Érdekes és színvonalas bejegyzés született a Fent és lent blogon legutóbb. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a bejegyzésnek van hozzáadott értéke (nem irónia!), mert valóban neuralgikus pontokra is rávilágít. Ha van olyan műfaj, hogy „konzervativizmus-kritika” (pfuj, reméljük, nincs), akkor ez kiváló példa lehetne. Sok ponton azonban téved a cikk szerzője.
Megadja Gábor írása
Kezdetnek tartozom egy vallomással: sok barátommal szemben nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy konzervatív forradalom. A címkét nyugodtan tekinthetjük contradictio in adjecto-nak, mivel valami vagy forradalmi, vagy konzervatív. A konzervatív forradalom eszmei császárai közül az egyik azt vallotta, hogy olyan értékeket kell teremteni, melyeket érdemes megőrizni. A probléma ezzel a felfogással épp az, hogy ellentmond a tradíciónak: a tradíció ugyanis kialakul, fejlődik, csiszolódik, és nem szándékos tervezés vagy „alkotás” eredménye. Ezért hagyományt, értékeket „teremteni” szerény véleményem szerint nem lehetséges. A tapasztalat leginkább azt mutatja, hogy amit szándékosan hoznak létre értékként, az nem megőrzésre méltó (és valahol ezért volt F. A. Hayek mégiscsak tradicionalista, Carl Schmitt pedig kicsit sem).
Ami a Fideszt illeti, a Fidesz önmegjelölése nemigen szokott „konzervatív” lenni, és talán nem is véletlenül. A Fidesz néppárt, amelyben a népi baloldaltól a 89-es nemzeti liberálisokon keresztül a reakciós keresztényekig sok mindenki megtalálható. Lehet mondani, hogy maga a Fidesz nem konzervatív, de gond-e ez? (Egyébként nem látjuk a fenenagy angolszász-mániát a jobboldal mainstreamjében. Egy-két ember talán érezhet vonzalmat ez iránt, de a Létező Jobboldal filozófiája inkább kommunitárius, és vajmi kevés köze van az angolszászos-Thatcherös-Reaganes vonalhoz.)
Van egy alapvető tévedése a cikknek. Természetes, hogy talajtalan a „konzervativizmus”, mivel olyan, hogy „konzervativizmus”, nem létezik. Konzervatívok (talán) vannak. Ha tényleg van konzervativizmus, akkor ahhoz nem feltétlenül van közük a konzervatívoknak, akik mindenféle izmustól irtóznak. Mi sem természetesebb annál, hogy ha van is konzervativizmus, akkor is talajtalan, hiszen ideologikus – azaz valóságidegen. A kör bezárult. A cikk nem téved abban – az ún. „konzervativizmus” kapcsán –, hogy amennyiben ideologikus vállalkozás lesz a hagyománycsinálásból, az rosszul fog elsülni.
A cikk szerzője szerint „a jobboldali értelmiség (sic!) itt újra abból a néha már rögeszmévé váló tévhitéből indul ki, hogy a magyar társadalomból azokat a keresztényi alapokon álló tradíciókat, amikre egy szabad és demokratikus ország épülhetne, <a negyven év> diktatórikus rendszere irtotta ki belőlünk.”
A tévhit talán nem is annyira téves. Elég annyit említenünk, hogy sem az Osztrák-Magyar Monarchiát, sem a Horthy-rendszert nem a benne élők, a „nép” döntötte meg, hanem idegen hatalmak szabdalták szét és szüntették meg. Abban persze eltérő nézeteket képviselhetnek a konzervatívok, hogy az nemes politikai hagyomány meddig tart. Anélkül, hogy bárminek is nevezném magam, véleményem szerint a magyar politikai hagyomány 1918-ig létezett, és 1944-45-ig tartott ki még valamilyen formában (ohne Horthy-nosztalgia). Az igazság az, hogy a hagyományirtás valóban egy megszálló hatalom és az azt kiszolgáló hazai kommunista kollaboránsok szándékos keze munkája, nem pedig egy nép akarata volt. A magyarok ugyanis nem kívántak megszabadulni sem a királyságtól (érdemes a forradalom utáni neves szerzőket olvasni), sem az ún. „keresztény-konzervatív” rezsimtől. Előbbit egy progresszív nyugati hatalom, utóbbit két megszálló hadsereg végezte ki (az egyik huzamosabb tartózkodással valósította ezt meg).
A cikk így folytatódik: „Valójában nincs semmilyen hagyományunk egy szabad társadalom felépítésére, nincs olyan intézményi tradíció, vagy értékrend, aminek a konzerválásával visszatérhetünk egy olyan útra, amit a társadalom egésze a sajátjának tekint vagy tekintett.” Ez ahhoz hasonlít, amit Lánczi András „konzervatív paradoxonnak” nevezett: mit őrizzen meg a konzervatív, ha a status quo a posztkommunizmus? Ám ezzel a szerző ellentmond előző állításának, miszerint nem a kommunista diktatúra szűntette meg a hagyományt.
A válasz nehéz, de létező. Negyven év diktatúra után evidens, hogy egy konzervatív nem lehet a status quo híve; ugyanakkor radikálissá sem válhat, hiszen az felfogásával ellentétes. A probléma és a rá adott válasz nem példa nélküli, hiszen Közép-és Kelet-Európából emigrált szerzők egész sorát lehetne emlegetni, akik hagyományokhoz ragaszkodtak, ám az akkori európai status quo megőrzése eszük ágában sem volt. A Fent és Lent szerzője ezt az ún. „struktúra-konzervativizmust” kéri számon a hazai konzervatívokon (az „intézményrendszer védelméről” ír), mintha a status quo mindig megőrzésre méltó lenne, vagy ha nem az, akkor lehetetlenség volna konzervatívnak lenni.
Ha a konzervatívok valóban csak az „intézményrendszerben” keresnék a megoldás kulcsát, 1) ideologikusak lennének, 2) helyből vesztésre állnának. Szerencsére egyik sem igaz: a konzervatívok ugyanis legalább annyira rühellik az „intézményrendszerben” való feltétlen bizalmat, mint amennyire a – cikkben szintén előkerülő – „eszmerendszereket”, sőt általában a „rendszereket”. A válasz egyszerű: az ilyen „rendszerek” ideológiák lenyomatai, és a konzervatívok ismeretelméleti alapállása szerint a világ annyira összetett, sokszínű, hogy annak rendszeres leírása lehetetlenség. Ennek következtében az „eszmerendszerek” maximum annyira képesek, hogy elbutítsanak és megfosszanak minket a valóságtól. Az intézményrendszer jobb esetben eszköz, az eszmerendszer azonban még eszköznek is alkalmatlan.
Természetes, hogy anakronisztikus volna például az arisztokráciára mint osztályra, vagy az „úri középosztályra” alapozni ma egy konzervatív politikát (az aristoi azonban minden korban kinevelhető – ezt innen is izenjük). Ennyiben a konzervatív politika, noha talán szereti a nosztalgiát, semmi esetre sem múltbéli töredék: ténylegesen ma a prudens partikularizmust kell hogy jelentse. Röviden és tömören: a helyes cselekvés megtalálását.
A paradoxonról: a számunkra kedves birodalmak egy része már rég összeomlott – az általuk őrzött civilizáció azonban, még ha nyomokban is, de létezik. Ugyan miért ne élhetné túl a legutóbbi és a jelenlegi inváziót a civilizáció, hogy ha a korábbi barbarizmusok után is sikerült megőrizni? Ez természetesen hosszú, nyomorúságos munka, és sem időben, sem energia-befektetésben nem spórolható meg. Hagyományunk 2500 éves, annak tanulságait újra és újra fel kell fedeznünk, és tevékenyen hozzá kell járulnunk ahhoz, hogy élő legyen. Figyelem: ki kell alakulnia, és ehhez kell tenni. De nem létrehozni, mint a reggeli tojásrántottát.
Alapvetően a változással sincs baj, annak értéke tartalmától függ. Nem érdemes élből változásellenesnek lenni, de ez magának a traditionak a szellemével is ellentétes lenne. Egy konzervatív lehet pesszimista a nyugati civilizációt illetően, de szűkebb környezetében láthat előnyös változásokat is: ilyenek a különböző már létező közösségek, műhelyek, blogok, stb. Ezek nem feltétlenül politikai változások, sőt, a generációs életérzés inkább a politikán kívül található – ami egyáltalán nem baj. Az ilyen kulturális „alakulás” később adott esetben válhat politika-alakító alappá is, a célja azonban nem ez (célja ugyanis nincs neki).
A feladat tehát amennyire nem egyszerű, annyira az is: jó könyveket kell olvasni (azért lehetőség szerint régieket is, legyen bennünk a reakciósokból ennyi az édes-bús kesergésből), jó beszélgetésekben kell részt venni, izgalmas vitákat kell generálni, rég elfeledett fontos gondolatokat újra elővakarni. Közösséget építeni, barátkozni, okosságokat kitalálni. Saját környezetünkben a világ javítására törekedni. Aztán lesz belőle valami – vagy nem.
Más útra gondolni nem tudunk, de ez így is elég sok lehetőséget biztosít.
A szerzőnek fogalma sincs, konzervatív-e, de ezt majd az Eszmerendszer eldönti helyette.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
