Számos esetben a magyar emberek a mindennapokban a politikához fordulnak és a politikától, az államtól várnak el mindent. Nemcsak megoldást a problémáikra, hanem akár útmutatást is. A korábban a teljes élethez hozzátartozó „funkciókat” ma a „politika” vette át. Legyen szó családról, hagyományokról, életvezetésről, jövőtervezésről, egyházakról vagy történelmi tudatról – ezek felett túlságosan ott lebeg a „politika”.
Vendégszerzőnk, Vigh Péter írása
Ennek a rövid írásnak tulajdonképpen egy célja van: hogy felhívja a figyelmet egy szerintem méltatlanul reflektálatlanul maradt esszére. Bár korábban a Konzervatórium posztban és linkben emlékezett meg Gyurgyák Jánosnak a magyar konzervatív hagyományról írott esszéjéről (nem említve a népiekről és a szabadelvűekről közzétett hasonló minőségű írásait), mégsem találtam reflexiót a sorozat befejező darabjáról, a május (!) végén megjelent „egy lehetséges új magyar nemzetfogalommal” foglalkozó Minerva baglya c. művéről.
A poszt akár itt véget is érhetne, ugyanis mindenkit odautalnék, hogy olvassa el az írást, ha eddig nem tette volna meg. Ez egyáltalán nem dorgálás a Konzervatórium gárdája vagy az olvasók felé, magam is nemrég találtam az írásra, bár tudtam, hogy nyáron fog megjelenni. Sokan már a szerző nevére és a témára is fel fognak szisszenni. Hogy mit nyavalyog ez, meg egyáltalán, csak mert csalódott a Fideszes tanítványokban, állandóan szurkálja őket. Meg hogy a Népszabadság hozta le az írást, áruló. A szerző bevallása szerint azért fordult a Népszabadsághoz, mert az volt az egyetlen lap, ahova úgy írhatott esszésorozatot, hogy nem kötötték meg a kezét. Aki elolvasta a megjelent írásokat, ezt könnyen észre is veheti.
A szerző nézeteivel lehet egyetérteni vagy annak ellentmondani, mindenesetre színvonalasan tár az érdeklődök elé egy roppant érdekes témát. Gondolatmenete végén egy lehetséges megoldást ad, majd önmagához képest eddig szinte ismeretlen optimizmussal zárja írását. Alkalmat ad az együttgondolkodásra – mert bár a blog és a magazin írói és olvasói között számosan a tárgy szellemi hatósugarában vagyunk, talán lehet bennünk annyi szerénység, hogy elismerjük: ilyen mély és őszinte átéléssel és tétre menő gondolatokkal nem mindig fordulunk a témához. Ezt csak erősíti a személyi hitelesség, ami – joggal – mindig erősen felvetődik ebben a szellemi közegben.
Egy gondolat erejéig idézném a szerzőt, amihez két hozzáfűzni valóm lenne:
Végül tegyük fel a legkényesebb kérdést, mennyi esélye van egy ilyen új nemzetfogalom meghonosodásának Magyarországon? Vajmi csekély. A szélsőséges individualizmus, a magyar társadalom szétesése, továbbá a civil társadalom gyengesége miatt szinte semmi esély arra, hogy a magyarság alulról, spontán módon, az államtól függetlenül teremti meg ezt az új típusú nemzettudatot, pedig ez lenne a legkedvezőbb megoldás, s aligha kétséges, hosszú távon erre kell törekednünk. Rövid távon, átmeneti megoldásként maradnak a pártok és az állam.
Elsőként fontosnak tartom kiemelni, amit Gyurgyák ebben az idézetben a civil társadalom és az alulról szerveződés alatt ér. Közhely (méghozzá idegesítő), hogy a magyar társadalom és a mindennapok túlságosan átpolitizáltak. Részemről a politikát, még a tömegdemokrácia korában is, az emberiség egyik legmagasabb rangú hivatásának tekintem, a közjóért és a közösségért való önzetlen munkálkodásnak. Sajnos, átpolitizáltság alatt nem ezt az antik áthallású gondolatot értem. Számos esetben a magyar emberek a mindennapokban a politikához fordulnak és a politikától, az államtól várnak el mindent. Nemcsak megoldást a problémáikra, hanem akár útmutatást is. A korábban a teljes élethez hozzátartozó „funkciókat” ma a (nem antik értelemben vett) „politika” vette át. Legyen szó családról, (nemzeti) hagyományokról, életvezetésről, jövőtervezésről, egyházakról vagy történelmi tudatról – ezek felett túlságosan ott lebeg a „politika”. Tényleg az számít, hogy melyik történelmi egyház határolódik el jobban a Jobbiktól? Eddig azt hittem, az evangélium terjesztése elsősorban a dolguk. Ide sorolhatjuk a mindezekhez kapcsolódó nemzettudatot is, amire rátelepszik a vulgarizált médiapolitizálástól kezdve az újpogány szubkultúrán át ezernyi dolog. Nem állítom, hogy volt vagy valaha lesz vegytiszta állapot a nemzettudatban vagy teljes „depolitizált” állapot, de kétséget kizáróan a mérleg most túlságosan kibillent.
Másodsorban, rövid távon maradnak a pártok és az állam – írja Gyurgyák, ami tény. A pártok helyett most röviden az állammal foglalkoznék. Nekünk magyaroknak különös kapcsolatunk van az állammal. Egyrészt ünnepeljük, másrészről jelen van a kádári örökség is. A kezdetet és a megmaradást látjuk benne, ahogy ezt Sólyom László két éve augusztus 20-ai ünnepi beszédében felvázolta. Valóban, a magyar állam – enyhe képzavarral élve – hájas is meg sok helyen rohad, ahogy ezt itt is számos írásban regisztrálták, de ez nem azt jelenti, hogy gyűjteni kell a fát a rituális máglya alá. Holott olyan kevés igazán jó kormányzati döntést láttunk, hogy pár „tanácsadói szerződés” után mi magunk gyújtanánk meg a gyufát. És mivel ez van, ezzel kell egyelőre dolgozni, reméljük, hogy egy jó kormányzat jó helyen használja az államot. Visszavonul onnan, ahol nincs helye, de erősen jelen van ott, ahol szükség van rá. A vágyott szintű „depolitizáltságig” el kell azonban fogadnunk, hogy még sokáig (részben addig is, amíg mi hagyjuk) az állam és a mindenkori kormány meghatározóan, de legalábbis erősen részt fog venni a nemzetfogalom alakításában. Ennek minden jó és rossz oldalával együtt (tegyük hozzá: ahogy történt ez akár korábban is, lásd a dualizmus korát és a kultúrállami feladatokról folytatott parlamenti vitát).
Lezárva a gondolatmenetet, higgyünk Szerető Szabolcsnak, aki Tamás Gáspár Miklósnak írt válaszában (nota bene: TGM levele önmagában zseniális, ha lenne magyar Monty Python csapat, rá kéne uszítani őket) így szól: „Megnyugtatja, ha megsúgom neki, nemzetfogalom kérdésében tökéletesen egyetértek Gyurgyák Jánossal, s szerintem erről a Fidesz sem gondol nagyon mást?”
Legyünk optimisták, talán Minerva baglya jövő tavasztól gyakrabban látogatja majd az országházat.
