem kényszeríthető ki. A magyar kormány múlt heti ajánlatát minden normális jogász kényszernek értelmezné. Gondoljuk el, ha nem így lenne, akkor a rabló, aki megteszi a „pénzt vagy életet” ajánlatot, hivatkozhatna arra, hogy a kirabolt önként adta oda neki a pénzét. A kényszert nem tünteti el az sem, ha – remélem – sokan döntenek majd úgy, hogy nem lépnek be az állami nyugdíjrendszerbe. Az, hogy az emberek egy része a másik megoldást választja, nem jelenti azt, hogy a választás szabad volt.
Bár a kényszerhez kapcsolódó jogi következmény tiszta, de a kényszer (jogellenes fenyegetés) és a szabadság meglehetősen nehezen definiálható fogalmak. Matolcsy György nincs egyedül, másokat is össze szoktak zavarni. Időnként az ezzel a kérdéssel a vizsgán találkozó diákokat is. (Bár jelzem, ez az egyszerűbb kérdések közé tartozik, és inkább mentőkérdésnek szoktam fenntartani.) Hadd idézzem az angolszász jogi tankönyvek klasszikus példáját, az Alaska Packers’ Association v. Domenico esetet. Egy halászhajó indul San Franciscóból az Alaszkai-öbölbe, hogy ott halásszon. A halászidény meglehetősen rövid. Amikor a halak vándorlási útvonalához érnek, az adott szezonra felvett halászok bejelentik, hogy csak akkor veszik fel a munkát, ha a bérüket a parton kötött megállapodáshoz képest jelentősen megemelik. A kapitánynak két választása van: vagy visszatér San Franciscóba, új legénységet bérel és velük tér vissza halászni, kockáztatva ezzel azt, hogy mindezt esetleg nem tudja kellő időn belül megtenni, vagyis az adott idény elúszik, vagy elfogadja a halászok kérését. A kapitány az utóbbi mellett dönt. Amikor a szezon végén visszaérnek a partra, akkor azonban nem akarja kifizetni a megemelt bért. A bíróság a kapitánynak ad igazat. (Az eset annyival volt bonyolultabb a most megismert tankönyvi leírásnál, hogy a halászok arra hivatkozva kértek béremelést, hogy a hálók rosszabb állapotban voltak, mint azt várni lehetett, vagyis többet kellett dolgozniuk. Ezt a bíróság is elismerte. Ez különösen azért fontos, mert az adott esetben a bíróság nem kényszer, hanem egy speciális common law-jogintézmény, az úgynevezett consideration – ami többé-kevésbé a magyar ellentételezés követelményének feleltethető meg – hiánya miatt ítélt a kapitány javára.) Helyes volt-e a döntést? Tekinthetjük-e a halászok „ajánlatát” „kényszernek”?
A kérdést elemző joggazdaságtani, vagyis a jogrendszer gazdasági hatásait vizsgáló irodalom (egyébként az angolszász jogi irodalom is – de, nem lévén jogász, maradnék a saját szakterületemnél) a bírósági döntést támogatja. Itt ugyanis a közgazdaságtan szerint kényszerrel állunk szemben. A kényszer ugyanis nem az alternatívák hiánya. (Ilyet a közgazdaságtan nem ismer, pontosabban ezekkel a szituációkkal nem foglalkozik – a pénzt vagy életet helyzetben is van alternatíva: választhatjuk a halált.) A kényszer, a jogellenes fenyegetés lényege, hogy az ajánlat két olyan alternatívát kínál, amit lefordíthatunk a következő logikára: vagy kicsit rontom a helyzetedet, vagy nagyon. De bármelyiket is választod, rosszabb helyzetbe kerülsz, mint amilyen a kiinduló állapotod. Hogy szól a kormány ajánlata? Vagy a magánmegtakarításaidat veszted el, vagy az állami nyugdíjjogosultságodat – mind a két ajánlat ront a helyzeteden, tehát kényszerrel állsz szemben. Pont.
A definíció problémái
A cikkre pusztán a kormány ekézéséért kíváncsi érdeklődők itt be is fejezhetik az olvasást. A többiekkel néhány további érdekességet hadd osszak meg! Egyrészt modellünk – bár a nyugdíjhelyzetre kiválóan alkalmazható – sajnos nem mindig ad egyértelmű eredményt. Sok függ ugyanis attól, hogy mit tekintünk kiindulóhelyzetnek. Hadd idézem másik kedvenc tanórai példánkat: ha egy orgonista minden évben meghatározott hétvégéken ingyenesen koncertet ad a szülővárosa templomában, és az egyik évben bejelenti, hogy mostantól ezt csak fizetség ellenében teszi, akkor az, hogy ez kényszerhelyzet-e, attól függ, hogy mi tekintünk kiindulópontnak. Azt, hogy a koncert minden évben ingyenes, vagy azt, hogy az orgonista minden évben dönthet úgy, hogy nem ad koncertet? Erre közgazdasági válasz nem adható – jogi esetleg igen.
Másrészt, az angolszász jogi irodalom gyakran egységesen kényszerhelyzetként kezeli az előbb említett szituációt és azt, amit talán inkább szükséghelyzetnek nevezhetünk. (Ez a magyar uzsorafogalomhoz közel álló jogintézmény.) Időnként mind a kettőre a kényszer (duress) kifejezést használva. A két helyzetet úgy különböztethetjük meg, hogy az előbb említett, szűk értelemben vett kényszer esetén az ajánlattevő ígéri azt, az ajánlattevő fenyeget azzal, hogy ront a másik helyzetén; ezzel szemben szükséghelyzetnél az alternatíva nem az, hogy ront, hanem csak az, hogy nem segít. A helyzet romlik magától is. Ha valakit „pénzt vagy életet” szituációba hozunk, akkor a szűk értelemben vett kényszerhelyzetbe kerül, ha „csak” azt mondjuk neki, hogy nem mentjük ki a veszélyből, nem gyógyítjuk meg, ha nem fizet érte sok-sok pénzt, akkor a szükséghelyzetét használjuk ki. A szűk értelemben vett kényszer- és a szükséghelyzet megítélése a joggazdasági irodalomban alapvetően eltérő. Utóbbinál ugyanis a probléma általában abból származik, hogy a bajba jutott fél valamilyen veszélynek tette ki magát előtte – ezért kérdés, hogy szeretnénk-e, hogy a hasonló veszélyeket a továbbiakban is felvállalja. Ha igen, akkor ilyen helyzetben tett „sok-sok pénzt” tartalmazó ígéretét nem kényszeríthetjük ki. Ha ez a tevékenység nem fontos, ha nem akarjuk annak folytatására ösztönözni a társadalom tagjait, akkor a veszteség, amit a szerződés megkötésével elszenved, kellő visszatartó erő lehet. A szűk értelemben vett kényszernél ez az elővigyázatossági kérdés nem merül fel, mert nem a rossz helyzetben levő fél saját meggondolt, vagy meggondolatlan kockázatvállalása hozta létre a kényszerhelyzetet, hanem a kényszerítő fél. (A téma iránt érdeklődő olvasók figyelmét hadd hívjam fel kiváló barátom, szerzőtársam, Cserne Péter cikkére, amely a most megjelenő Law and Economics enciklopédia számára készült. A szöveg ebben a kiterjesztett értelemben beszél kényszerről.)
Az államosításról
Befejezésül, álljon itt egy korlátozó megjegyzés (jogászul: disclaimer). A cikk nem azt vizsgálta, hogy miképpen működött a kötelező magánnyugdíj-pénztári rendszer. Még kevésbé kívánt állást foglalni abban, hogy szerencsés-e a felszámolása. Az elmúlt időszakban ezen helyen megjelent cikkeimben bemutattam azokat a döntési pontokat, amelyek mellett az állami kényszer akár indokolt is lehet. Írtam arról, hogy a paternalista elvek megfelelő alkalmazásával időnként – bár ritkán – alátámaszthatunk ilyen lépéseket. És írtam arról, hogy a kormányzati kényszernek milyen alternatívái vannak, milyen egyéb lépéseket kell megfontolni egy-egy ilyen döntés előtt. Ezek logikája mentén ad absurdum akár az államosítás is lehet igazolható – még egy konzervatív ember szemében is. De az nem, ha a kormány a kényszert nem kényszernek, a krumplilevest nem krumplilevesnek hívja.
Szalai Ákos a Corvinus Egyetem Közgazdasági Karán Közszolgálat tanszék adjunktusa, illetve a Közösségi gazdaságtan és joggazdaságtani munkacsoport munkatársa. Elnöke a Magyar Jog és Közgazdaságtan Társaságnak. A Közjó és Kapitalizmus Intézet, valamint a II. János Pál Gazdaságetikai Intézet munkatársa, a Kormányzás Közpénzügyek Szabályozás folyóirat szerkesztője.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!