.jpg)
„Három súlyos érv szól tehát amellett, hogy a hatalommegosztás gondolatát még akkor is komolyan vegyük, ha egyébként a demokrácia igazolása szükségképpen az abszolút népfelség gondolata alapján lehetséges csak. Az egyik érv történeti: a jakobinus demokráciafelfogás ártalmaira utal. A másik érv cselekvéselméleti: korlátok nélkül a kormányzat valójában tehetetlen. A harmadik érv politikaelméleti: a közhatalom és a közjó nem ugyanaz"
Balázs Zoltán írása
Johann Gottlieb Fichte A jogtan rendszere III.2.1. részében a hatalommegosztás tanáról emígyen nyilatkozik, mintegy Montesquieu-vel vitázva (saját hevenyészett fordításomban): „Először is egy roppant szuverén, mindent, kivéve önmagát, kényszerítő hatalomra van szükségetek, a politikai élet afféle mozgatórugójára. (…) Majd következik egy második hatalom, a törvényhozó, amely a világ végéig alkothatja a törvényeket: ezek holt betűk maradnak, ha a végrehajtó hatalom nem érvényesíti őket, s ha erre nem lehet rákényszeríteni. Vagy talán a törvényhozó hatalomnak kényszerítenie kell a végrehajtót? Ám akkor többé nem törvényhozó, hanem végrehajtó is; amit pedig végrehajtónak neveztetek, az többé nem első hatalmi ág, hanem alávetett, szuverén akarat nélküli. A törvényhozó most a szuverén, így semmiféle hatalmi megosztás nem történt. Vagy tegyük föl: a végrehajtó hatalom szabadon él a törvényhozás döntéseivel, akkor viszont ezek általa válnak törvényekké: s a végrehajtó hatalom egyúttal törvényhozó is, a törvényhozás pedig csak javaslatot tesz, szuverenitással nem bír.”
Hasonlóképpen intézi el a filozófus az igazságszolgáltatás vélelmezett önállóságát, oda lyukadva ki, hogy a szuverén hatalom megosztása contradictio in terminis.
Fichte igazi múzsája természetesen Rousseau volt, egy másik francia, (na jó, genfi, de francia büszkeségű) polgár. A franciák ezt a két nézetet a gyakorlatban is kipróbálták. A forradalmat Montesquieu-vel kezdték és Rousseau-val fejezték be. Úgy találták, hogy a hatalommegosztás tana nem működik, mert az uralkodó nem ismeri el a Nemzetgyűlés abszolút szuverenitását (Lajos, szegény, azt hitte, ő a szuverén, de – mint Kleist nevezetes anekdotájából kiderül – Mirabeau némileg másként közelítette meg a tárgyat, így válaszolva Lajos küldöttének: „Ki hatalmazta föl Önt, hogy parancsokat osztogasson nekünk? … Mi vagyunk a nemzet képviselői. … A nemzet pedig adja, s nem végrehajtja a parancsokat…”). Ezért Rousseau-hoz fordultak, akinél azt olvasták, hogy a főhatalom oszthatatlan, tévedhetetlen és elidegeníthetetlen. Szerencsésen megszabadulva az uralkodótól, aki különben nagyjából hasonlóan gondolta volna, a főhatalom hol- és mibenlétéről többé nem vala kétség, már csak arra kellett ügyelni, hogy a Közüdvi (a „Közjóléti” jelző ma már mást jelent!) Bizottságnak mindig meglegyen a konventbéli többsége. A másként szavazók rövidesen (el)halt tagokként hullottak le a szuverén testéről. Rendszerint két darabban.
Mielőtt a szuverén maga is elhunyt volna, gyorsan átköltözött egy másik testbe, s fölvette az I. Napóleon nevet.
Nem követjük a jól ismert történetet, csak fölhívjuk a figyelmet, posztumusz Fichtéét is, hogy a szuverenitással való kergetőzés izgalmas játék ugyan, de ritkán jut nyugvópontra, pont azért, mert játék. Közben azonban a történelem tanúsága szerint elég sok vér is folyik, ami miatt talán érdemes eltűnődni azon, hogy a hatalommegosztás gondolatának mégis van valami értelme.
S hogy ez miért fontos ma Magyarországon? Egyrészt azért, mert a parlamenti többségnek és a kormánynak alkotmányozási szándéka van, ami azt jelenti, hogy a szuverenitást döntően érintő szabályokat is megváltoztathatja. A parlament új, kisebb létszámának kőbe vésésével és a választási rendszer változatlanul hagyásával pedig ezt el is kezdte. Ezzel lényegében az egyéni képviselői rendszert jó előre jelentős részben (főleg a vidékre nézve) kiüresítette, a megyei listákat pedig gyakorlatilag megszüntette, s így a megyék politikai (nem közjogi) reprezentációját a törvényhozásból kiiktatta.
Másrészt azért, mert a jelenlegi kormány fölhatalmazottságának értelmezése a mindennapos politikai döntéseket is érinti. Azt azonban egyáltalán nem állíthatjuk, hogy ez az értelmezés magától értetődő. Valóban „forradalmi” a helyzet, azaz két évtizedre visszamenően példa nélküli, hogy egységes (tehát nem koalíciós) kétharmados politikai többsége van egy kormánynak. Mert az ugyan jogilag-közjogilag nem kérdéses, hogy a kétharmados többséggel úgyszólván bármit meg lehet tenni, ideértve a demokrácia fölszámolását is, de paradox módon éppen a lehetőségeknek ez a végletessége bizonytalanítja el a kétharmados többséget és szűkíti a politikai cselekvési szabadságát. Ha ugyanis nincsenek áthághatatlan szabályok, akkor nincs mibe kapaszkodni. Ha szabad elcsépelt hasonlattal élni: a súlytalanság állapota nem kimondottan a szabad mozgás szinonimája. Inkább a tehetetlenségé.
Ennek a kétharmados többségnek a politikai állapota ilyen lebegés. Igazán csak akkor ismer önmagára, akkor válik cselekvőképessé, ha ellenállásba ütközik, mint például a jegybank relatív autonómiája, aminek jelképe az elnök fizetése (ezt valamiért még a mértékadó, a szimbolikus politikára elvileg érzékenyebb jobboldali orgánumok is úgy értelmezik, mint egyéni durcáskodást). A másik ilyen akadály – érdemi ellenzék híján – a nemzetközi politikai és gazdasági környezet, nem véletlenül szaporodnak a „szabadságharcos” allúziók a kormány politikai retorikájában. Másként megfogalmazva: az efféle gátakra és akadályokra olyan szüksége van a kétharmados többségnek és a kormánynak, mint egy falat kenyérre, hogy cselekvőképességét bizonyítani tudja. Hiszen a választók felől nézve ez a többség úgyszólván mindenható, s ennek megfelelő várakozásokkal is lépnek föl vele szemben. S ezzel térünk vissza a kiindulóponthoz: a most kiváltképpen a létező jobboldalon divatos rousseauiánus (jakobinus, plebejus) demokratizmus szemmel láthatóan a szuverenitás bűvöletében él, élvezi a szuverenitás birtoklását, egy abszolút szabad és cselekvőképes kormányt és kormánypárti többséget lát maga előtt. Számára bármiféle hatalommegosztás, ellenvélemény, akadály bűnös és elfogadhatatlan korlátozás. „Hogyan merészelik?” – ez az első reakciója. Azt, hogy akadály, korlát nélkül ugyanúgy nincs cselekvés, mint valóban szabad mozgás gravitáció nélkül, nyilván nem könnyű belátni a politikában.
Pedig ez az egyik oka annak, hogy a monolitikus abszolút szuverenitás eszméjét követő kormányzás sehol sem vált be. Egyébként elméletben sem: Rousseau elég mély elme volt ahhoz, hogy maga is komolyan vegye az abszolút szabad politikai akarat paradoxonjait, s nem talált konzisztens megoldást rájuk. A gyakorlatban pedig azt látjuk – elég most a magyar történelemre utalni –, hogy a gigatöbbségek ugyan tartósakká válhatnak, de ijesztően kiüresednek, nemcsak identitásukat, hanem cselekvési képességüket is elveszítve. Mivel azonban a magyar alkotmány – végső soron francia ihletésre – döntő jelentőséget tulajdonít a közhatalom forrásának, ugyanakkor egyszerű (azaz a szokásos módon megválasztott, tehát nem alkotmányozó) országgyűlési kétharmadra bízza a hatalmi ágak és intézmények elrendezésének felelősségét, a mostani kétharmados többség kénytelen együtt élni azzal, hogy teljesen szabad, s ezért választói forradalmi, államalapítói cselekvést várnak el tőle, holott fogalma sincs arról, hogy mit is kéne csinálnia, amúgy forradalmilag. Az, hogy a kormány feje civilizációsmodell-válságokról értekezik, meg világpolitikai átrendeződésekről, jól mutatja ezt a kettősséget: egyfelől drámai, forradalmi hangütés, másfelől a dráma, a forradalom színterének eltolása Magyarországtól. Nálunk alapjában véve nincs forradalmi helyzet: át kell fazonírozni néhány dolgot, máshogyan elrendezni a prioritásokat, néhány szimbolikus gesztust kell gyakorolni, s mindenekelőtt megpróbálni tisztességesnek maradni – megjegyzem, ez utóbbi kiváltképpen nem forradalmi feladat – ehhez azonban semmi szükség kétharmadra. Csak éppen, sajnos (?), megvan.
A franciával leginkább szembeállított amerikai alkotmány a maga módján zseniálisan oldja meg a demokratikus szuverenitás, a népfelség dilemmáját. Nevezetesen úgy, hogy egy árva szót sem szól róla. Az elveket egyetlen mondatnyi preambulummal szerencsésen elintézi (az alkotmány politikaelméletét más iratok fejtik ki), s egyszer sem használja a szuverenitás fogalmát. Sőt, ha valaki figyelmesen olvassa, rájöhet arra is, hogy az Egyesült Államokban soha nem történik olyan, mint az európai országokban, hogy a törvényhozó hatalmat a nép megválasztja. Azaz mint szuverén gyakorolja a főhatalmat. A törvényhozó hatalom felsőházát mindig csak egyharmadrészben cserélik ki. A szenátus egyetlen választáson sem szűnik meg és születik meg. A választók beleszólnak a szuverenitás gyakorlásába, de a nép mint nép sehol sem cselekszik. Hiszen még az elnökválasztás is, bár ez messziről nézve formaságnak tűnik (nem az!), közvetett.
Persze kétharmados többség itt is keletkezhet és keletkezett is, ez „ellen” nemigen lehet garancia demokratikus feltételek között. De legalább azt a fikciót el lehet hárítani még ebben az esetben is, hogy a nép ebben vagy abban a pillanatban mintegy létrehozta ezt a többséget, amely tehát közvetlenül ered az abszolút szuverén akaratából, s így maga is abszolút szuverén.
Ezek az elvi megfontolások persze vajmi ritkán jelentkeznek a napi politika szintjén, noha biztos vagyok benne, hogy a politikai valóságérzékelést ténylegesen és hatékonyan befolyásolják („hogyan merészelnek szembeszállni a kormány / kétharmados többség akaratával???”). Éppen ezért, ha az új többség alkotmányt akar változtatni, akkor üdvös lenne, ha a szuverenitás eme problémáiban is elmélyedne. Boross Péter már szemmel láthatóan előbbre jár ezen a téren, hiszen amennyire ezt meg lehet állapítani, számára az a probléma, hogy a végrehajtó hatalom még mindig nem rendelkezik elegendő szabadságfokkal; a megoldást a miniszterelnök közjogi lehetőségeinek szélesítésében látja. Mások az önkormányzatok autonómiáját sokallják, szintén a központi kormányzat cselekvési szabadságának korlátjaként kifogásolván. Az efféle véleményen lévők szíves figyelmébe ajánlom a fentieket. Ha tehát a szuverén – a nép – cselekvését egyetlen négyévenkénti aktusra korlátozzák vagy abban látják, s ennek megfelelően valamelyik hatalmi ágat – jellegzetesen a végrehajtót – a lehető legjobban ehhez a kizárólagos fölhatalmazáshoz kötik, a jakobinus demokráciafelfogás abszolút szuverenitásának bűvöletében, könnyen lehet, hogy a létrehozott közhatalom effektív politikai cselekvési szabadságát korlátozzák, szándékuk ellenére.
S akkor térjünk vissza Montesquieu-höz. Fichte a hatalommegosztás tanát fogalmi ellentmondásnak tartotta, ami annál igazabb, minél inkább abban a fikcióban élünk, hogy a nép mint Nép, azaz mint szuverén bármikor és bárhol cselekszik. Ha ezt a fikciót, amely a demokratikus berendezkedés igazolásához persze szükséges, képesek vagyunk legalább valamelyest elhomályosítani, akkor fontolóra vehetjük a hatalommegosztás gondolatát.
Contra Fichte, a gondolat sokkal természetesebb, mint első látásra hinnénk. Hiszen a megosztás már akkor végbemegy, amikor önmagunkra mint polgárokra gondolunk. Amikor ugyanis így teszünk, már elvégezzük önmagunk fölosztását polgári és nem-polgári énre. A politikai közösséget alkotó egyének a polgárok; de ki állíthatná, hogy polgári mivoltja kimeríti az egyéniségét? Ezért Fichtének teljesen igaza van, amikor azt állítja, hogy a cselekvő nem lehet megosztott, mert akkor nem cselekszik. Így amikor a polgár szavaz, akkor valóban egyetlen és oszthatatlan közhatalmat gyakorol. De most jön a csavar: az ugyanis már nem igaz, hogy a közhatalom létrehozása után a kormányzat, a törvényhozás mintegy maradék nélkül, azaz osztatlanul megkapja a közhatalmat. A polgárok hazamennek, majd belefognak ügyes-bajos dolgaikba, s nem is gondolnak arra, hogy ők polgárok – ám ettől mégis azok maradnak. Ilyenkor is ők alkotják azt a közösséget, amelyen kívül a közjó fogalmának semmi értelme. Más szóval nem-polgárokként is polgárok. Egyszerű példa: ha a kormány úgy dönt, hogy kierőszakolja az iskolai integrációt, s mindenki a körzeti iskolájába köteles íratni a gyermekét, mondván, hogy az igazi polgárnak amúgy is kötelessége az integrációt közösségi cél gyanánt a magáévá tenni, vélhetően igen sokan nagyon is jól felfogott érdekük szerint juszt sem így tesznek, hanem megkeresik a kiskapukat. Ám ez nem azt jelenti, hogy a közjót illetően bűnös módon tévednek. Ez azt jelenti, hogy a kormány tévedett a közjót illetően. Lehet, hogy az integráció jó (lehet, hogy nem), de az erőszakos körzetesítés biztosan nem. A polgárok ezt magánemberekként jelzik – de jelzésük politikai értékű.
Mármost semmi okunk sincs föltételezni, hogy a kormány csak az egyének jóról alkotott felfogásával ellentétes módon cselekedve kerülhet szembe a közjóval. A közjó igen összetett termék, s ennek az összetettségnek az egyik politikai kifejezésmódja a közhatalom tagolása. Azt az égvilágon semmi nem írja elő, hogy a közhatalmat éppen három részre kéne osztani: erről világosan és meggyőzően szól például Bibó István az államhatalmak elválasztásáról írott akadémiai székfoglalójában (talán ezt is elő kéne venni a mostani alkotmányozáshoz; egykori Bibó szakkollégistáktól ez el is várható). Mivel a közhatalom milliónyi polgár között eleve föl van osztva, a közhatalmi intézmények számát sem korlátozza semmilyen elvi megfontolás. Kompetenciáját viszont értelemszerűen igen: míg az egyén „határai” természetesek, közvetlenül érzékelhetők, addig az intézményeket jog- és egyéb szabályok segítségével lehet egyáltalán véve meghatározni.
S ez a kormányzatra is vonatkozik (amit itt nem azonosítok a végrehajtó hatalommal). Egy kormányzat fölhatalmazása talán a legszélesebb körű a politikai intézmények között, de távolról sem korlátlan, éppen azért, mert a kormány konkrét akarata éppúgy nem azonosítható a közjóval, mint egyetlen polgárnak, vagy a polgárok bármely csoportjának, s bármely intézménynek az akarata sem. Másik oldalról nézve mindegyikük azáltal és úgy igazolhatja létét, ha be tudja mutatni, hogy a közjó szempontjából szükség van rá. (Önreklám: ilyen módon igyekeztem bemutatni, hogy mi az értelme a jegybank függetlenségének a portfolio.hu április 30-i számában, az olvasás sajnos regisztrációhoz kötött).
A korlátozott szuverenitás a törvényhozó hatalomra is igaz, amelynek rendszerint – még az elnöki rendszerekben is – valamilyen formájú elsőbbsége van a többi hatalmi ággal szemben. Hogy a törvényhozó hatalom se essen abban a tévedésbe, hogy a közjó kizárólagos vagy voltaképpeni letéteményesénének képzelje magát, kifinomultabb rendszerű alkotmányokban meg szokás osztani (felső-alsóház). Magyarországon praktikusan az Alkotmánybíróság áll a felsőház funkciójához a legközelebb, másfelől nézve az önkormányzatok viszonylag nagy autonómiája áll szemben a törvényhozás kompetenciájával. Egyelőre.
Három súlyos érv szól tehát amellett, hogy a hatalommegosztás gondolatát még akkor is komolyan vegyük, ha egyébként a demokrácia igazolása szükségképpen az abszolút népfelség gondolata alapján lehetséges csak. Az egyik érv történeti: a jakobinus demokráciafelfogás ártalmaira utal. A másik érv cselekvéselméleti: korlátok nélkül a kormányzat valójában tehetetlen. A harmadik érv politikaelméleti: a közhatalom és a közjó nem ugyanaz.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
