A nyár folyamán kilenc uniós tagország kezdeményezte, hogy a jövőben a nyugdíjrendszereik feltőkésítése miatt keletkező veszteségekkel csökkenthessék az elszámolt költségvetési hiányukat. Az indoklás szerint a jelenlegi szabályozás szűkíti azon államok mozgásterét, akik „felelősen” a nyugdíjrendszerük tőkefedezetivé való átalakításáról döntöttek. A kezdeményezés nem túlzottan titkolt célja a valós költségvetési deficit további növelése. Miközben a kérelem kapcsán számos értelmezés látott napvilágot, nem sokan hívták fel a figyelmet az érvelésben rejlő önellentmondásra.
A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer legnagyobb problémája, hogy jelentős rejtett („implicit”) adósságot termel. Ez lényegében annyit jelent, hogy ha valami oknál fogva megszűnnének a befizetések, az államnak még akkor is ki kellene fizetnie a járulékokat korábban befizetők nyugdíját.
Amíg senki nem szeretne változtatni a rendszer logikáján vagy a befizetendő összegek nagyságán, ezt a piramisjátékot mindenki megelégedésére lehet folytatni mindaddig, amíg a gazdaság nő és a népesség nem öregszik drasztikusan. Ám ha ezek a feltételek megváltoznak, és csökkenni kezdenek a befizetések, vagy növekedésnek indul a nyugdíjasok aránya, az komoly feszültségekhez vezethet. Egy jövőbeli kormányzat ilyenkor azzal a dilemmával találhatja szemben magát, hogy a nyugdíjakat csökkentse-e, vagy az aktívak magasabb adójából fizesse ki a nyugdíjasok változatlan járandóságát.
Erre a problémára az egyik lehetséges válasz a rendszer fokozatos feltőkésítése. Ez gyakorlatilag az implicit adósság visszafizetését jelenti. Célja, hogy az állam kezdjen el idejében takarékoskodni, és időben egyenletesen szétterítve csökkentse az implicit adósságot, kipótolva a rendszerből „hiányzó” tőkét.
Ám ha a tőkét nem takarékoskodással, hanem a látható államadósság növelésével pótoljuk ki, akkor nem tettünk sokat a fent vázolt probléma megoldásáért. Ebben az esetben a jövőbeli kormányzat a teljesíthetetlen nyugdíjigények helyett a nagyobb adósság miatt kerül dilemma elé. Ez a probléma ráadásul nehezebben is kezelhető a korábbinál, hiszen a hitelezőkkel a nyugdíjasoknál is nehezebb alkudozni - még akkor is, ha a két kör közt egyébként jelentős az átfedés.
Természetesen egy tőkefedezeti nyugdíjrendszer számos egyéb ponton is eltér egy felosztó-kirovótól, így nem csupán ezért lehetnek hívei. Fontos különbség, hogy az előbbiben jelentősen lecsökken a sokszor pillanatnyi választási szempontok által vezérelt politika mozgástere. Ez a szűkebb mozgástér azonban krízisek esetén számottevő problémát is jelenthet; ráadásul a probléma egy nem tőkésített nyugdíjrendszer keretei közt sem orvosolhatatlan.
Ugyancsak fontos különbség, de ugyancsak kétélű dolog, hogy a tőkefedezeti rendszer lehetővé teszi a nyugdíjmegtakarítások szofisztikáltabb, de magasabb hozamot biztosító befektetését. Miközben a megtakarításaikra jobban odafigyelők számára ez valóban előny, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a rendszer számos felkészületlen kényszerbefektetőt is a bonyolultabb befektetési konstrukciók piacára kényszerít, akiket a nyugdíjalapok azután kényükre-kedvükre megkopaszthatnak. Természetesen nem kezelhetetlen probléma ez sem – de gyakran előfordul, hogy nem kezelik megfelelően.
Az az érvelés viszont kimondottan sántít, hogy a feltőkésítés nettó hatásaként (az explicit adósság párhuzamos növelése mellett is) tőke jutna a gazdaságba. Ezt a tőkét az állam a hitel felvételével rögtön el is vonja - ha (részben) nem a nyugdíjalapoktól, akkor legfeljebb máshonnan. Könnyen lehetséges, hogy éppen a nyugdíjasoknál hozzáértőbb, így azt hatékonyabban hasznosítani tudó befektetőktől...
A tőkefedezeti rendszer üdvös vagy káros voltáról tehát végtelen vitákat lehet folytatni. Az áttérés leginkább egyértelmű előnye, „felelős” volta azonban éppen abból fakad, ha a bevezetésével együtt garanciát vállalunk arra is, hogy az erre szánt összeget nem
további hitelekből, hanem az államháztartás valós hiányának csökkentésével fizetjük ki.
A fentiek mellett lehet persze vitatkozni azon is, hogy az állam rejtett és látható adóssága közül melyiket érdemes csökkenteni. Míg az előbbi kevésbé látványos, így valószínűleg a piac is kevésbé jutalmazza, az utóbbi mellett szól, hogy arra nehezebb hiteles elköteleződést vállalni. Lehet amellett is érveket találni, hogy átmenetileg, a válság idejére legyen az EU egy kicsit elnézőbb, és adjon felmentést a saját elköteleződésünk alól.
De azon siránkozni, hogy a jelenlegi elszámolás mellett tartósan kevesebbet költhetnek azok az országok, akik – „felelősen” – a nyugdíjrendszer feltőkésítése mellett döntöttek, nincs sok értelme. Hiszen a döntés "felelős" volta első sorban épp ebben rejlik: ezek az országok hosszú távra, meggyőzően elköteleződtek a valós adósságuk csökkentése mellett.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!