A Political Capital elemzőinek egy jó kis blogbejegyzéssel sikerült tematizálniuk a közbeszédet: visszalép-e egyéniben az MSZP a Fidesz javára az április 11-ei első forduló után, ha úgy hozza a sors? Szerintük, ha nem, akkor egyes választókerületekben az is megeshet, hogy a két nagy – nem tudom, a szocialisták azok-e még – párt mellett a második fordulóban „nevető harmadikként” a Jobbik visz el egyéni mandátumokat. A témafelvetés olyannyira jól sikerült, hogy Mesterházy Attilát lépten-nyomon erről faggatják a zsurnaliszták. Az egész pedig jól beleillik abba a miniszterelnök által vitt kommunikációs trendbe, amely nagykoalíciót vizionál, és arról beszél, hogy a Fidesz és az MSZP közelebb áll egymáshoz, mint a Jobbikhoz. Amellett, hogy ezzel a lehető legnagyobb szolgálatot teszik a hosszú ideje „Fidesz-MSZP mutyit” kiabáló Jobbiknak, érdemes rögzíteni: választójogilag és választásmatematikailag semmi értelme sincs annak, hogy a szocik egyes egyéni körzetekben visszalépjenek a legnagyobb ellenzéki párt javára.
Szánthó Miklós írása
A PC elemzőinek amúgy érdekes témafelvetésébe egy gikszer csúszott. Azt írják, hogy „…arra is van esély, hogy néhány kerületben a Jobbik megszorongatja a Fideszt. Sőt, azt sem zárhatjuk ki, hogy lesz, ahol a jobbikos jelölt élről nézhet a második forduló elébe… [ha az MSZP-sek] állva hagyják a jelöltjüket, amivel nagy eséllyel a Jobbikot juttatják egyéni mandátumhoz”. Azonban az EP-választások eredményei alapján tényleg csak egy, egyetlen egy olyan OEVK van, ahol esetlegesen felmerül annak a lehetősége, hogy a radikális jelölt első helyen fordulhat. Az „Ózd, a csodák csodája” jelenségre már bő háromnegyed évvel ezelőtt a Nézőpont is felhívta a figyelmet, azaz ez a PC részéről nem egy nagy felfedezés. De itt is 7% volt a különbség az EP-választásokon az első helyezett Fidesz és a második helyezett Jobbik között – a többi „szoros” körzetben, ahol Vonáék megelőzték az MSZP-t is, már 15-31%-os szakadék tátongott a (jobbikos frazeológiával) jobbliberális és a nemzeti párt között. És itt jön képbe az 1989. évi XXXIV. törvény az országgyűlési képviselők választásáról. Jogászi ködszurkálásnak tűnhet, de kénytelen vagyok bekopipésztelni a vonatkozó paragrafusokat annak érdekében, hogy a dolog mindenki előtt világos legyen. Ha ilyen vagy olyan okból, sor kerül egy OEVK-ban 2. fordulóra, és arra – ami a legtöbb helyen elég valószínű – a fideszes jelölt fordul rá első helyen, akkor édesmindegy, hogy a leadott voksok 40 vagy 70%-át kapja-e meg április 25-én. Ha ugyanis „tartja” első helyét és nem történik tömeges átszavazás az MSZP és a Jobbik között, akkor a szavazatok relatív többségének birtokában elviszi a mandátumot attól függetlenül, hogy most a harcosan antifasiszta szocialisták visszaléptetették-e jelöltjüket a Fidesz javára vagy sem. Nos, lássuk a medvét!
„7. § (1) Az egyéni választókerületben az első választási fordulóban az a jelölt lesz országgyűlési képviselő, aki megkapta az érvényes szavazatoknak több mint a felét, feltéve, hogy a szavazáson a választókerület választópolgárainak több mint a fele szavazott. A választópolgár egy jelöltre szavazhat.
(2) Ha az első választási fordulóban nem szavazott a választókerület választópolgárainak több mint a fele, (a továbbiakban: érvénytelen választási forduló) a második választási fordulóban
a) mindazok a jelöltek indulhatnak, akik az első fordulóban indultak;
b) képviselő az a jelölt lesz, aki a legtöbb érvényes szavazatot kapta, feltéve, hogy a szavazáson a választókerület választópolgárainak több mint az egynegyede szavazott.
(3) Ha az első választási fordulóban a választókerület választópolgárainak több mint a fele szavazott ugyan, de egy jelölt sem kapta meg az érvényes szavazatoknak több mint a felét, (a továbbiakban: eredménytelen választási forduló) a második választási fordulóban
a) azok a jelöltek indulhatnak, akik az első fordulóban az érvényes szavazatoknak legalább tizenöt százalékát megkapták; ha nincs legalább három ilyen jelölt, akkor az első fordulóban a legtöbb szavazatot elért három jelölt; ha a jelöltek közül bármelyikük időközben visszalép, helyébe másik jelölt nem léphet;
b) képviselő az a jelölt lesz, aki a legtöbb érvényes szavazatot kapta, feltéve, hogy a szavazáson a választókerület választópolgárainak több mint az egynegyede szavazott”.
Lassan írom tehát, hogy mindenki megértse: esetlegesen érvénytelen és/vagy eredménytelen első fordulót követően a másodikban az a jelölt lesz a képviselő, aki az urnák lezárását követően megszerzi az első helyet – akkor is, ha csak eggyel több szavazatot kapott, mint a második helyezett. Azaz, ha április 11-én például Ózdon Riz Gábor úgy végez az első helyen, hogy a leadott voksoknak „csak” a 38%-át kapja meg – mint az EP-választásokon 2009-ben a Fidesz –, majd őt követi 31%-kal Kisgergely András, és végül 21-gyel Tóth István, akkor második fordulóra kerül sor. Ha nem indul meg kisebb választói népvándorlás két hét alatt a 2. és a 3. helyezett között, és persze elhanyagolható mértékű lesz az első fordulós „tartalékszavazat” (pl. MDF-SZDSZ), azaz marad ugyanez az erősorrend április 25-re is, akkor Riz Gábor parlamenti honatya lesz. Akkor is, ha az MSZP-s jelölt bejelenti visszalépését – ez esetben elég valószínűtlen, valljuk be, hogy a szoci törzsszavazók „bosszúból” átszavaznak a Jobbikra –, de akkor is, ha újra ringbe száll: ilyenkor vélelmezhetően maradna a sorrend. Persze, ez (is) egy sokismeretlenes egyenlet, és értelemszerű, hogy az EP-választások eredményeit egyáltalán nem lehet kivetíteni egy-az-egyben az országgyűlésire. Csupán arra szándékoztam felhívni a figyelmet, hogy a most hirtelen uralkodóvá – kivétel: Török Gábor – váló közvélekedéssel szemben az esetek 99,99%-ában az első fordulót megnyerő, de mandátumot még nem szerző fideszes jelölt végső győzelme nem attól függ, hogy az antifa-koalíciót hirdető MSZP kegyesen visszalép-e a javára vagy sem, hiszen első helye és így mandátumszerzése legkésőbb a második fordulóban biztosított. 2006-tól eltérően most nem lesz a szocialistáknak akkora háttérpártjuk, mint az SZDSZ, a Jobbik pedig elvi okokból nem engedheti meg magának azt, hogy visszalépjen. Azonban ha az „új erőnek” valamire most úgy van szüksége, mint egy falat kenyérre, akkor az a „Jobbik elleni közös harc” kérdésének felvetése: Vona Gábor Bajnai érvelésével összhangban máris „lopakodó nagykoalícióról” beszélhet.
