Az egymáshoz közeledő „nemzeti radikális” párt és a szélsőjobboldal szervezetei nem jobboldaliak a szó semmilyen értelmében sem és a konzervativizmussal semmilyen szinten nem állnak kapcsolatban. A szélsőjobboldallal, a „jobboldali” Marat-kkal szembeni jobbközép hozzáállás hasonlóképpen nézhet ki, mint amiről Huszár Károly, az ellenforradalom első hivatalos kormányfője a következőképpen szólt 1920-ban: „Nem akarok ellen-Szamuelyket látni és nem fogjuk eltűrni, hogy olyan emberek, akiknek keresztény morálról, tisztességről, jogról és törvényről nincs fogalmuk, a keresztény jelszavak ürügye alatt hasonló dolgokat kövessenek el, mint azok, akik az országot hónapok[kal ez]előtt rettegésben tartották.
Békés Márton írása
Elsősorban szellemi, de ebből kifolyólag kulturális és társadalmi változások zajlanak le napjaink Magyarországán. E változás, vagy erősebben szólva, a fordulat, amelyet bizonyos szinteken, eltérő mértékben, de mindannyian érzünk, olyan kettős lehetőséget nyit meg a politika – mint elsődleges életszféra – területén, amelyhez hasonló eseményre aligha emlékezhetünk az elmúlt évtizedekből. A mai, két nagyobb korszak között kialakult és lassacskán feloldódóban lévő válság ugyanis kulturális, szociológiai és szellemi szempontból először is konzervatív korszakváltást generált; másodszor politikai szempontból – az előbbitől nyilván nem függetlenül – a jobboldal számára kedvező feltételeket alakított ki. A válságon túlra tekintve, és az eljövendő korszak alapvonalait kutatva, feladatunk – nekünk, a konzervatív jobboldal képviselőinek, a jobbközép programjával egyetértőknek – az, hogy a korszakváltással harmonizáló kulturális és politikai üzeneteket a leghitelesebben megfogalmazzuk. Többet talán nem tehetünk, kevesebbet pedig nem lenne szabad.
Széchenyi 1842-es akadémiai beszédében úgy szólt társaihoz, hogy „vegyük a dolgokat mint azok vannak, és nem mint azoknak lenniök kellene.” Ez az intelem minden konzervatív gondolkodás alapja, így megfogadása a mai belpolitikai helyzet jobboldali szempontú elemzéséhez is rendkívül ajánlatos. Induljunk ki rögtön abból, hogy a rendszerváltáskor szilárdnak hitt pártrendszer szereplőiben és értékhordozó alakzataiban is több ízben módosult. Mára ezek eredményeként azt látjuk, hogy a radikálliberális Fidesz, ha nem is maradéktalanul konzervatív frakcióvá, de polgári néppárttá változott a ’90-es évek első harmadának végén, míg a kezdetekkor népi–nemzeti/kereszténydemokrata–konzervatív MDF teljesen elveszítette arcát, s felismerhetetlen, de egyre jobban a „progresszív blokkhoz” gravitáló politizálást folytat. A képbe bejövő Jobbik a jobbközép establishmentet érő kritikájában lassan a baloldalon is túlmenve ún. radikális irányba megy, amelynek se nem jobb-, se nem baloldali karaktere többek között abból is fakad, hogy a nemzeti retorika felfokozott használatán kívül nincs igazán programja. Sokan leírták már, de erősítsük meg: a Jobbik a társadalomban jelen lévő égető problémákra ad olyan válaszokat, amelyek valóra váltásához sem nem elég erős, sem nem képes, s egyáltalán nem biztos az sem, hogy ezek mind jó válaszok.
A
Jobbik-jelenség feltűnésének oka leginkább a jó kormányzás hiányának elemi kritikájából származik, azaz mérséklése is a helyes elvek szerint, kielégítően működő, legitim rezsim megvalósulásával érhető el. Ezen túl természetesen valóságosan kialakult egy korántsem homogén Jobbik-tábor, ám egyúttal az is bebizonyosodott, hogy ennek keménymagja nélkül is tudnak győzni a jobbközép erők. Ami viszont a Fidesz számára nem elhanyagolható, és a jó kormányzás gyakorlása mellett alapvető jelentőségű feladat – ezen kívül komoly választ igénylő választási stratégiai kérdés – lesz, az az, hogy egy
felmérés szerint a legfiatalabb választóképes korosztályban már 16%-on áll a jobbikos szimpátiaindex.
A jobbratolódás túlzói (értsd jobbikos „nemzeti radikálisok”), sőt veszettjei (értsd szélsőjobb) velünk élnek, és jelenlétükkel leginkább a mérsékelt jobbközép s a konzervatív közélet dolgát nehezítik meg. Nyugtalanító például, hogy a Jobbik és pártmilíciája 2009 kora nyarán Szegeden szövetségre lépett a HVIM-mel és a nem olyan régen Domokos Endre János Vér és Becsület Mozgalmában tevékenykedő Tyirityán Zsolt vezette Betyársereggel. Toroczkai Lászlónak (HVIM) sikerült a szélsőjobboldalról kiszorítania riválisait (ld. Tomcat esetét) és mivel Budaházy is elfogásra került, a szélsőjobboldali komplexum potenciálisan vezetése alatt áll. Ez a komplexum számos honlap, fórum, orgánum (pl. Szent Korona Rádió, Magyar Jelen, kuruc.info, HunHír) hálózatából fonódott és egy szubkulturális kvázi-egység talaján áll. A Jobbik ezen erőkkel kötött szövetsége a széljobbos erőeloszlást eldöntő meccsek paktumának megszületésén túl azt jelzi, hogy Vona Gábor ténylegesen hisz abban, hogy a „nemzeti oldalt” egyedül pártja és az abban hívők, vagy az azzal szövetségre lépők alkotják.
A Jobbik és a szélsőjobb közötti átfedés több személyen, fórumon keresztül mára valósággá vált, de sajnos meg kell jegyeznünk, hogy a Jobbik és az elvileg ellenséges jobbközéphez tartozónak gondolt fórumok között is több esetben jelöletlen a határ, és a zöldhatáron (Demokrata, Kárpátia, barikad.hu) naponta többen kelnek át, köztük publicisták, újságírók. Szögezzük azonban le: az egymáshoz közeledő „nemzeti radikális” párt és a szélsőjobboldal szervezetei nem jobboldaliak a szó semmilyen értelmében sem és a konzervativizmussal semmilyen szinten nem állnak kapcsolatban. Ennek oka nem (csak) az, hogy erejük nagy részét a jobbközép elleni támadásokra fordítják, hanem az is, hogy sem kiindulási pontjaik, sem eszközeik, sem pedig céljaik nem jellemezhetőek a jobboldal és a konzervativizmus közismert szerkezeti jellemzőivel. A szélsőjobboldallal, a „jobboldali” Marat-kkal szembeni jobbközép hozzáállás hasonlóképpen nézhet ki, mint amiről Huszár Károly, az ellenforradalom első hivatalos kormányfője a következőképpen szólt 1920-ban: „Nem akarok ellen-Szamuelyket látni és nem fogjuk eltűrni, hogy olyan emberek, akiknek keresztény morálról, tisztességről, jogról és törvényről nincs fogalmuk, a keresztény jelszavak ürügye alatt hasonló dolgokat kövessenek el, mint azok, akik az országot hónapok[kal ez]előtt rettegésben tartották.”
Noha a tulajdonképpen tét nélküli
EP-választásokon szavazó „jobbikosok” közül nem biztos, hogy 2010-ben is mindenki a párt mellett teszi majd le a voksát, a Jobbik előreláthatólag be fog kerülni a parlamentbe. Ha így lesz, 2010-től identitása felépítésében bizonyosan nagy része lesz annak, hogy önmagát – feltehetően a Vona-féle kapkodó, hebehurgya ki- és beszólásokkal – megkülönböztesse a jobboldali kormánytól, azaz nem azt a magatartást fogja tanúsítani, mint amit 1998–2002 között a MIÉP. További differencia a két frakció között, hogy a MIÉP a választóinak nem ígért olyasmit, amit nem tudott teljesíteni, de ha tett is ilyet, az akkori „nemzeti radikális” tábor nem kívánta felelősségre vonni pártját országgyűlési tevékenységéért. (Ebben nagy része volt a MIÉP tekintélyelvűségét elfogadó, idősebbekből álló szavazóbázisnak és a net-használat akkori alacsonyabb fokának.)
A Jobbik elnöke ezzel szemben folyton-folyvást erejéhez nem mérhető – hiszen csak kormányzati cselekvéssel elvégezhető – feladatok megoldását ígéri, és az „új erő” legitimitását parlamenten kívüliségéből meríti. Ám mi lesz akkor, ha a Jobbik többé nem párperces beszédekkel csigázza fel szavazóit (ld. Iráni Gárda behívása, kereskedelmi tévék elpusztítása, izraeli kivándorlás ajánlgatása stb.), hanem képviselői a házbizottságokban fognak unalmas szakmai üléseken részt venni és ezt kell majd kifelé kommunikálniuk? Mi lesz akkor, ha a falvainkat elöntő bűnözést a kormány szünteti majd meg a rendőri erők visszatelepítésével, és nem lesz szükség a Magyar Gárdára? Mit fog tenni Vona Gábor, ha ugyanolyan képviselői fizetést fog kapni, mint aminek felvételéért a jelenlegi mandátumbirtokosokat kárhoztatja? Könnyen lehet, hogy a Jobbik parlamentbe kerülése a protesztpárt végét fogja jelenteni.
Annál is inkább, mert már jelenleg vannak jelei a Vonán túlmenők éledezésének – ez minden szektavezetőt elér egyszer, hiszen a radikálisabbak ilyen körökben mindig népszerűbbek. A több irányból érkező szavazóbázisnak való megfelelés is igen nehéznek ígérkezik, amint a nem túl érdekfeszítő – és a leendő jobbikos képviselők számára ismeretlen területet rejtegető – országgyűlési munka felmutatása lesz az egyetlen jobbikos „eredmény”.
Mindezek után a konzervatív korszakváltásban érdekeltek számára tehát az eredmény az, hogy a jobboldali térfélen egyetlen egy olyan párt(szövetség) jöhet számításba, amelyik képes lehet a politikai hatalom megszerzésére, megtartására és a konzervatívoknak tetsző reális programot készíthet az eljövendőre. Ez pedig a Fidesz. A Fidesz számára viszont az tűnik politikai realitásnak, hogy a választásokig eltelő szűk egy évben gyorsan meg kellene sokszorozni a társadalomnak szóló üzeneteket, felkészülni a kormányzás és a korszakváltás feladatára és nagyon sürgősen szoros kapcsolatot kellene kialakítani azzal az értelmiséggel, amely potenciálisan a „barát” és nem az „ellenség” kategóriájába tartozik majd. Hiszen nem csak a kormányzási dominancia helyének, de a szellemi–kulturális élet normájának is meg kell változnia, mégpedig egyszerre, egymással párhuzamosan. Molnár Tamás nagyszerű meglátása szerint a jobboldal még akkor is látványosan hanyagolja a kultúra területét, amikor hatalmon van. Utazásai alatt látott példákból kiindulva írja, hogy „a színvonalas jobboldal általában elhanyagolja nemcsak […] a propagandát, hanem általában az eszmék világát is”, így nem változik az a helyzet, hogy „korunk kultúráját a baloldaliság jegyzi, de ehhez a tényhez egy bizonyos jobboldali paralízis erősen, talán döntően hozzájárul.”
E helyzet megváltoztatása legalább felét teszi ki annak a nagy paradigmaváltásnak, amit a baloldali dominancia hatvan évének magunk mögött hagyása jelent. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az önmagát paralizáló és a változó széljárástól meghűlő balliberális kultúrfelelősök abból fognak megújulni 2010-től, hogy a rájuk amúgy is jellemző féloldalas kriticizmust a jobboldali kormányzat felé fordítják. A kormányzat tehát védekezésre fog szorulni, mivel a korábbi rendszer haszonélvezőjének számító balliberális értelmiség egyetlen lehetősége a támadás lesz, amely reménytelen és vesztes helyzetének okán hisztérikus dühvel fog párosulni. A jobbközép kormányzást előreláthatóan defenzívába szorító másik akció kiindulási pontját a „nemzeti radikális” és szélsőjobboldali fórumok oldalán gyanítom. Egy pragmatikus, mérsékelt, konzervatív karakterű rezsim azonban nem szabad, hogy elbizonytalanodjon egy ehhez hasonló helyzetben: először is a legjobb védekezés módjáról szóló közkeletű bölcsesség érvénye rá is kiterjed, ráadásul nem nehéz bizonyítani a régi balos kurzus és a túlzók, illetve a veszettek közötti érdekegység meglétét azzal, hogy mindkettő ellensége a konzervatív elvek és a jobbközép kormányzati gyakorlat érvényre jutásának.
Az ország politikai–szellemi klímájának megváltoztatása, a dominanciacsere, megint más szavakkal a paradigmaváltás akkor lesz teljes, ha a kormányzás gyakorlata hosszú távra jobbra kerül, a kulturális standard pedig hagyományelvű(bb) lesz. Emiatt úgy vélem, hogy a korszakváltásban tökéletesen egymás természetes szövetségesének tekinthető mérsékelt jobbközép politikai erő(k) és a realista konzervatívok érdekközössége végre értékközöséggé is válhat. Egedy Gergely idézetével (Konzervativizmus kontra fasizmus. Magyar Nemzet, 2009. augusztus 1.) zárnám ezt az írást, jelezve, hogy egy ilyen korszakváltás problémái sem nem előzmény nélküliek, sem nem megoldhatatlanok: „Eljött a konzervatív korszakváltás ideje, megoldást – a politikai szélsőségesekre is – csak a konzervatív jobboldal kínálhat, politikai közösséget formálva társadalmunkból és a nemzetnek visszaadva államát. […] A két világháború között a bethleni konszolidáció fogta ki a szelet a jobboldali radikálisok vitorláiból – most is a polgári jobbközépre hárul ennek végrehajtása. A baloldal nyelvét pedig egyre kevesebben fogják használni, mert az egyszerűen alkalmatlan a valóság leírására.”
Békés Márton
Kapcsolódó írások:
Átigazolók és otthonmaradók. A pártok szavazótáborainak változásai 2006-2009
Konzervatív korszak közeleg
Konzervatív korszak jöhet – de milyen?
