Emir Kusturica Underground c. filmjét annak idején megnéztem vagy háromszor, tetszett, azt gondoltam, hogy értem, azt gondoltam, hogy mindenki más is érti, és ezzel magamban le is zártam az ügyet. Nemrég fedeztem csak fel, hogy Kusturicát annak idején nagyon kemény támadások, kritikák érték például Slavoj Žižektől és egy csomó nyugati kritikustól, az a fajta tipikus "boszorkányüldözés" zajlott le, ami nagyon meg tudja viselni azt, aki a kereszttüzébe került - fél év össztűz után annyira elege lett, hogy kijelentette, felhagy a filmes szakmával. Szerencsére nem tartotta be - a következő filmje lett aztán a Macskajaj.
Ebből az következik, hogy tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy ezt a filmet mindenki érti. Mindenesetre továbbra is azt gondolom, hogy én értem, ezért akkor most szeretném megosztani az értelmezésemet. Ez a film alapjában véve szerintem a következőről szól: adva van egy ember, Kusturica, aki szeretné szeretni a hazáját. Ugyanakkor azzal a nehézséggel kell szembenenéznie - ugyanúgy, mint nekünk - hogy hazája jelenlegi lakosságának jelentős része gazember, és egyáltalán nem tiszteletreméltó. Persze egy ország nem egyenlő annak jelenlegi lakosságának jelentős részével, és a szeretet sem ugyanaz, mint a tisztelet. Ezt a feszültséget mégis valahogy kezelni kell, és szerintem erről szól a film.
Mielőtt a részletekbe bocsátkoznánk, egy feltételezéssel kell élnünk, amire az egész elemzés alapul: Kusturica alapjában véve jó ember ill. szeretne az lenni, pontosan tisztában van azzal, hogy morálisan mi helyes és mi nem, és ezt kinézi a nézőiből is. Ergo, ha bemutat valamit, ami morálisan rossz, abból nem következik az, hogy egyetértene vele, éppen ellenkezőleg, kinézi a nézőiből is, hogy tisztában vannak vele, hogy az rossz és nem azért mutatta be, mert azt támogatná. Ezt a feltételezést két dologgal tudom alátámasztani, egy, összefüggővé érthetővé teszi a filmet, kettő, Goran Bregović rendes fickó, és valószínűleg nem lenne jó barátságban Kusturicával, ha az szintén nem lenne alapvetően rendes fickó.
Szóval, akkor kezdjük. A közepén. A film kb. közepén ugyanis Kusturica önmaga szatíráját alakítja egy rövid mellékszerepben: a Czerny életéről filmet forgató idegbeteg rendezőt, aki a legkisebb hibára is dührohamot kap. Ebből három dolog következik, egyrészt az, hogy ha nem jött át már az első két percben, akkor itt végre átjön, hogy ez a kőkemény szatíra, tragikomédia, gúnyrajz. Másrészt egyfajta bocsánatkérésnek is tekinthető, a saját népétől, hogy gazemberek gyülekezetének mutatta be őket: magát is kigyúnyolja, magát is tiszteletre nem méltó alakként mutatja be, ezáltal válllalva egyfajta közösséget az így bemutatott néppel. Harmadrészt pedig még nyilvánvalóbbá teszi, hogy nem azonosul Czernyvel, Czerny nem ő, nem az ő nézeteit képviseli, éppen azért (is) játssza el magát rendezőként, hogy a néző külön tudja választani őt és Czernyt.
Meglehetősen nyilvánvaló, hogy Kusturica a film során nem azonosul Czernyvel. Az is nyilvánvaló, hogy kivel azonosul: a majmos fiúval, Ivannal. Ez abból válik nyilvánvalóvá, ahogy a film végén Ivan fiatalodik 50 évet, megszűnik a dadogása, félszegsége, azaz, a korábbi szerepet a színész mintegy félreteszi, és szereplőből narrátorrá válik, és amit ott, akkor narrátorként elmond, azt tényleg Kusturica mondja. Másrészt pedig - a DVD-n levő interjúból nagyjából kiderül - amikor a német klinikán a megöregedett Ivan sírva-dadogva kiáltja, hogy "M-m-m-mi az, hogy nincs Jugoszlávia ?!!", azt is Kusturica mondja. Ebből válik nyilvánvalóvá, hogy Kusturica végig Ivannal azonosul: a srác ügyefogyott, dadogós, lüke, de igazi jó ember, tele van szeretettel, végig az állatait gondozza, levezeti Czerny feleségének szülését, ajándékot készít Czerny fiának esküvőjére stb. (Ez egyébként a fenti feltételezésemet is alátámasztja- igaz, a film végén a bátyját agyonveri, de egyrészt az voltaképpen igazságos büntetés, másrészt ott már öregember, aki egy német idegklinikáról, bolondokházából lépett le, meglehetősen nyilvánvaló módon tehát Ivan ezen a ponton már orvosi értelemben vett őrült, aki nincs tisztában vele, hogy mit tesz.)
Czerny véres, erőszakos nacionalizmusának kontrasztja Ivan fájdalmas, szelíd hazaszeretete, a fentiekből következik, hogy Kusturica az utóbbival azonosul. Ráadásul az interjúban elmondja, hogy ő nem akar magának szerb vagy bosnyák identitást csinálni, ő alapvetően jugoszláv, szerinte fölösleges volt szétverni az országot, amikor Európa amúgy is egyesülőfélben van. A filmben is Ivan Jugoszláviát szereti, míg Czerny szerb nacionalista, aki a film vége fele a bosnyákokat gyilkolja (akik Kusturica világképében szintén jugoszlávok), meglehetősen nyilvánvaló tehát, hogy Kusturica nem Czernyvel ért egyet. Gyakorlatilag Czerny képviseli Milosevicset és a hasonlókat, és ezért nyilatkozta Kusturica 1999-ben, hogy ez a film értelmezhető úgy, mint "a legerősebb támadás, ami csak volt Milosevics ellen" - Kusturica egy békés Jugoszlávia pártján van, nem a bosnyákokat, horvátokat gyilkoló szerb nacionalisták oldalán.
Marko és Czerny egyértelműen negatív hősök, Marko csaló, Czerny egy erőszakos, egoista vadmarha (elhangzik az is, hogy már több embert megölt a barátnője miatt), plusz csalja a feleségét. Szó sincs arról, amit egyes kritikusok mondtak, hogy Kusturica heroizálja a szerbeket, éppen ellenkezőleg: gazembereknek mutatja be őket. Marko és Czerny a legkevésbé sem tiszteletremétó, inkább megvetendő figurák. Éppen azért kellett önmagát is idegbeteg idiótaként bemutatnia, hogy honfitársai ne úgy érezzék, hogy ez a nagyon sötét, nagyon amorális kép, amit róluk fest, egy tőlük idegen, velük közösséget nem vállaló ember támadása. Ennek hiányában akár úgy is érezhetnék - hiszen a film nagyjából és röviden arról szól, hogy ott mindenki gazember.
Van például egy olyan szál, ami végigvonul a filmet, Czernynek a "B***om a fasiszta k***a anyátokat!" csatakiáltása. Ami a film elejefele még a megszálló nácik elleni harc jegyében, nagyjából pozitív színezetű, amikor már a német egyenruhába öltözött színészeket gyilkolja - persze nem tudja, hogy csak színészek, de a a néző igen - akkor már más töltetet kezd kapni. A film vége fele pedig Czerny a bosnyák lakosságot gyilkoló szabadcsapatok parancsnoka, és egy ENSZ-békefenntartó felháborodva megkérdezi tőle, hogy ki a felettese, akkor közli vele, hogy "a hazám", lefejeli, és hozzáteszi, hogy "B***om azt a fasiszta k***a anyádat!".
Valószínűleg ez az a jelenet, amely a kritikusok dühét legjobban kiváltotta. Úgy értelmezték, hogy Kusturica Czernyvel azonosul. Pedig nem. Éppen ellenkezőleg, ez a jelenetet azt a tragikus iróniát mutatja be, hogy miközben Czerny ezt mondja, valójában maga vált fasisztává, azzá vált, ami ellen ötven évvel azelőtt harcolt.
Ez részben a fenti feltételezésből következik: Kusturica alapvetően jó ember, tehát amikor tömeggyilkosokat mutat be, akkor nem azonosul velük. Másrészt Kusturica jugoszláv hazafi, nem szerb, nyilvánvalóan nem támogathatja más jugoszlávok legyilkolását, ez is eléggé nyilvánvaló. Azt hiszem, megáll a feltételezés, hogy Czerny ezen a ponton Milosevicset reprezentálja.
Miközben a film főszereplői a legkevésbé sem tiszteletre méltóak, Marko gigantikus csalást követ el, vagy ötven életet téve tönkre vele, Czerny pedig erőszakos bűnözőből tömeggyilkossá aljasul, ugyanakkor, ennek ellenére - valamilyen szinten kedvelhetőek.
Valószínűleg ez is olyan dolog, amit a kritikusok nehezen tudtak értelmezni, mert a mellette-vagy-ellene leegyszerűsített kategóriáiban gondolkoztak. Marko és Czerny morálisan végtelenül elítélendő figurák, ugyanakkor szórakoztatóak. Szórakoztatóak egyrészt a film általános (fekete) humora miatt, és szórakoztatóak amiatt, hogy nagyon tudnak élni, bulizni, nótázni. (Amiben van egy kis csavar. A filmbeli bulik csúcspontjának tekinthető
Mesecina ugyanis alapvetően egy
háborúellenes dal - a magyar verzióban nem ártott volna feliratozni...)
Szóval, a néző, miközben morálisan elítéli őket, valahogy mégis megkedvelte őket egy kicsit - és ez utal vissza a film alapkérdésére: hogyan tudod szeretni a hazádat, ha jelenlegi lakosságának jelentős része egyáltalán nem tiszteletreméltó, mert morálisan elítélendő dolgokat tesz? A dilemma feloldása, a film talán legrejtettebb, legmélyebb, és egy kicsit tulajdonképpen akár még kvázi-vallásos karakterűnek is nevezhető (főleg a film legvégéből kihüvelyezhető) üzenete az, hogy a morális elítélés és a szeretet összeegyeztetésének módja (miután a szereplők elnyerték a büntetésüket, meghaltak, de aztán szürreális módon újraszülettek): a megbocsátás. Azt hiszem, Kusturica erre a megoldásra jutott.
