Ifjú konzervatívok I.

Konzervatorium I 2009.12.30. 08:01

„A legidősebb közülünk harmincéves! – tehát legalább egy évtizedünk van, hogy véghez vigyük munkánkat. Majd ha negyvenévesek leszünk, más, fiatalabb és nálunk értékesebb emberek hadd dobjanak csak a papírkosárba bennünket, mint felesleges kéziratokat. Egyenesen ezt szeretnénk!”
 
F. T. Marinetti: Futurista kiáltvány (1909)
 
 
Békés Márton írása
 
  
A magyar konzervativizmus sokkal tiszteletre méltóbb, gazdagabb és felemelőbb történelmet tudhat magáénak, mint gondolnánk. A XXI. század elejéről visszatekintve azt látjuk, hogy egy olyan viszonylag egységes, száz éves gondolati örökség húzódik az 1830-as évek utolsó harmadától egészen a Bethlen-korszakig, amely áthagyományozódás és továbbfejlesztés révén egyre többrétegűbb és koherensebb lett. A Dessewffy Aurél által megteremtett alapokra hordta Kemény Zsigmond, Asbóth János, Réz Mihály, Szekfű Gyula és Halász Gábor azokat az értelmezéseket, amelyek más-más oldalról tettek hozzá a közös konzervatív érzéshez. 
 
A hagyományápolás és -teremtés méltatása közben nemigen szoktuk kiemelni, hogy a fiatal Dessewffy és a gyakran még nála is fiatalabb társai voltak azok, akik a fontolva haladás programjával fellépve, a magyar konzervativizmust mintegy megalapították. A Dessewffy-örökség jogáért pedig későbbi is gyakran azok jelentkeztek be, akik hozzá hasonlóan fiatal konzervatívok voltak. Úgy látjuk, halála után közel 170 évvel ez ma is elmondható.       
 

Fontolva haladók hagyatéka

 
Az „ifjúkonzervatív” szót a magyar közéletben minden bizonnyal Falk Miksa, Széchenyi István barátja, Columbo felmenője írta le először (eredetileg német nyelven). Széchenyi utolsó döblingi éveit feldolgozó 1866-os munkájában úgy írt a ’30-as évek végének átrendeződő politikai csoportjairól, hogy megjelent benne egy Széchenyivel később kapcsolatot találó kör, amely a korábbi rendies konzervativizmushoz képest elméleti és gyakorlati értelemben is tisztább, alaposabb konzervativizmust képviselt s életkorban is fiatalabb volt a régebbi nemzedéknél. Falk így fogalmazott róluk, miközben Széchenyit méltatta: „Ő szorította le a feudális pártot mindinkább összezsugorodó minoritássá s választotta el tőle a szabadelvű konzervatív elemeket, melyeknek egy része átment az ellenzék táborába, mialatt azok, kik külön ifjúkonzervatív párttá alakultak, csekély számuk s nem sokkal jelentékenyebb tekintélyük miatt, éppen oly kevéssé akaszthatták meg a szabadelvűek előrenyomulását, mint az e század elején még oly hatalmas, de Széchenyi fellépte óta teljesen jelentéktelenné vált ókonzervatív párt.” (Falk Miksa: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála)  Falk Miksa szerint tehát az ifjúkonzervatívokat életkoruk és gondolataik újszerűsége, a megelőző konzervatív áramlathoz képesti frissessége teszi. 
 
Falk bővebben szólva arra utalt, hogy a magyar politikai közéletet 1825-ig domináló vármegyei, a rendiség viszonyait megőrizni kívánó és a politikai válságjelenségeket múlandónak tartó „konzervativizmus” mellett megjelent Széchenyi, aki az 1830-as Hitellel megteremtette a szabadelvű gondolkodás fogalmi, politikai és cselekvési kereteit. Ezt követően egy évtizedig egységben fejlődött a mérsékelt liberalizmus, de az évtized végén az ellenzék radikalizálódásával – amelyet Kossuth Pesti Naplója erősített fel – párhuzamosan megjelentek olyan hangok (például Széchenyié is), amelyek a mérséklést, a realitások tiszteletét és a megfontoltságot hirdették. Ekkor a konzervativizmus három ágú lett: a szabadelvűekhez leginkább közel álló, a reformkort mintegy elindító Széchenyi, aki önmagában „párt” volt (ennek kitűnő dokumentációja az 1847-es Politikai programm-töredékek); a fiatal, filozófiailag művelt, nyugati eszméket ismerő, a változást nem, csak a radikalizmust ellenző „fontolva haladók”; és a rendies status quo-konzervativizmus, valamint az alkotmányos, parlamentáris, polgári társadalom felé mutató reformokat akceptáló fiatalok között álló idősebb aulikus politikusok, akik utóbbiakhoz képest eszmei és életkori szempontból is ókonzervatívok voltak. Asbóth János megfogalmazásában e felosztás úgy hangzott három és fél évtizeddel később, hogy „a csöndbe vonult aulicusok helyébe egy új conservativ párt lépett, mely vezetve Dessewffy Aurél által, maga is az átalakulási rendszer eszméinek volt higgadt, de őszinte hive” (Asbóth János: Magyarország a szabadelvüek vezetése alatt. 1825-től Világosig)
 
A korai Széchenyivel szemben fenntartásait megfogalmazó rendies Dessewffy Józsefnek három fia volt, akik apjuk Taglalatjának védelmében korán megszólaltak. Ekkor még senki sem gondolta, hogy egyikük, Aurél, később Széchenyi szövetségese lesz. Pethő Sándor így írt a Dessewffy Aurél legjobb tanítványának bizonyuló báró Sennyey Pálról szóló esszéjében a kezdetekről: „A konzervatív politikát, mint a haladás szükségképeni korlátozásának elvét, mint világnézetet és mint egy társadalmi osztály közéleti szereplésének ildomos és természetes megnyilatkozási formáját, nálunk Dessewffy Aurél gróf vezette be. Korai halála meggátolta abban, hogy e politika bölcseletének megállapítása után megjelölje azokat az utakat, amelyek a konzervativ politikai tudomány alapigazságaiból gyakorlati megoldásokra vezetnek.” (Pethő Sándor: Sennyey Pál) S valóban: Dessewffy Aurél, aki 1808-ban született, s szellemi értelemben igényesen megalapozta a magyar konzervativizmust, 1842. február elején tragikus hirtelenséggel elhunyt. Mielőtt Dessewffy fontolva haladó generációjának többi tagját megismernénk, érdemes közös gondolatikat szemügyre venni, amelyeket Dessewffy vetett először papírra.
 
Kossuth napilapjával szemben Dessewffy egy mérsékelt hangvételű, de határozottan vitatkozó, reformszándékú, de konzervatív szemléletű újságot alapított Világ címmel. 1841 közepétől az év végéig írta ide X. Y. Z. betűkkel szignált cikkeit. Ezek gyűjteményeként jelent meg az X. Y. Z. könyv, amely nem csak eszmei és nyelvi megformáltság szempontjából emelkedik ki a nem csak reformkori magyar politikai irodalomból, hanem bátran hasonlítható Burke és John Adams írásbeli teljesítményéhez. Dessewffy cikkgyűjteményének mondanivalója a szakpolitikai kérdések mellett a politikai folyamatok és eszmék mibenlétére is kiterjed, tehát úgy is olvasható, mint komoly, összefoglaló jellegű konzervatív alapmű. Dessewffy kora konzervativizmusát úgy fogta fel, mint védelmi feladatot, azaz az egyre radikálisabb liberális ellenzék ellenzékét, amely a kormányt támogatja, de attól független szellemi és politikai csoportot alkot. A konzervatívok nézete szerint a „mérséklés pártja”, a „fontolva haladás” emberei.
 
A korszak politikai áramlatainak végleges elválását eredményező Pesti Hírlap és Kelet Népe közit vitában Dessewffy is véleményt nyilvánított. Úgy vélte, hogy noha Széchenyi a kelleténél borúsabban látja a helyzetet, amelynek felidézésében ő maga sem ártatlan, azért mégis két külön politikai módszer jött létre. Ezek közül bal oldalon Kossuth sajtó- és vármegye-központú, a függetlenséget és az egyenlőséget célzó izgatása áll, a jobb oldalon pedig a birodalom összefüggéseire és a társadalmi rendet meghatározó birtokosok érdekeire figyelő mérséklő politika (benne Széchenyivel, a kormánnyal és saját, többnyire fiatalabbakból álló konzervatív csoportjával). Széchenyi Kossuth elleni óvása tehát nem rémkép, még ha megfogalmazója így is festi fel, hiszen „a fő dologban igazságos, s a kártékony hatás, mely bépanaszoltatott, nem hiú félelem, de szomorú valóság.” (gróf Dessewffy Aurél: X. Y. Z. könyv) Dessewffy Kossuth-kritikájában kiemeli, hogy a sajtójával politizáló ellenzéki vezető mindig populista, gyakran demagóg, a népszerűséget keresi, mert a tömegnek hízeleg, s kettős beszédet alkalmaz, hiszen lapjának cikkei olyan radikális irányban is továbbgondolhatóak, amelyek útját Kossuth szándékosan nem kívánja lezárni. Ez utóbbiak között említi az alattomos kormányellenességet, a jobbágyfelszabadítás lassú ütemének kidolgozása helyett az izgatással vegyített gyanúkeltést a birtokosok ellen, a birodalmi realitások figyelembe vétele nélkül a magyarosítás és a függetlenség követelését, hangoztatását. „Naponként tovább kivántok menni a jogok terjesztésében – veti oda a liberálisoknak –: ámde ellensúlyt ezen lépéseknek szorosabb rend és fenyiték által adni nem akartok”, így ez „nem haladás, hanem csak a desorganisatio szomorú munkája, szomoru előfutója egy siralmas tabula rasanak.” (uo.) 
 
Dessewffy programja a ’40-es évek legelejére teljesen egyértelmű volt: a jó kormányzás megvalósítása; a fokozatos reformok lassú véghezvitele; az alkotmány kiterjesztése által növelendő társadalmi szabadság korlátokkal jelölése; a Habsburg Birodalom keretei között a hatékony együttműködés megtalálása; a társadalmi problémák (nemzetiségi-, felekezeti- és birtokkérdés) mindegyikében a felelősség és a méltányosság alkalmazása. Azaz a „fontolva haladás” és az élet minden területén a „súlyegyen”. A Kossuth–Széchenyi-vitát a maga részéről azzal zárta 1841-ben, hogy kijelentette: „minden lehető haladásink közt legsürgetőbb a jó rendnek haladása, mint szövetségese, nem ellentéte a szabadságnak”. Zárszavában pedig azt óhajtotta, legjobb lenne, ha „haladásunk ösvényén a historiai básison s a törvényes formák mellett élénken mozogva, de veszély és bukás nélkül fognánk haladhatni.” (uo.)
   
Dessewffy halála után a konzervatívok között zavar támadt. Az elhunyt ugyanis nem csak kiváló publicistája és Pest vármegyei vezérszónoka volt a csoportosulásnak, de a Képviselőházban frakciójukat vezette és eszméik megfogalmazásában is az első volt. 1842-től személyi állományát tekintve úgy nézett ki a konzervatív oldal, hogy az idősebbeket reprezentálta gróf Majláth Miklós (szül. 1801), aki 1838–44 között főkancellár volt, és id. Szögyénÿ-Marich László (szül. 1806), az ország utolsó udvari kancellárja. A fiatalabbak között Dessewffy Aurél hírlapírói szerepét testvére, Emil gróf (szül. 1814) vette át, 1844 és 1847 között a Budapesti Híradót szerkesztette. Aurélnál hat évvel volt fiatalabb, a reformkor második felében lépte át a harmincéves kort. Az ifjúkonzervatívok másik fajsúlyos alakja gróf Apponyi György (szül. 1808) lett, aki fél évvel volt idősebb Dessewffy Aurélnál, 1848-ban töltötte be negyvenedik életévét. 1844 és a forradalom kitörése között Majláth helyett vezette az udvari kancelláriát, amely nagy felháborodást váltott ki liberális körökben. Az ok kettős volt: Apponyi túl fiatal és túl konzervatív. Egy „taknyos”, aki ráadásul még konzervatív is. Az ifjú alkancellár, majd másodkancellár s végül főkancellár már az 1843–44-es országgyűlésen az ifjúkonzervatívok főrendiházi szónoka volt, közigazgatási működésére esik az adminisztrátori rendszer bevezetése és Széchenyi közlekedésügyi „minisztersége”. Asbóth mesteréhez, Kemény Zsigmondhoz hasonlóan úgy értékelte a fiatal Apponyi kancellári posztját, mint „Dessewffy iskolájának” kormányra kerülését, s ezzel az ifjúkonzervatív fontolva haladás koncepciójának a szellemi után politikai befolyásszerzését. Mi is Kemény szavait idézzük, aki szerint ez a „fiatal conservativ iskola […] haladni akart és a reformerek jelszavait többnyire magáévá tette.” (Asbóth János: Magyarország a szabadelvüek vezetése alatt. 1825-től Világosig)
 
Somssich Pál (szül. 1811) a csoportosulás képviselőházi vezérszónoka lett Dessewffy halála után, s mind az 1843–44-es, mind az 1847–48-as országgyűlésen a fontolva haladókat képviselte az alsóházban. Az új konzervatívok három legfiatalabb tagja gróf Mailáth György (szül. 1818), gróf Széchen Antal (szül. 1819) és báró Sennyey Pál (szül. 1822) voltak. Mailáth az utolsó rendi gyűlésen képviselte a párttá alakult konzervatív frakciót, Sennyey pedig már inkább a jövő embere volt, lévén csak ’47-ben lesz képviselő, amikor mindössze 26 éves. 
 
Kiemelkedő szerepet a legfiatalabbak közül Széchen Antal játszott, aki a forradalom alatt lépte át harmincadik életévét. Széchen tevékenyen részt vett a Konzervatív Párt 1846-os megalapításában. A 27 éves ifjú volt ugyanis az, aki a pártválasztmány színe előtt 1846. november 12-én felolvasta a párt – közreműködésével készült – programját. A nyilatkozatban visszatértek Dessewffy fél évtizeddel azelőtt megfogalmazott pontjai: ellenzék-ellenesség, szkepticizmus a liberalizmus célkitűzéseivel szemben (egyenlőség, függetlenség, sietős reformok, érzéketlenség a birodalom és a birtokos nemesség érdekei iránt, ideologikus hajlam), kormány- és alkotmánypártiság, a magántulajdon és a szólásszabadság megóvása. Széchen egy ma is megfontolandó passzusa így szólt: „Éreztük mi is, hogy a »conservativ« név a párt minden teendőit, minden irányzatát ki nem fejezi. De [...] európai értelme van, mely főirányzatunknak megfelel, melyet megváltoztatni, vagy melyről lemondani annyit tenne, mint a párt múltjáról elfelejtkezni, vagy azt eltagadni.” (Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Pajkossy Gábor. Osiris, Bp. 2003.) 
 
A fentiek alapján elmondható, hogy az ifjúkonzervatív, újkonzervatív, vagy fontolva haladó csoport volt az, amely a reformkor második felében megjelenő magyar konzervatív politizálást szervezeti és gondolati értelemben meghatározta. Ebből az akolból került ki a legfiatalabbként már megnevezett gróf Sennyey Pál is. Ő volt az, aki 53 éves korában megalapította Jobboldali Ellenzék néven azt az újabb konzervatív pártot, amely néhány évig a ’67-es alapon álló s erősen szétesőben lévő Deák-párt és a mérsékelt ’48-asságból engedő Tisza Kálmán-féle volt balközép egyesüléséből megalakult Szabadelvű Párt ’67-es ellenzékét alkotta. 1875. január 29-én tartott képviselőházi beszédében Sennyey a következőkkel jellemezte az új jobboldali frakció felfogását: „a választási jog kiterjedt volta […] veszélyes a birtokos osztályokra nézve”, „a képviselőház tagjainak száma kevesebítendő, mert a túlzók beszédei miatt nem haladhat elég gyorsan a munka”, „a képviselőház rendelkezési joga szűkebb határok közé szorítandó, mert […] a kormányzásba is beleavatkozhatik”, „a közoktatási szabadság fenntartandó ugyan, de az erkölcsi nevelés, a vallás széles alapján, s igy ne csak oktatásból, hanem nevelésből is álljon”, „az állam jelenlegi »modus vivendi«-je a különféle hitvallásúak egyházával ne bolygatassék”, végül „minden állami beruházás, […] amíg a költségvetési előirányzatban hiány szerepel, rögtön megszüntetendő”. (Sennyey Pál beszéde, 1875. január 19. Képviselőházi Napló. XIV.) A párt tehát a kiegyezés közjogi alapját elfogadva a kormányzás működőképessége, a központi takarékosság, a mérséklés, a kiegyenlítés és a status quo megőrzése mellett állt. 
 
A párt tagja volt ifj. Szögyénÿ-Marich László és Ürményi Miksa, Károlyi Gyula és Zichy Nándor grófok, Beőthy Ákos és Halász Imre írók-publicisták s a diplomata Kállai Béni. A párt valódi arculatának meghatározásában azonban két fiatalember vett részt: gróf Apponyi Albert és Asbóth János. A fiatal Apponyi (szül. 1846) – nem mellesleg Apponyi György fia – 1875-ben csatlakozott a párthoz, de a zászlóbontást követő választásokon folyton kiesett, s végül csak 1877-ben jutott be ismét a Képviselőházba, amikor a párt életéből mindössze egy-másfél év volt hátra. Mégis ekkor, Sennyey visszavonulása után dominálta leginkább ő a frakció politikai viszonyait. Emlékirataiban úgy fogalmaz éles szemmel, hogy Sennyeyék nem merték népszerűtlensége okán konzervatívnak nevezni a pártot, hanem jobboldalinak keresztelték, ezzel viszont „nem jelöltek meg elvet és irányt, hanem csak helyzetet.” (gróf Apponyi Albert: Emlékirataim. Ötven év. Ifjúkorom – Huszonöt év az ellenzéken) A párt elveit úgy jellemzi, hogy az állami élet egyszerűsítését, Budapest fejlesztését, a szabad kereskedelem előmozdítását kívánták, s helytelenítették az adóemelést, amint a volt ’48-as Tisza Kálmán liberális kormányzatát is. A párt arculatát meghatározó „Sennyey – írta – egészen a szabad kereskedelem híve volt és nem igen rajongott állami beavatkozásért közgazdasági dolgokban”, a magyar és osztrák viszony kritikus elemeit (közös hadsereg léte, külön magyar bank- és vámrendszer hiánya) pedig kölcsönös kiegyenlítésekkel, a birodalmi struktúrák közelítésével képzelte el.  Apponyi úgy látta, „ez a program konzervatív volt, de neo-konzervatív” – utalva arra, hogy a reform- és abszolutizmus-kori ’47-es alapú régi konzervativizmushoz képest modernebbnek tekinthető. Apponyi a párt utolsó két évében, 1877–78-ban azzal formálta a frakciót, hogy kiállt a közös vámterület és a szabad kereskedelem mellett, támogatta a közös hadsereg és a magyar honvédség közelítését, valamint a balkáni konfliktus idején török- és nem oroszpárti orientációt javasolt. A politikai környezet és saját gondolatainak megváltozása, valamint a párt oszlása megakadályozta, hogy a filozófia iránt mindig is érdeklődő, pártvezetői gyakorlatra szert tevő fiatal Apponyi – aki nem sokkal később majd’ minden ponton jelentősen módosít álláspontjain – a dualizmus idején játszhassa Dessewffy reformkori szerepét.
 
Szintén a Sennyey-párthoz kapcsolódik egy másik, ezúttal szellemi út kibontakozása. Asbóth János (szül. 1845), aki a kiegyezéskor 22 éves volt, a Jobboldali Ellenzék életre hívásakor töltötte be a harmincat. Neve már 1866-től közismertté vált, amikortól konzervatív tendenciájú újságcikkeivel és hamarosan egy könyvvel hívta fel magára a figyelmet. 1872-ben jelent meg A szabadság című kötete, amelyben J. S. Mill On Liberty-jét alapul véve egy olyan társadalomelmélettel és társadalometikával kísérletezett, amely a szabad akaratot párosítja az erkölcsi mérce magasra helyezésével, az individuális polgári hozzáállást pedig a birtokosok formálta elit érdekeivel és a megőrző reformok gyakorlatával vegyíti. Asbóthra kezdettől fogva Kemény gyakorolt maradandó hatást, majd az 1867–75 közötti hét évben berendezkedő Andrássy-rendszer kíméletlen kritikusává válva visszanyúlt a mestere által is igen tisztelt Széchenyi és Dessewffy hagyományához. A ’70-es évek első felében egyre inkább megerősödve konzervatív nézeteiben (a középnemesi/földbirtokos osztály befolyásának konzerválása, méltányos nemzetiségi politika, a Monarchia orosz és német expanzió elleni megerősítése, ideologikus-progresszív reformok helyett szerves fejlesztés), Sennyey Pál támogatójává vált, sőt a Kállai-szerkesztette Kelet Népe pártújság munkatársa lett. 
 
Mire 1875-ben megjelent Asbóth aligha túlbecsülhető jelentőségű Magyar conservativ politika című tanulmánygyűjteménye, gondolatai megszilárdultak abban a mezőben, amelyet a következő elvek jelöltek ki: a szabadelvűek liberalizmusának kárhoztatása ideologikusságuk miatt; organikus, történelmi eredményeket tiszteletben tartó, átgondolt változtatások a generális, racionális reformok helyett; a birodalom keretében megerősödő, és így a germán–szláv ütközőpontban is életképes Magyarország koncepciója; felekezeti és nemzetiségi türelem, a magyar állam befogadó jellegének hangsúlyozásával (ami miatt Asbóth kifejezetten nem volt antiszemita); végül a korai kapitalista fejlődés korrekciója a birtokosok és a társadalom 75%-át foglalkoztató mezőgazdaság érdekében. 
 
Asbóth Széchenyi politikai hozzáállását, Kemény Zsigmond elemzői felfogását és stiláris megoldásait, valamint Dessewffy politikai eszméit képviselte. A konzervatív és liberális elv szigorú szétválasztásában odáig ment, hogy az Andrássy-kormányzat ellen írott egyik tanulmányában általánosságban eképpen fogalmazta meg a két eszme gyakorlati eredményét: „A liberalismus bizonyos elvekből indúl ki, és bizonyos elvek megvalósítása képezi czélját. A conservativ politika az adott viszonyokból indúl ki és a helyett az állam, a honpolgárok reális szükségeiben keresi czélját. A liberalizmus mindenekelőtt elveit és theoriáit, a conservativ politika mindenekelőtt a hazát igyekszik szolgálni.” (Asbóth János: Az Andrássy-korszak) Asbóth a dualizmus korának első és talán egyetlen olyan szerzője volt, aki minden prefixum nélkül conservativnek vallotta magát. Tartotta ezt akkor is, amikor a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején Szabadelvű Párti képviselő volt, majd utolsó parlamenti ciklusában (1896–1901) immár függetlenként politizált. Gondolkodásának frissességét 1911-es haláláig megőrizte, amit bizonyít érdeklődése a szocializmus, a szeparatizmus és a rendezetlen földkérdés problémái iránt.  
 
Harmincévesen megjelentetett tanulmánygyűjteménye nyitó darabjának (A conservativ áramlat) alapmegállapítása úgy hangzott, hogy az európai politikai áramlatok között a konzervatív és a liberális két külön iskolát jelent, s míg előbbi a szerves, történelmi hagyományokat tisztelő, a nemzeti érdeket mindenek elé helyező gondolat, addig utóbbi doktriner ideológia. Saját szavaival: „mind a két iránynak, vagy mind a két módszernek megvan időkhöz és viszonyokhoz mérten a maga természetese jogosultsága, hogy az ország viszonyai kívánhatnak bizonyos korban szabadelvű, máskor pedig conservativ politikát.” (Asbóth János: A conservativ áramlat) Asbóth úgy vélte, míg az 1830-as éveket követő évtizedek a progresszió jegyében teltek, addig a ’70-es évek eleje óta fordulat látszik kibontakozódni, s most a konzervativizmusé a jövő. Magyar vonatkozásban arról írt, hogy az 1825-ben Széchenyi által elindított reformmozgalom fokozatosan liberális irányba csúszott, mígnem a Széchenyinél még egységben álló konzerváló-szabadelvű attitűd kettészakadt, és a ’30-as évek végétől az a liberális radikalizmus nyert teret, amely Kossuth nevével fémjelezhető. Ez vezetett Világosig – írja –, míg a haladást fékezni, kiegyenlíteni óhajtó konzervatív politikusokat mellőzte a kor. A szabadelvűség uralmában nemrég bekövetkezett csőd okául azt nevezte meg, hogy a doktriner reformisták külföldi ideológiákat igyekeztek a konkrét magyar érdekeket mellőzve meghonosítani, megvalósításukat pedig a tömegpolitizálás, az izgatás és a radikális eszmék terjesztése, valamint az óvatlan politikai cselekvés szegélyezte. 
 
Asbóth a reformkor végének másfél évtizedes liberális kurzusát és a ’67 óta érvényesülő Andrássy-rendszer elmúlt hét évét egységként kezelve, úgy látta, kidolgozható ennek konzervatív elméleti alternatívája, amely a hagyományos magyar érdekeket szem előtt tartva hatékony szövetséget köthet egy olyan politikai formációval, amelynek képviselőit még Dessewffy nevelte ki. Ez volna a Sennyey körül gyülekező párt, amelynek szellemi, politikai alapokat Asbóth kívánt adni. „De valamint – írta – az egészséges szervezetben a bódulatot a kijózanodás, és valamint a kicsapongást, ha nem az enyészet, akkor az önmérséklet és az erőgyűjtés követi: úgy kellett végre is elodázhatatlanná, mert szükségszerűvé válni a conservativ eszme érvényrejutásának.” (uo.) Az alapszöveget tartalmazó kötetnek címet adó utolsó írásban egyértelműen Sennyey pártjára utal Asbóth, mint amely alkalmas lehet arra, hogy a magyar történelem Széchenyi–Dessewffy-vonalát meghosszabbítsa. Saját politikai programjaként pedig könyve végén a Jobboldali Ellenzék által is vallottakat sorolja fel. 
 
A liberális rendszert Asbóth bomlasztónak, dezorganizálónak nevezi, míg a küszöbön álló konzervatív fordulat jelzői a „conservatió és consolidatió” lesz. A gondolati váltás mellé azonban elitcserére is szükség van – mondja –, s visszaidézi egyik 1869-es cikkének sorait, amelyben megjövendölte, hogy a régi liberális uralkodó csoport helyett olyan jön, amely „conservativ traditiók és hajlamok mellett, fényes tehetséggel, modern szellemmel [bír], eleven érzékkel [viseltetik] a nemzet kiáltó szükségei iránt”. (uo.) A liberális rendszerből való kiábrándulás kettős okául régi eszméi lejáratódását és elitjének alkalmatlanságát nevezi meg; s éppen e két szempontból látja feléledni a konzervatív ellenhatást, hiszen ez hagyománytiszteletet, magyar nemzeti szempontokat képviselő új politikai eszméket és ezt megvalósító hiteles vezetést ígér. 
 
A konzervatív fordulat Asbóth vélekedése szerint világjelenség, hiszen Európa-szerte és Amerikában is tapasztalható e gondolat és képviselőinek előtérbe kerülése. Magyarországon három társadalmi tényezőt nevez meg – a szellemi változás jelei és a szükséges elitcsere érlelődése mellett –, mint amely hozzájárul a konzervatív fordulathoz. Első a reformok liberális keresztülvitelével elégedetlen birtokosok rétege, akikről így ír: „ma már tetőfokát érte a visszahatás ama politikai irányban, és mind erőteljesebben terjed ellenében a conservativ áramlat, nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken, a vitális érdekeiben sértett földbirtokosság és az egészséges érzékű magyar köznép közt is.” Másodikként említi a zsidó intellektus örvendetes átállását a konzervatív táborba, mondván: „nálunk még a conservativ eszméket különben egyáltalán nem kedvelő zsidók is kezdenek már hajólni a conservativ irány felé. Ha pedig még a zsidók is kezdenek conservativek lenni, akkor a conservativ irány szükségén és biztos győzelmén kétkedni alig lehet, mert egy zsidónak több practiens esze van, mint tiz kereszténynek.” A szándékos fricskázás és a valóságos fordulat regisztrálásának előbbihez hasonló keverése nyilvánult meg akkor is, amikor harmadikként a fiatalok beállítódásában állapít meg változást: „meglepő tény, melyet oly bámész ámulattal fogadnak a sablon-liberalismus előítéleteinek czafataiból kibontakozni még mindig nem tudók, azok akik még ma is ötven évvel hátra vannak: hogy az új nemzedék […] az intelligens, a tanúlt, művelt és gondolkodó, az európai eszmék áramlatában élő fiatal emberek zöme – akiknek száma, hála az égnek végre valahára szemmel láthatólag szaporodik nálunk is – szembetűnőleg a conservativ eszmékhez szít. És ez ígér a conservativ iránynak biztos jövőt.” (uo.) A húszas évei közepétől konzervatív Asbóth maga is ez utóbbi rétegnek volt a képviselője.
 
Asbóth eszmei és politikai iránymutatása a Jobboldali Ellenzék számára jelentős volt, de országosan aligha tett szert szélesebb ismertségre, noha könyvét háromszor is kiadták. Az anglománsága miatt Sir Johnnak hívott publicista-politikus mindig is csodabogárnak számított, amihez jelentősen hozzájárult a szabadelvű szellemi dominancia maradandósága. Asbóth azonban, főképp, mivel Széchenyi, Dessewffy és Kemény gondolatait integrálta, egy mindig felfedezhető és újraértelmezhető hagyományt teremtett. Ezt az örökséget méltatta Halász Gábor a két világháború között. Halász az ún. esszénemzedékhez tartozott, amely a ’30-as évek első harmadában jutott szóhoz (ennek kitűntetett pillanata volt a Válasz 1934-es őszi száma). Halász 1901-ben született, akárcsak Németh László, Joó Tibor és Szerb Antal. Az említett generáció tagjaihoz szokás számítani rajtuk kívül Cs. Szabó Lászlót, Sárközi Györgyöt, Prohászka Lajost, Gulyás Pált, Hamvas Bélát és Szabó Lőrincet, akik mind a tágabban értelmezett századfordulón (1897 és 1905 között) születtek. Halász, amint Németh és Hamvas is, a Nyugat ellen indított konzervatív (népnemzeti és úri-polgári szerzőket egyaránt alkalmazó) Napkelet rendszeres szerzője volt a ’20-as évek utolsó harmadában, majd a Szekfű–Bethlen-féle Magyar Szemle és a szegedi Széphalom közölte írásait. A ’30-as években fő fóruma a Babits-szerkesztette Nyugat lett, de a mesterrel hamar összetűzésbe keveredett. 
 
A dolog úgy kezdődött, hogy 1935-ben Halász megbírálta Babits Európai irodalom története című munkáját, s ennek ürügyén elhatárolta – tk. önmaga nevében – az új esszénemzedéket az Ady-kortárs idősebb nyugatosoktól, akiknek fejedelme éppen Babits volt. A fő kérdés a körül alakult ki, hogy a romantika, az impresszionizmus és a szimbolizmus nyomait viselő versírást le kell-e/lehetne-e cserélni a klasszikus próza, az esszé és a tanulmány formáira? A látszólag műfaji dilemma azzal mutatott túl az évtizedenként meg-megújuló szokásos irodalmi belharcokon, hogy az írás formáján kívül ezzel egységben álló stiláris és tartalmi vonatkozások is felvetődtek. Halász például az angolszász konzervativizmus, a reformkori mérsékeltek, valamint (saját kifejezését használva) a XIX. század végének „magyar viktoriánusai” iránt érdeklődött. A hagyományok, a klasszikus európai értékek, az emberi egzisztencia megváltoztathatatlansága, a formatisztelet és a (Szent Ágostonon, Pascalon, Ortegán, Huizingán okult) konzervatív szkepszis jellemző jele volt, hogy éppen Halász adta ki két kötetben Madách összes műveit 1942-ben. Babits a problémát megértve a következőkkel felelt Halász ’35-ös felvetéseire: „Halász Gáborban tökéletesen tudatos nemzedékének ez a konzervativizmusa. A hajlamból ő csinált legvilágosabban programot. Írásaiból ultra-tradicionális világnézet, s valami neo-klasszicista irodalmi felfogás árad.” (Babits Mihály: A nemzedéki kérdés vitája. I.)    
 
Halász valóban úgy gondolta, hogy az 1918–19-es időszak irodalmi, politikai és társadalmi forrongásai után a klasszikus formák visszatérése, a hagyományok újrafelfedezése és a konzervatív érzés reaktiválása szükséges. Konzervativizmusa (élet)stílus, habitus, ízlés és ösztön volt, amelynek politikai megjelenését egyrészt Halász tartózkodó magatartása, másrészt a korszak ismert karaktere akadályozta. Gondolatainak alaprétegét az a felfogás adja, amely már Burke-nél is jelen volt, vagyis a konzervatív szkepszis, a teremtett rend olyan-amilyenségének elfogadása, a szabadság és az erkölcs összekötése. 1928-ban írta a Julien Benda körül kialakult vita magyar vonatkozásának kapcsán: „Nincsen szabadság megkötöttség nélkül, az erkölcs világában éppoly kevéssé, mint az ismerésében. Normákhoz, konvenciókhoz igazodunk, függünk tőlünk független eszméktől, kész keretekbe illeszkedünk bele. Az igazi erkölcsösség az elfogadás, szolgálás, én-korlátozás morálja. Fizikailag szabadok vagyunk, de lelkiismeretünket verje acéllal erős béklyóba a meggyőződés. Legyenek előítéleteink, és ne féljünk bevallani őket. Nem vagyunk egyedül, és nem vagyunk magunkért; a múlt él tovább bennünk, család, osztály, nemzet nyugszik a vállainkon.” Ekkor volt 27 éves, és még nem is idéztük, mi jön ez után: „Az örök romantikusok mégis a korláttalan szabadság illúziójától gőgösek, csak a lázadás szépségében hisznek […]. Nem látják, hogy a rend, a fegyelem, a tekintély a barrèsi »föld és halottak«, a dogmák szorító öleléséből már mennyi remekmű született. Könnyű a konvenciókat gúnyolni, de nehéz művészivé tenni; csak az igazán nagyoknak sikerül.” (Halász Gábor: Áruló írástudók)
 
Halász Gábor fiatalon lett konzervatív, klasszicizmusát, tradicionalizmusát, a nagy tervekkel szembeni kételkedését később is megőrizte. Kevéssé felfedezett 1945-ös kötete, amely a Magyar századvég címet kapta, bemutatja a XIX. század második felének, és a korszak utolsó harmadának saját korában is némileg ismeretlen alakjait. Jellemző rá, hogy szimpátiája a ’49 utáni excentralisták (Csengery, Eötvös, Kemény, Szalay) felé fordul, míg Sennyeyben a megkésett ókonzervatívot, Asbóthban a kérlelhetetlen antiliberálist látta. Bekezdésnyi miniportréja így szól utóbbiról: „Liberalizmusellenes, anélkül, hogy beleesne az uszítók és nívótlan bírálók hangnemébe; a diadalmasan és fölényesen felvonuló világnézetet próbáltja alapjaiban újjáértékelni, visszanyúlva rég meghalt eszmékre, és előlegezve néhány jelenben feltámadtat. Konzervatív a szó nálunk népszerűtlen értelmében, valaki, aki bizalmatlanul áll szemben az uralkodó frázisokkal, és csak becsületesen végiggondolt eszméknek hajlandó hitelt adni, nem a ragyogó látszatigazságoknak. A Dessewffy Aurélok fajtájából való, akik önmagukból építik ki világnézetüket, és nem hajlandóak befolyásoltatni magukat a tömegtől; persze a tömeg nem hajlandó tudomást venni róluk. Valójában moralisták, gondolatviláguk szigorú belső rendjét és fegyelmét szeretnék mindenütt viszontlátni, saját becsületességüket emelnék általános normává. Az elmélet emberei, de semmi sem áll tőlük távolabb, mint az üres teoretizálás; buzgalmuk az életnek szól, bár látszólag kerülik a zűrzavarát, javítani, segíteni szeretnének, bár megvetik a népapostolokat. Rangrejtett humanisták, szemérmes küzdők; természetes, hogy sorsuk a meg-nem-értés és csalódás.” (Halász Gábor: Magyar századvég)  
 
Halász Gábor nemzedékének egyedülálló szerzője volt, hiszen a konzervatív attitűdöt – minden politikai cél és ilyen típusú vágyott eredmény nélkül – a stílus és a forma hagyománytiszteletével képviselte, ami a korban szokatlan volt s épp ő kovácsolt belőle újra erényt. 1944-ben félig zsidó származása miatt állásából elbocsátották, 1945 tavaszán a kritikus-esszéistát egy Balf felé tartó halálmenet során ölték meg, Sárközi Györggyel és Szerb Antallal együtt. 
 
 

Békés Márton


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr491631759

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: A konzervatív ember (magyarságtudat, idegenszívűség) 2010.01.09. 21:15:23

A konzervatív ember   „Testvérim vannak, számos milliók; Én védem őket, ők megvédnek engem. Nem félek tőled, sors, bárm...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lord_Valdez · http://liberatorium.blog.hu/ 2009.12.30. 12:46:34

Amit itt most leírsz, az nekem sokkal inkább tűnik konzervatív liberálisok és radikális liberálisok harcának, mint konzervatívok és liberálisokénak. Legalábbis jelen fogalmaink szerint. A korabeli fogalmak szerint igazad van, csak óvatosan alkalmazandók a jelenkorban.

La Serenissima 2009.12.30. 14:15:52

Remek írás! Lendületes, műveltséget megfelelő formában terjesztő, meggyőző szöveg.

Amit talán érdemes lett volna részletesebben kifejteni az nem más, minthogy itt egy balos előítélettel, illetve elvárással (a fiatal legyen felforgató!) szemben is érvelsz. A konkrét kérdés természetesen az, hogy mi van akkor, ha a fiatalság a felforgatottság közállapotában nő fel és ezzel szemben fejti ki tevékenységét, erre reagál, ér el ellenhatást…

Amúgy nekem Kemény szerepének bővebb hangsúlyozása kicsit hiányzott, meg az 50-es, 60-as évek, az egész osztrákos vonal, kapcsolatok, összefüggések. De nem csak itt, általában szokott hiányozni, sajnos. Mintha még mindig szégyennek minősülne, ami sok esetben csak túlhajtott nemzeti szempontból tűnhet annak.

„az idősebbeket reprezentálta gróf Majláth Miklós (szül. 1801), aki 1838–44 között főkancellár volt, és id. Szögyénÿ-Marich László (szül. 1806), az ország utolsó udvari kancellárja.id. […] Az ifjúkonzervatívok másik fajsúlyos alakja gróf Apponyi György (szül. 1808)”
Ez első látásra meglepő kategorizálás, hiszen mindössze két év volt kettejük között.

BékésMárton 2009.12.30. 15:21:46

@La Serenissima: köszönöm, megtisztelsz a figyelmeddel, igyekszem is válaszolni Neked:

1) az első felvetésedre nagyon remélem, hogy választ találsz a cikk 2. részében, amelynek első 2-3 bekezdése fog alaktani és tartalmi szempontból összefoglalót adni a fiatalok konzervatív lázadásáról

2) Keményt nem hoztam szóba, pedig nagyon szeretem és sokat adtak az 1850-51-es művei (nekem is) - mivel ő az idősebbek közé tartozott, így inkább ott jön szóba, ahol a fiatalok (Asbóth és Halász) tőle tanulnak valamit, vagy továbbviszik az ő hagyományát, pl. Dessewffy-értékelését

3) valóban, teljesen igazad van, itt tényleg 2 évről van szó, de - ahogy szoktuk mondani nálunk - micsoda két év ez! Jellemző, hogy Apponyira váltják le tk. Majláth-ot, az utóbbi sokkal merevebb és kevésbé konzervatív-műveltségű volt, már ami a nyugati konzervatív filozófiát jelenti. Itt inkább az számít, hogy Apponyi a többiekkel együtt részt vett a Dessewffy Aurél-féle fontolva haladó, ifjúkonzervatív "mozgalomban", míg a két először nevezett nem.

ricardo 2009.12.30. 21:31:27

(OFF Kedves Békés Márton! Megírná az e-mail címét nekem, küldenék levelet. A saját címem: ricardo007@freemail.hu. Köszönöm. r.)

keb_26 2009.12.30. 22:24:39

Jó írás.
Bár nem tartozik 100%-an az oldal profiljához, de szívesen olvasnék egy ilyen összefoglalót a centralista-liberálisokról is. Róluk is meglehetősen kevés szó esik a magyar történelem oktatásban (így is jóval több, mint a konzervatívokról), pedig Eötvös József az egyik legkiválóbb politikusa volt a kornak.

La Serenissima 2009.12.31. 18:52:21

@BékésMárton: köszönöm megtisztelő válaszát.

mondanom se kell, a 2. pontban teljesen igaza van, Kemény az ifjúkonzervatív fókusz miatt nem lehetett annyira releváns, mint amennyire én szerettem volna beállítani eredetileg.

újabb cikkét (azaz e cikkének folytatását) az imént olvastam. sorai kortárs szellemi folyamatainkat (több) értelemmel töltötték meg számomra. az újszerű, lendületesebb, ifjúkonzervatív generáció tevékenységeinek beállítása, irányultságainak magyarázata megkapóra sikeredett.

több remek leírás is szerepel a cikkben, nekem különösen tetszenek a tudatos, de nem üres elvvé emelt sokszínűség rendszeres kiemelése és az elvégzett és elvégzendő szellemi munka szerepének hangsúlyozása.

szóval ha a vázolt képpel alapvetően egyet lehet érteni, akkor tetszik a dolog ;)

BékésMárton 2010.01.02. 19:00:37

@La Serenissima: nagyon köszönöm, reméltem, hogy ilyen hatást is el sikerül érni

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

Nincs megjeleníthető elem

JOBBKLIKK

Nincs megjeleníthető elem

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc
süti beállítások módosítása