A két közép-európai főváros összehasonlítása nap, mint nap megtörténik, s az összehasonlításból hol az egyik, hol a másik főváros kerül ki „győztesen”. A különbségek éppúgy, mint a hasonlóságok a történelemből, a régmúlt és a közeli múlt történelméből erednek.
Antall György írása
A kezdetek
A középkori cseh, lengyel és magyar államiság sorsa ezer szállal fonódott össze. Egy-két évtizedes eltéréssel indultak útjukra a saját „nemzeti” dinasztia uralkodása alatt, s közel egy időben váltotta fel a kihalt ősi uralkodóházat egy-egy „import” család. Éles verseny és közös uralkodók korszakai váltogatták egymást. Anjou-k, Luxemburgiak, Jagellók és Habsburgok, svéd királyok és szász választófejedelmek követték egymást a cseh, a lengyel és a magyar trónon. A középkori Magyarország nagyobb, s voltaképpen jelentősebb ország volt, mint a cseh királyság. Magyarország előbb is lett önálló királyság (1000-ben), míg a cseh király sokáig nem szuverén herceg volt, s valamilyen formában folyamatosan a német-római birodalom része, a német Aranybullától kezdve választófejedelemségként. A korai lengyel állam 962-ben, néhány évtizedes előnnyel jött létre, de sorsa alig kétszáz év után az állami széttagoltság egy újabb kétszáz éves időszaka volt. A középkori magyar királyság területét a páratlan természetes határok, a Kárpátok hegykoszorúi tartották össze, ugyanúgy, ahogy a középkori cseh állam is minden oldalról természetes határok, a Kárpátok, az Érchegység, illetve a Szudéták láncai közötti területet foglalta el.
Áldás és átok: páratlan természeti gazdagság – szegényes városok
A külföldi utazók beszámolói szinte egybehangzóan írják le középkori Magyarországot. Hatalmas, tágas terület, páratlan gazdagságú termőfölddel, hatalmas marhagulyákkal, halban gazdag széles folyókkal, vadban dús, óriási erdőségekkel, gazdag bányákkal – és igen kevés, aránylag kis várossal. A nyugati utazóknak ugyanakkor sokszor idegen volt az itteni emberek keleties megjelenése, míg a keletről érkezők ismerős arcokat találtak a magyarok között.
Amerika felfedezése előtt, a nyugati világban forgalomban levő arany 70-80%-a származott a magyar bányákból, s ugyancsak itt voltak az akkor Európa legnagyobb ezüst és rézbányái is. A nagy, aránylag ritkán lakott ország és az élelmiszer-bőség következtében sokkal ritkább volt az éhínség a középkorban nálunk, mint a sűrűn lakott, s előnytelenebb éghajlatú Nyugat-Európában, s a Fekete Halál sem tizedelte (harmadolta) meg annyira a népességet, mint tőlünk nyugatabbra.
Az akkori Európában páratlan természeti gazdagság egyszerre volt áldás és átok. A magyar gazdaság a XIII-XIV. századtól elsősorban ásványi kincs és élelmiszer exportőrként épült be a középkori világgazdaságba, ipari termelés – még céhes keretek között is – alig volt. Gazdagság pedig már akkor sem a mezőgazdaságból vagy a nyersanyag kitermelésből származott, hanem a feldolgozóiparból és a kereskedelemből. Hiába volt a magyar gyapjú a piacvezető az akkori Európában, a gazdagság mégsem nálunk, hanem tőlünk nyugatra keletkezett. Akkoriban – a XIV. században – egy jó magyar lovat már 10 aranyért meg lehetett kapni, míg egy vég közepes minőségű cseh posztóért 7 forintot kértek, egy vég olasz posztó ára pedig 15(!) ökör árával volt egyenértékű. Ne gondoljunk semmiféle összeesküvésre, aminek a középkori magyar állam esett áldozatául. Hasonló dolog játszódott le 200-300 évvel később az Ibériai-félszigeten is: Amerika és India aranya hiába áramlott gyakorlatilag korlátlanul a spanyol és portugál gazdaságba, ezek az országok egyre szegényebbek lettek, míg a pénzből ipart és kereskedelmet teremtő holland és angol gazdaság pedig egyre növekedett.
Így aztán a legnagyobb magyar városok együttes jövedelme sem érte el egy közepes lombardiai város gazdagságát. A magyar viszonylatban metropolisznak számító középkori Buda a maga tízezer lakosával hiába emelkedett ki az 6-7 ezer lakosú Pozsony, a 4-5 ezres Sopron vagy a 2-3 ezres Lőcse, Bártfa és Eperjes sorából, nemcsak a 100-150 ezres kortárs Velence, Milánó vagy Nápoly mellett törpült el, hanem az akkori Bécs, Krakkó vagy Prága is jóval nagyobb és fontosabb város volt. A középkor végi Prágának (Vár, Óváros, Újváros, Kisoldal együtt) 50-60 ezer lakosa volt, Pestnek, Budának és Óbudának együtt lehetett talán 30 000.
Buda, Krakkó és Prága
A magyar király erősebb, hatalmasabb volt, mint a cseh – már amikor a kettő nem ugyanaz a személy volt –, s talán szuverénebb volt a saját birodalmában, mint a lengyel király, így a budai udvar építkezései sokszor szolgáltak előképül a cseh vagy a lengyel király udvarának. Hiába volt a cseh főváros már a középkorban is jóval nagyobb, gazdagabb és főleg városiasabb – ha tetszik.„polgáribb” –, mint Buda, a közös uralkodó szívesebben tartózkodott a nagyobb szabású Budai Várban, mint Prágában. Az Ulászló-terem, a prágai vár hatalmas gótikus terme éppúgy budai minta alapján épült, mint a krakkói király vár, a Wawel reneszánsz árkádos udvara. A Mohácsnál elesett II. Lajos magyar és cseh király özvegye, Habsburg Mária még évtizedekkel később is, brüsszeli helytartói udvarában is a budai szép napokra, s nem Prágára emlékezett (a királyné sírját az Escorialban sem a cseh oroszlán, hanem a magyar címer díszíti!).
Ma már összehasonlítani sem tudjuk az egykori Budát és Prágát. A középkori magyar királyság szíve, a Medium Regni – a Buda-Székesfehérvár-Esztergom-Visegrád négyszög –150 évre háborús szintér, megszállt terület lett, s így a Budai Várról másolt cseh és a lengyel építmények megmaradtak, míg Zsigmond király hatalmas, kétszintes lovagterme – a prágai vár Ulászló-termének előképe – ugyanúgy szinte nyom nélkül pusztult el, mint Hunyadi Mátyás budai reneszánsz palotája, a Wawel előképe.
A középkori Európában, a XIII. század után, már nem a királyi és császári udvarok vagy a gazdag püspökök voltak a művészetek, így az építészet és festészet legnagyobb mecénásai, hanem a vagyonos és hatalmas városok. A gazdag kereskedővárosok építették fel Milánó, Firenze és Siena dómjait, halmozták el vagyonnal a velencei Szent Márk templomot, és támogatták a jellegzetesen városi szerzetesrendek, a ferencesek és a dominikánusok templomait. A magyar városok kicsinysége és vagyoni gyengesége miatt, nálunk nem épültek hatalmas gótikus székesegyházak és városi plébániák, mint Prágában, Bécsben, Krakkóban, vagy akár csehországi bányavárosban, Kutná Horában (Kuttenberg), s városi szerzetesi templomok is negyedakkorák, mint egy-egy olasz vagy akár lengyel város ferences vagy dominikánus temploma. A példa eltúlzott, de hasonlítsuk csak össze a középkori Sopron aprócska ferences templomát, a főtéri Kecske-templomot a velencei (Frari) vagy a firenzei (Santa Croce) ferences templommal, vagy akár a budai dominikánus templomot (lásd: Hilton szálló) a krakkói vagy épp a firenzei dominikánus templommal. A különbség nagyon sokatmondó. Hasonlóképpen beszédes a középkori Buda és a középkori Prága vagy Krakkó házainak összehasonlítása. A középkori budai házak legfeljebb egyemeletesek, két emeletes ritkán, három emeletes pedig szinte egyáltalán nem akad közöttük. Széles kapubejáratuk, ami nagyon sokszor ma is tanulmányozható a Budai várnegyedben, egyértelműen a mezőgazdasági termékek beszállítására utal, hogy a nagy szekerek elférjenek, míg Prága és Krakkó középkori házai, 3-4 emeletesek, keskeny homlokzattal, keskeny bejáratokkal a kereskedelem és ipari tevékenykedés csalhatatlan építészeti jelei.
A magyar királyi udvar
A XVI. század egész Európában a központi királyi hatalom megerősödését és így természetesen a királyi székvárosok kiemelkedő fejlődését hozta. Évszázadokra meghatározta egy város sorsát az oda költöző királyi udvar, s máig ható következménye van Budapestre és a magyar városokra egyaránt annak, hogy a magyar király 1540 óta nem székelt az országban. A királyi – és császári – udvar és az udvari főnemesség építkezései nem Budát vagy Pozsonyt ékesítették, hanem Prágát, majd Bécset. Budán nem épült késő reneszánsz vagy barokk királyi rezidencia, vagy a város szélén királyi nyári lak, mint akár Varsóban a királyi vár, vagy éppen Wilanów, vagy akár a Łazienki park kastélya. Nem díszítik a várost a főnemesség hatalmas városi palotái sem, mint Bécset, Prágát vagy Varsót- a budapesti arisztokrata paloták vagy átalakított budai polgárházak vagy a XIX. században épült városi házak.
A fehérhegyi csata után (1621) Prága elvesztette kiemelt szerepét a Habsburg-monarchiában, de polgársága és az ott városi palotát fenntartó – immár német-cseh – arisztokrácia gazdagsága és jelentősége nem változott. Hatalmas templomok, kolostorok és paloták épültek, mint a kisoldali jezsuita templom vagy a strahovi kolostor, vagy a vár alatti Waldstein (Schiller után: Wallenstein) palota, s persze felépült egy szép barokk színház is, a Rendi színház, ahol Mozart Don Giovannijának ősbemutatója volt. A Duna-parti iker-főváros – Pest és Buda – eközben még sokáig hordozta a török megszállás jeleit, és az azt követő újjáépítés is inkább provinciális kisvárosokat teremtett, semmint nagyszabású fővárost. Német színház Pesten 1812-ben nyílt, magyar színház pedig jóval később, csak 1837-ben. Pest-Buda magyar fővárossá válása egyértelműen a reformkorban kezdődött.
Budapest
1873-ban, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének évében a hármas-iker főváros még szinte mindenben a cseh tartományi főváros mögött kullogott. Alig negyven évvel később azonban már réges-régen nem Prága, hanem a birodalmi főváros, Bécs volt Budapest nagy vetélytársa. Budapest akkoriban Európa legdinamikusabban fejlődő városa volt. Növekedése, modernizálódása csak az egységes Német Birodalom fővárosához, Berlinhez volt fogható, s a változások mértékét sokan szívesen hasonlították Berlin helyett Amerikához. Budapesten nyílt meg az első földalatti London után, épült meg a hatalmas Duna-parti Országház és bővült sokszorosára a budai királyi vár. A város páratlan szépségű fekvését csak növelte egy igazán komoly folyó, a Duna, amelyhez képest a Temze vagy a Szajna is jelentéktelen semmiség.
Eközben Prága valóban az egyre kevésbé fontos tartományi főváros életét élte, elegáns, jó karban levő házakkal, nyilvánvaló gazdagsággal, de az egyre jobban feszülő cseh-német ellentéttől eltekintve, minden különösebb izgalom és frivolság nélkül. Épült persze Nemzeti Múzeum a Vencel téren, meg Nemzeti Szinház a Moldva partján, de a város messze nem lett olyan világvárosi hangulatú, mint az akkori Budapest. Budapest fejlődése azonban sokkal felszínesebb volt, mint az organikusan fejlődött Prága sok évszázados békében megalapozott polgári gazdagsága. A sokemeletes Andrássy úti paloták mögötti szűk utcákban egy-két emeletes lakóházak álltak, a Nagykörút, Rákóczi út sok szempontból csak kulissza volt a mögötte levő kisvárosi házak eltakarására. Ilyen az akkori Prágában nemigen fordulhatott elő. Prága és Budapest utcáit járva, ma is érződik ez a különbség. Hiába nagyobb, érdekesebb, mondénabb Budapest, valahogy Prágában szilárdabbak az alapok, ugyanúgy, mint 600 évvel ezelőtt, s kiegyensúlyozottabb, mint Budapest. Prágában nincsenek milliárdos villák, és persze nincsenek ezrével hajléktalanok sem az utcán. A város, az utcakép, az emberek öltözködése is nyugatiasabb, polgáribb, mint Budapesten. Én magam 1987-ben jártam először Prágában, ami akkoriban nagyon szomorú város volt. De a szomorú utcákon sétáló rosszkedvű prágaiakon is polgárias ballonkabát volt, nem pedig az akkori Budapesten annyira gyakori fényes dzsogging ancúg és a nejlon anorák.
Szerző: Antall György
