Fájdalmas, hogy ma, amikor már látjuk, hogy az ember és a társadalom erkölcsi megújítására tett kísérletek kudarcot vallottak, és mindkettő megmaradt látszólag változatlanul: a bűntől megsebezve, mégis az örökkévalóság perspektívájában, amikor lakásainkat lomtalanítva eltakarítottuk a ’60-as, ’70-es évek iparművészetének szörnyszülöttjeit és ruhatárunkból is száműztük a nejloningeket és trapéznadrágokat, templomaink és a bennük folyó szertartások még mindig egy letűnt korhangulatot idéznek.
Földváry Miklós István írása
Éppen két évvel ezelőtt, 2007 júliusában XVI. Benedek pápa törvényerejű dokumentumban nyilvánította ki, hogy a római liturgia hagyományos (ún. tridenti, trienti, trentói) változata a továbbiakban – ugyanazon év szeptember 14-től – korlátozás nélkül végezhető. A Szentatya a világ püspökeinek szóló kísérőlevélben részletezte és magyarázta meg az intézkedése mögött meghúzódó okokat és szándékot. Azt is nyilvánvalóvá tette, hogy intézkedése tulajdonképpen szükségtelen: a hagyományos római liturgiát elvileg soha és senki nem tiltotta be, végzését nem korlátozta, így a rá vonatkozó tiltások és korlátozások valójában jogszerűtlenek voltak. Mivel azonban mind az egyházi hierarchia, mind a hívek körében közmegegyezésnek számított, hogy a hagyományos liturgia végzése törvénytelen, a pápák és a püspökök rendszerint engedményképpen, úgynevezett indultumokban biztosították ezt a lehetőséget. Ilyen indultumot adott ki előbb II. János Pál pápa 1984-ben (Quattuor abhinc annos), majd ezt terjesztette ki és erősítette meg 1988-ban (Ecclesia Dei). Mivel a helyzet nem javult lényegesen és az ősi gyakorlatnak elkötelezett személyek, közösségek továbbra is legföljebb megtűrve, számos akadály között működhettek, XVI. Benedek pápa motu propriója (Summorum pontificum) minden eddiginél nyilvánvalóbban juttatta kifejezésre, hogy a régi római rítus fönntartása vagy fölelevenítése nemcsak megengedett, de egyenesen kívánatos jelenség az Egyház életében. A problémák azóta sem oldódtak meg maradéktalanul, de a hagyományos liturgia végzőinek száma sok országban ugrásszerűen megnőtt. Őket és kezdeményezéseiket számos püspök, érsek és bíboros nemcsak jóindulatáról biztosította, hanem az adott közösségekkel együtt, celebránsként is közreműködött ebben a liturgikus formában. Ugyanezt tette több, magas rangú szentszéki méltóság.
Mindemellett nem szabad elhallgatnunk, hogy – részben épp liturgikus állásfoglalása, de a katolikus tanítás iránt más kérdésekben is tanúsított, megalkuvásmentes hűsége miatt – évtizedek óta példátlan hevességű támadásoknak van kitéve XVI. Benedek pápa a világsajtó, sőt egyes katolikus szervezetek, vezetők részéről. Jóllehet ezek a támadások Magyarországon kevésbé durvák és nem is olyan gyakoriak, általános a tájékozatlanság a pápa megnyilatkozásaival és intézkedéseivel kapcsolatban, különösen, ami a liturgiát illeti. A jelen írás célja, hogy legalább a hagyományos római liturgiával kapcsolatban eloszlassa ezt a tájékozatlanságot, hiszen – ha nem is olyan ütemben, mint más területeken – a régi rítus jelenléte egyre érezhetőbbé válik a magyar egyházi életben is. Különösen időszerű ez a sümegi és a Sümegre zarándokoló hívek számára, mivel Barsi Balázs, a sümegieknek kedves és liturgikus lelkiségéről, igényességéről ismert ferences atya június 14-én bemutatta ebben a formában első nyilvános szentmiséjét, amelyet a Magyar Televízió július 12-én az egész ország nyilvánossága előtt le is vetített.
A jelenleg többséginek számító, megreformált római liturgia a köztudatban a II. Vatikáni Zsinathoz kapcsolódik, sokszor kifejezetten mint „zsinati” liturgiát emlegetik. Valójában a II. Vatikáni Zsinat alatt végig az úgynevezett „tridenti” rítust végezték szerte a világon, és így magán a zsinaton is. Másrészt a zsinat maga nem bocsátott ki liturgikus könyveket. A liturgia kérdését valóban elsődlegesnek tekintette, aminek világos jele, hogy első dokumentuma a liturgikus konstitúció volt (Sacrosanctum concilium), de ez csak kevés egyértelmű változást kívánt meg, inkább a liturgikus katekézisre és lelkiségre összpontosított. A liturgia reformját a hagyománnyal összhangban, a szerves továbbfejlődés jegyében, csakis a legszükségesebb kérdésekben határozta el. Mindemellett meg kell jegyeznünk, hogy bár a II. Vatikáni Zsinat mint egyetemes zsinat a szenthagyomány megnyilvánulása, dokumentumai általában nem tételes, hit és erkölcs dolgait érintő kijelentések, így egyes gyakorlati részleteiket – értéküktől és jelentőségüktől függetlenül – nem kell és nem is szabad az isteni kinyilatkoztatás részeként fölfognunk. Mindenesetre a zsinati konstitúció végzése nyomán bízta VI. Pál pápa a reform végrehajtását egy szakmai bizottságra, amely a tényleges, megreformált liturgikus könyvek összeállításáért volt felelős.
Ez a bizottság messze túllépett hatáskörén. A liturgia ügye –a történelemben példátlan módon– egy szűk szakmai közeg kezébe került, amely a ’60-as évek mindent megújítani törekvő mámorában néhány év leforgása alatt olyan mértékű változtatásokat hajtott végre, amilyenekre régebbi korok még csak gondolni sem mertek volna. Ehhez járult később a liturgikus szövegek pontatlan vagy kifejezetten torzító népnyelvre fordítása, valamint számos olyan liturgikus divatjelenség, amelyet az illetékes szervek visszaélésként elítéltek, nem hagytak jóvá vagy legföljebb engedélyeztek, és mégis mintegy kötelezővé vált a szokásjog erejénél fogva. Mindezt mintegy az írástudók árulásaként alapozta meg egyrészt a liturgiatörténeti múlt egyes elemeire való téves vagy egyoldalú, de mindenképpen tendenciózus hivatkozás, másrészt a korszellem. Gondoljunk vissza a kor hangulatára, amint az öltözködésben, bútorokban, könnyűzenében, a társadalmi és érintkezési normák átalakulásában megnyilvánult, és érteni fogjuk, hogy milyen volt az a környezet, amelyben a megreformált liturgia fogant! Talán érthető volt a második világháború pusztítása után, a „polgári” értékrendben és főleg annak kifejezésmódjában csalódott, megcsömörlött, egy új és jobb világra váró nemzedék részéről. De fájdalmas, hogy ma, amikor már látjuk, hogy az ember és a társadalom erkölcsi megújítására tett kísérletek kudarcot vallottak, és mindkettő megmaradt látszólag változatlanul: a bűntől megsebezve, mégis az örökkévalóság perspektívájában, amikor lakásainkat lomtalanítva eltakarítottuk a ’60-as, ’70-es évek iparművészetének szörnyszülöttjeit és ruhatárunkból is száműztük a nejloningeket és trapéznadrágokat, templomaink és a bennük folyó szertartások még mindig egy letűnt korhangulatot idéznek.
E jelenségek ellen természetesen sokan tiltakoztak a katolikus hagyományt féltő egyháziak és világiak közül, olykor nem katolikusok is, akik fölismerték, hogy az ősi liturgia föladásával példátlan lelki és kulturális veszteség fogja érni nemcsak az Egyházat, de Európát és az egész művelt világot is. Az Egyház hierarchikus berendezkedése és az engedelmesség évszázadokon át kiérlelt szelleme mégis lehetővé tette, hogy a kijelölt bizottság a reformokat nagyobb ellenállás nélkül keresztülvigye. Ilyen körülmények között vált a régi liturgia vezéralakjává Marcel Lefebvre érsek, aki az általa alapított X. Szent Pius Papi Testvérülettel együtt megőrizte a rítus hagyományozásának folytonosságát és állandó kritikával illette a reformokat. Mindvégig tárgyalásokat folytatott Rómával, de idős korára bizonytalannak látta a hiteles katolikus tanítás és liturgia jövőjét, ezért a kifejezett pápai tilalom ellenére 1988-ban fölszentelt négy püspököt. Tettét nem az engedetlenség motiválta, hanem legjobb lelkiismerete. Az Egyház helyzetét oly mértékig válságosnak ítélte, hogy úgy gondolta: a lelkek java lehetővé teszi, sőt megköveteli a kánonjogilag aggályos lépést.
Tette kettős eredményhez vezetett. Egyfelől őt és híveit sokan mint engedetlen, szakadár csoportot bélyegezték meg (olykor, amint a közelmúltban botránnyá fajult Williamson-ügy is mutatta, szélsőséges politikai-ideológiai irányzatokkal hozták összefüggésbe), ezáltal a régi liturgiához való ragaszkodás szinte jóvátehetetlenül a pápai tekintély és a II. Vatikáni Zsinat elutasításának jelképévé lett. Másfelől viszont nagy számban maradtak olyan papok, szerzetesek és gyülekezetek, akik képesek voltak biztosítani, hogy a régibb hagyomány ne merüljön feledésbe. II. János Pál pápa ugyan kijelentette, hogy a törvénytelen püspökszentelés a szentelőkre (Lefebvre mellett egy brazil kollégájára) és a fölszenteltekre kiközösítést von –ezt a kiközösítést oldotta föl ez év januárjában XVI. Benedek pápa–, de egyben sietett egyértelművé tenni, hogy mindez nincs összefüggésben a liturgiával: a hagyományos szertartás az egyházi elöljárók jóváhagyásával végezhető, az elöljárókat pedig kérte a pápa, hogy nagyvonalúan adják meg ezt a jóváhagyást. Ezért vált lehetségessé, hogy létrejöjjenek a Szentszékkel teljes közösségben lévő, rendezett egyházjogi helyzetben működő közösségek. Ezek azóta is tevékenyek, a közelmúltban pedig kifejezetten megszaporodtak és kiterjesztették munkájukat. Mindazok, akik ilyen közösségek keretében vagy másként, de elkötelezettjei a hagyományos római liturgiának, nagyra értékelik Lefebvre érsek állhatatosságát, amely megalakulásuk szükséges előzménye és föltétele volt, de ragaszkodnak ahhoz, hogy a katolicizmus csak a római Szentszékkel való sértetlen egységben és az egyetemes zsinatok – köztük a teljes hagyomány összefüggésében álló II. Vatikáni Zsinat – tanítását elfogadva élhető hitelesen.
Magyarországon ilyen közösségek sokáig nem működtek. A X. Szent Pius Papi Testvérület keretei között előfordultak ugyan szentmisék és más szentségkiszolgáltatások, de ezek megmaradtak a közösség kényes jogállásának megfelelő, izolált helyzetben. Ugyanakkor jelen volt egy határozott liturgikus megújulási mozgalom, amely szép eredményekre vezetett a liturgikus lelkiség és katekézis, az egyházi zene, a zsolozsmavégzés, a hiteles népnyelvű fordítások és a megreformált szertartások hagyományos szellemben való végzése terén. A liturgikus megújulásban iskolázott fiataloknak természetes módon keltette föl érdeklődését a tiszta forrás: a hagyományos római liturgia. Egy belőlük létrejött csoport, a Szent Mihály Laikus Káptalan, miután éveken át imádkozta az ősi esztergomi zsolozsmát, majd a 2005-ös Katolikus Ifjúsági Világtalálkozón közvetlen kapcsolatba került a régi rítust őrző fiatalok nemzetközi szervezetével, 2006 nyarán kérte Erdő Péter bíboros-prímást, hogy járuljon hozzá Budapesten a hagyományos szertartású szentmisék havonkénti végzéséhez. Így –néhány szórványos előzmény után– a hierarchia által engedélyezve Magyarországon is újjáéledt a hagyományos liturgia.
XVI. Benedek pápa motu propriójának érvénybe lépése után nem sokkal ezeket a szentmiséket immár minden vasár- és ünnepnapon módjuk lett végezni. Budapesten, a Belvárosi Nagyboldogasszony-Főplébániatemplomban azóta is ebben a rítusban mutatja be a szentmiseáldozatot Kovács Ervin Gellért premontrei atya, fölkészült asszisztencia és szkóla szolgálata mellett. Idén a régi liturgia újabb papot kapott Alácsi Ervin János tábori lelkész személyében, aki Szegeden, az alsóvárosi ferencesek templomában misézik minden vasárnap. Kisebb rendszerességgel vagy alkalomszerűen az ország más városaiban, falvaiban is vannak szentmisék, de nyilvános zsolozsma, keresztelés, bérmálás, esküvő és gyászszertartás is egyre gyakrabban történik ebben a rítusban. E folyamatba illeszkedett Barsi Balázs atya június 14-i szentmiséje, amely – reméljük – sokat segít majd abban, hogy őseink liturgiája a Szentatya szándékának megfelelően újra elterjedjen Isten dicsőségére, papjaink és a hívek lelki javára.
Földváry Miklós István írása eredetileg a Sümegi Naplóban jelent meg. Köszönjük a szerző szíves hozzájárulását újraközléséhez. Az írás egy későbbiekben kiegészülő négyrészes sorozat első része, a harmadik a rítus tartalmáról, a negyedik annak lelkületéről szól majd. A tridenti és az új rítus különbségéről bővebben itt olvashatnak: DOBSZAY László: A "tridenti" rítus és a "novus ordo" különbségeiről, in A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról. Casa Editrice La Magione - Miles Christi, Poggibonsi - Budapest 2006.
A szerző blogja: Capitulum Laicorum Sancti Michaelis Archangeli
