.jpg)
A készülő jövő évi költségvetés legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy az egyensúlyt átmeneti, jelentős részben csupán könyveléstechnikai intézkedések segítségével kívánja elérni. A kiadási tételekről eddig nem sok részlet és elemzés látott napvilágot, így nem tudni, ezek közül mi minden tekinthető ugyancsak egyszeri tételnek. Az azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy túlzottan keménykezű kontrollra ezen a téren nem számíthatunk. Mindezidáig átütő, a hatékonyabb működést hosszabb távon megalapozó reformelképzelések sem láttak napvilágot. Eközben azonban a bevallottan ideiglenesnek szánt bevételek jövőre meghaladják a bűvös ezer milliárd forintot, a tervezett adóintézkedések pedig a következő évek során további fokozatos kiengedést jelentenek.
Egy választási ciklus elején erre a viselkedésre – minimális politikai előrelátást feltételezve – csupán egyféle racionális magyarázat létezik: ha a gazdaságpolitika irányítói a gazdaság jelenlegi kedvezőtlen helyzetét csupán átmenetinek tekintik, és erősen bíznak abban, hogy a meghozott versenyképességet javító intézkedések (és a világgazdasági környezet kedvezőbbre fordulása) révén a közeljövőben jelentős növekedés várható. Ennek segítségével már anélkül is javítható az egyensúly, hogy a kormányzatnak túlzottan nagy konfliktusokat kellene vállalnia. (A hiány mértékét és az
ismert előrejelzéseket figyelembe véve ehhez valószínűleg igen gyors, legalábbis 6 százalékot megközelítő növekedésre lehet szükség.)
Ezzel a megközelítéssel nem az a legfőbb baj, hogy teljesen légből kapott vagy irreális volna. Nem az - noha a világgazdaság jelen állapotában kétségtelenül rendkívül optimista. Bár a mértékadó intézetek mostanában nem várnak ekkora növekedést, a gazdasági előrejelzések bizonytalansága legendás, ezek a szervezetek pedig gyakran hivatalból is óvatosak. Tény, hogy a válságot megelőzően gyakori volt a régióban a 6 százalékot is meghaladó növekedés. Ez a gyors fejlődés kétségtelenül jóval optimistább időszakban ment végbe, míg most a világban a felhalmozott adósságok miatti aggodalom uralkodik. Ám a nagy jegybankok bankóprésre való rátenyerelésének, a növekedés alacsonyabb bázisának és a távol-keleti gazdaságok húzóerejének köszönhetően az sem kizárt, hogy a nem túl távoli jövőben újból megközelíthetjük a korábbi állapotot. Valószínű az is, hogy a környező országok korábbi sikertörténetének kulcselemei voltak a nálunk most bevezetetthez hasonló intézkedések. Az olyan – marketingelemeket sem nélkülöző – lépések, mint a munka terheinek csökkentése, a söralátéten bevallható - és nem mellesleg a tőkefelhalmozást segítő - adó vagy az egyablakos ügyintézés megteremtése elméletileg jelentős mértékben javíthatnák az üzleti környezetet, így a befektetési hajlandóságot is.
Paradox módon azonban ahhoz, hogy a kormányzati gazdaságpolitikának nagyobb esélye legyen a sikerre, világosabb képet kellene festenünk arról is, hogy mi történik, ha a növekedés végül mégiscsak elmarad. A valóban kedvező reálhatások mellett ugyanis a környező országok látványos sikerének egyik legfőbb eleme, hogy a piac hajlandó volt „megvenni” a történetüket. Ez azután az adott országokban jelentős befektetésekhez vezetett, amelyek nagymértékben ráerősítettek a kormányzati politika fundamentális hatására. (Az már más kérdés, hogy az így elért növekedést a válság részben visszavette.)
Ahhoz azonban, hogy a befektetők nyugodtan idehozzák a pénzüket, mindenképp szükség volna olyan intézkedésekre, amelyek hihetően kedvezőtlenebb forgatókönyv esetén is megteremtenék az egyensúlyt. Szükség van arra, hogy a kormányzat felvállalja a választói előtt, hogy csupán akkor kezdhet újból osztogatni, ha a várt növekedés bekövetkezik. Máskülönben egyetlen befektető sem tudhatja, sikertelenség esetén nem ő lesz-e a következő Rózsa Sándor-adó áldozata - mert abban, hogy az ettől már most is látványosan irtózó kormány épp a választások közeledtével fog mégiscsak belekezdeni a nagy ellátórendszerek (eleinte túlzott megtakarítással nem is járó) reformjába vagy a Zemberek terheinek növelésébe, ép ésszel senki sem reménykedhet.
Ha pedig az egyes befektetőknek csak úgy érdemes idejönniük, hogy tudják, nem lesznek egyedül, így a remélt növekedés tényleg megvalósul, jóval kevesebben lesznek hajlandóak megtenni az első lépést. Márpedig a sztorit „megvásárlók” kritikus tömege nélkül a gazdaság nem lesz képes átlendülni a kívánt kedvezőbb egyensúlyba.
Így tehát könnyen megeshet, hogy éppen az egyensúlyt most megteremtő adók és trükkök bevallottan átmeneti és hosszabb távon nyilvánvalóan tarthatatlan volta fog oda vezetni, hogy végül mégis tartósan hasonló vagy még durvább megoldásokra fanyalodunk.
De addigra már a nyugdíjmegtakarításainkat is feléltük.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
