Nemrég a Magyar Demokrata c. lap által a „magyar monarchizmus egyik szellemi vezetőjének” nevezett úr úgy foglalta össze egy konzervatív korszak közeledtében bízó és a polgári jobbközép megerősödésének örvendő, valamint a konzervatív társadalmi reakciók ezzel párhuzamos revitalizációját látó és az új magyar konzervativizmus megszületését üdvözlő cikkemet, hogy az nem több, mint „helyfoglaló értelmiségi opportunizmus”. Nos, az „értelmiségit”, azt rögtön ki is kérem magamnak, a többire pedig legyen elég annyi, hogy aki a jobboldali áttörés és a konzervatív fordulat előtt defetista, annak ez épp elég baj lehet. Ugyanitt PHJ (= Pánczél Hegedűs János), hiszen róla van szó, erősen megrótta Schlett Istvánt is, hogy a Kommentárban közölt (amúgy zseniális meglátásokban bővelkedő) cikkében nem vett figyelembe bizonyos rém fontos szempontokat. A sas (értsd, ebben a relációban: Schlett professzor úr) nyilván nem kapdos legyek után, de én azért összefoglalnám a véleményemet egy-két fejleményről, annál is inkább, mivel egyre többen kérdezik: ha monarchista vagyok – márpedig az vagyok –, akkor miért nem működöm együtt a „szellemi vezetővel”? Hát akkor elmondanám. Megterítek, aztán meg kitálalok.
Kezdem a legfontosabbal.
Mindig is monarchista voltam, mert hiszem, hogy a magyar nemzet természetes államformája a királyság (ahogyan mondjuk az amerikaié a köztársaság, a svájcié a kantonális nemzetközösség, a németé pedig a föderális birodalom), s átérzem az ezeréves királyság hagyományának fontosságát, szépségét, történelmi energiáját. A magyar királyság múltja lelki, metapolitikai és történelmi szempontból egyaránt fontos, forradalmi elpusztítása pedig katasztrofális következményekkel járó kára volt nemzetünknek. Emellett a magyar legitimista mozgalom (1918–1946) nagy tisztelője vagyok, politikai szerepüket a tiszta magyar konzervativizmus megjelenési formájának tartom, egykori gondolataik, valamikori tevékenységük nagyon közel áll a szívemhez. Különösképpen így van ez a szintén vasi származású gróf Sigray Antallal kapcsolatban, akiről
monográfiát is írtam, úgy állítva be őt, mint a magyar királypárti mozgalom utolsó és legszellemdúsabb vezetőjét, a magyar függetlenség, semlegesség és konzervatív irányú fejlődés nagy alakját.
Természetes tehát, ha évekkel ezelőtt úgy véltem: amennyiben létezik a mai Magyarországon monarchista közeg, akkor ott a helyem. Ma azonban már úgy látom: ilyesmi közeg ugyan létezik, de mivel olyan, amilyen, nincs ott a helyem. Azonban monarchista érzelmű vagyok/leszek, legitimista szimpátiákkal, a konzervatív jobbközép politizálást vallom magaménak, és ahhoz az ébredő
„ifjúkon” nemzedékhez tartozom, amely értékes intellektuális segítséget nyújthat az új magyar konzervativizmus kialakulásához. S most pontosan azért vagyok dühös, mert egy kis szekta elrabolta a magyar monarchizmusról folyó beszédet, és kisajátítva azt, saját játékszerévé alacsonyította le.
2006 tavaszán cikket küldtem egy egyetemi barátom unszolására egy ókatolikus (a II. vatikáni zsinat előtti, tridenti rítust követő) folyóirat számára, a lap címe
Miles Christi volt. (A lapban összesen háromszor publikáltam: 2006-ban az osztrák hivatásrendi gondolkodó Othmar Spannról, majd egy év múlva a spanyol falangizmus alapítójáról, José Antonio Primo de Riveráról, végül szintén egy év múlva – PHJ-val ápolt kapcsolatunk megromlásának küszöbén –
Slachta Margit politikai szerepléséről.) Hogy lehetőleg semmi se maradjon ki, itt jelzem, hogy nagyjából ekkor rendeztem sajtó alá PHJ tudtommal egyetlen, kétrészes
tudományos tanulmányát, amely érdekes témát dolgozott fel, ráadásul igen jól, és őszintén kívántam, hogy írója ezen az úton haladjon tovább. Látni fogjuk, nem így történt.
A
Miles Christi-hez visszatérve, a lap sajnos csak volt: ugyanis néhány nyilvános, forgalomban kapható szám után szerkesztője, PHJ abbahagyta működtetését és blogot kezdett írni, amely a
Monarchista Gondolatok elnevezést kapta. Egy ideig figyelve a honlapot, úgy döntöttem, hogy írásokkal támogatom azt. Két szöveget adtam le,
egyik a magyarországi
republikanizmus érvénytelenségéről, intellektuális sekélyességéről, politikai impotenciájáról szólt, a
másik a forradalmak által elpusztítottak vérének állított emléket, azt állítván, hogy a doktriner balos ideológiák mindig vérfürdőkbe torkollnak. Nem sokkal korábban az említett egyetemi ismerősöm, János és én Pécsre mentünk előadást tartani a magyar királyságról. A vonaton kialakult véleményegységgel szembe menve, János
referátumában aktuális kérdésként kezelte a monarchia gondolatát, mindent összehordott a rendszerváltás bűneiről, és kijelentette, hogy a királyság restaurálása jelenvaló feladat. Mi ketten csak néztünk, ugyanis az aktuálpolitikai keretbe helyezett monarchizmus helyett a királyság filozófiai alapjairól, történetpolitikai szerepéről
adtunk elő. Na, ekkor láttam, hogy itt valami baj lesz.
A probléma érzésem szerint az volt, hogy míg én konzervatívként a múltra összpontosítok, a királyságban hagyományt, szépséget, államunk történelmi erőfeszítéseinek összegét látom, addig PHJ – hangsúlyozottan a saját vezetése alá rendelve – a monarchizmust egy aktivista, a jelenlegi politikai palettán elhelyezendő, ortodox hitelveket indoktrináló mozgalommá akarja változtatni. S mivel a baloldali és liberális erők eleve szemben állnak ezzel a kísérlettel, velük nem is foglalkozva, a jobboldal azon részét kritizálja engesztelhetetlenül, amelyik nem hajlandó egyetérteni vele és nem gondolja hozzá hasonló gyermeteg törhetetlenséggel (vagy fordítva) például, hogy a Szent Korona tan egy abszolút aktuális dolog, hogy még mindig királyság van, vagy hogy minél előbb politikailag is aktuálissá kellene tenni a királyság ügyét. Vagyis a PHJ-féle spekulatív monarchizmus fő ellenségét a jobbközép „megalkuvó” politikájában leli fel, meg-megújuló támadásait afelé a mérsékelt konzervativizmus felé irányítja, amely vagy nem hajlandó behódolni ambiciózus vezetési terveinek, vagy nem gondolja aktualizálhatónak a királyság ügyét – vagy mindkettőben egyszerre vétkes.
Ezért
olvashatunk mérsékelt íráskészséggel elkészített cikkei között arról, hogy
„a new world order bármikor eltapos vagy éppen hasznosít kicsiny (és nagyobb) magyar konzikat, akik ellene ágálnak”, ezért kéjeleg kommentjeiben a
„Flódniórium” [a rá jellemző sajátos argóban ez a Konzervatóriumot jelenti, az inkriminált kifejezéssel pedig egy zsidó süteményre utal, ki lehet találni, na vajon milyen okból] állítólagos „megalkuvásán”, ezért gyűjt maga köré olyan apródokat, akik fenntartás nélkül elfogadják, hogy a legnagyobb baj a mai Magyarországon az, hogy a jobbközép erők elfogadják a
„’89-es paktumot” (bármit is jelentsen ez). Meglátásom szerint a helyzet az, hogy a hangzatos kiállások, manifesztumok, monarchista akciótervek mögött valójában egy vezetési ambíciókkal megvert ember áll, aki furcsa ellenrepublikanizmust létrehozva, a magyar királyság ezer évéről valójában nagyon kevés szót ejt, míg a jelen politikai színtér jobb oldalát, a vele egyet nem értő konzervatívokat, az általa
„jungkonziknak” nevezetteket viszont folytonos csipkelődő kritikával illeti, gyanúba keveri, kioktatja, fölényesen lekezeli, oktalan hülyének nézi.
A bili egyszer kiborult. 2008 novemberében János engem és egy barátomat leültetett, de az asztalhoz hívta Turner „Hubatka” Gábor HVIM-es Szent Korona Rádió-főszerkesztőt is, aki többek között ki találta fejteni, hogy a TV-székház elfoglalása „ellenforradalom” volt, és hogy
„az utcai harcos bajtársak között van néhány nyilas, de azok is jófejek”. Hát köszi – ez lenne a magyar monarchizmus? Nnna neeee! A megbeszélés – amely egy, természetesen PHJ vezetése alatt létrejövő monarchista portál körülírását célozta – részemről üvöltözéssel fejeződött be, mert dühös lettem, hogy nem kapok választ a kérdéseimre. Ezek a következők voltak: János, szerinted aktuális ma a királyság restaurációja? János, miért a jobbközép az ellenség? János, a Szent Korona Rádió, a HVIM (akik mind Budaházy és Toroczkai bomberjéből/csikósködmönjéből bújtak ki) biztos, hogy jó partner egy konzervatív portál számára? János, leellenőrizted, hogy a
Demokrata-szerkesztő Ágoston Balázs – aki a saját blogján
Hitlert élteti –, megfelelő ember-e egy katolikus szellemiségű portál támogatásához? A feltett kérdésekre a zavarodottság volt a válasz. A helyzetet az oldotta valamelyest, hogy „Hubatka” közölte velem a következőket:
- Az írásaid alapján nem ezt vártam volna tőled, most nagyot csalódtam.
- Miért, mit olvastál tőlem? – Tettem fel a kérdést.
- Hát, a két posztodat a monarchista blogon…
- Köszi. De azért mást is írtam.
- ???
Egy szó, mint száz, Jánossal közöltem, hogy az általa prioritásként kezelt „támadjuk be a jobbközepet”-stratégiát nem tudom elfogadni, mert egyrészt abszolút nem értek vele egyet, másrészt olyan helyen dolgozom (HírTV), olyan helyekre írok (Kommentár, Magyar Nemzet, Konzervatórium) és olyan intézményekben (Századvég, Nézőpont Intézet, Fidesz Ifjúsági Tagozat) dolgozókkal tartok fenn kapcsolatot, amely nexusok összeegyeztethetetlenek azzal, amit tőlem kérsz, és erkölcsi elnyomorodás nélkül nem tudok mindkettőnek megfelelni. De – mondtam –, mivel nem is értek egyet az ágendáddal, teljesen világos, hogy nem működök ebben közre és nagy örömmel távozom. Sziasztok.
Eljöttünk. Ezzel tudtam, hogy véget ért valami. Nem veszek részt – sok mindenki mással együttesen – olyan honlap munkájában, amely a Jobbikot „jobbról” előző SZKR-val cimbizik; nem leszek hajlandó a balliberális korszak kifulladása közepette a jobbközepet fikázni; nem hívom – a néha nem túl kényelmes, de azzá tehető – szellemi otthonomat zsidó süteménynek és nem hiszem, hogy a legfontosabb dolog a Habsburg főhercegek morganatikus házasságán abajogni. Továbbá azt sem gondolom, hogy a magyar királyság nemes és szép hagyományának ápolása helyett aktualizálni kellene a monarchista politikát, ezzel teljesen elszürkítve és egy ortodox szekta játékszerévé téve azt. Valamint jelentős problémának éreztem akkor – és ebbéli érzésem egyre csak erősödik –, hogy PHJ rátelepszik az egészre, kielégíthetetlen ambíciói, vezetési akarnoksága, indoktrinációra kényszerítő beszédmódja nem hagy levegőt másoknak. Másoknak, akik csupán szabad emberként együtt akarnak gondolkodni, mindenféle vezér, mozgalmi elkötelezettség és aktivistáskodás nélkül. PHJ körül azóta egész kis hárem formálódott, ahol intellektuális eunuchok vigyázzák a rendet.
Tucatnyi a tagság, amelybe jótehetségű egyének is meg-megfordulnak, de a színvonal minden közreműködésük ellenére csak nem növekszik. A tudományos igényű, kulturális célú, hagyományőrző monarchizmusnak egyre kevesebb nyoma van a honlapon. De lássuk csak, kiket vonz ez az intim környezet! Mindjárt itt van „Czelder brigadéros”, aki blogján
imigyen fakadt ki a Konzervatóriummal kapcsolatban:
„Ez lenne a konzervatív attitűd? Zsidósiratás, kimagyarázkodás […]
Azt még elviselem, ha néha zsidótopikok vannak, mert fontos kérdés. De ez már túlzás mind mennyiségre, mind minőségre nézve! Önök a sok konzulástól már nem látják az erdőt!” Még szerencse, hogy itt vannak a felvilágosítók! A honlap rendszeres kommentelői között van a SZKR vezetője, aki egy alkalommal blogjában olyan, a magyar monarchizmus számára elsődleges témát dolgozott fel, mint a skinhead szubkultúrában elterjedő mérhetetlen szexuális szabadosság,
íme:
„vannak viszont a koncerteken részegen tomboló, seggüket/mellüket mutogató tinilányok. Van a Magyar Szigeten egész napos sátorban való szexelés. Láttam már egy nemzeti rock rendezvény közelében, az úttesten egyesülő skinhead párt, de nem ritka látvány az orális szexet művelő lányok látványa sem egy-egy rendezvény eldugottabb részén.” Nahát, ez utóbbi aztán végképp tarthatatlan! De ebből talán bőven elég is ennyi.
Ha az ember kényszeresen közszereplésre vágyik, mondjuk
egy héten belül két interjút is csináltat magával, bekéredzkedik más blogokra, sorra-rendre unszol másokat, hogy működjenek vele együtt, akkor állnia kellene azt a sarat, amelyet akár rosszindulatból, akár véletlenül, akár a vita hevében kritikusai ráfröcskölnek. A mások által feltett kényelmetlen kérdésekre azonban túl sokszor a csend felel. (Lehet, hogy ezzel az írással is így lesz? Majd meglátjuk.) Így volt ez akkor is, amikor valaki rákérdezett (megjegyzéseit azóta a „szellemi vezető” eltávolította), hogy hogyan is volt egy állítólagos szerzőijog-sértés a múltban? Egy PHJ által szerkesztett kötet, amely a
Battlenoise! címet viselte és a nyugati, ill. magyar indusztriális martial zenével foglalkozott, ugyanis egyesek szerint nagy botrányt kavart Németországban, mivel a kötetben szereplő képek és szövegek, dokumentumok közléséhez az érintettek közül többen nem járultak hozzá. PHJ nem tisztázta magát, pedig megnyugtató lett volna hallani, hogy semmi baj nem történt, csak egyszerű, sajnálatos félreértésről volt szó. Mondom mindezt azért, mert ha valaki „szellemi vezető”, akkor kötelessége válaszolni az őt ért – akár igaztalan – kritikákra is, amelyek alapjai egyébként
a neten olvashatóak. Ezekre válaszolni kell, mert a csend és a hallgatás nem tisztázza a félreértéseket, és nem járul hozzá a helyes kép kialakításához. Ha nem így teszünk, azt mifelénk lapításnak nevezik. (Megjegyzem: biztos vagyok benne, hogy valami hülye félreértés történt s nem olyasmi, amire néhányan célozgatnak.)
Ha nem tudnánk, PHJ nem csak lapszerkesztő, honlaptulajonos és -szerkesztő, portál-működtető, lovagrendi tisztségviselő és még ki tudja, mi, hanem együttesben is énekel, és a magyar indusztriális matrial zenei színtérre is igyekezett befolyást szerezni egykor (fanzine-szerkesztés, könyvkiadás, koncertezés,
interjúk). Zenekara, a
Kriegsfall-U zörejekkel operáló monoton zajongása, harciaskodó
kántálása manapság
„monarchista zeneként” próbálja eladatni magát. Én meg „monarchista zabpelyhet” reggelizek, a barátnőmnek pedig konzervatív tangát veszek egy jobboldali fehérneműboltban. Na ne bohóckodjunk már!
De a csend nem csak itt jellemzi
Kingdom of Bumford urának vitatkozási stílusát. „Szakításunk” – bocsánat a szóért, de egy háremben ilyen a szemantikai környezet – után írhattam, mondhattam bármit, a monarchista blogon és a Regnum! portálon nem jelent meg még egy ajánló sem, pedig sokan kérték PHJ-t erre, levélben és szóban egyaránt. (Mivel ez egy amolyan visszaemlékezés, megtehetem, hogy magamról írok, mégha nem is szívesen. De azért elnézést kérek ezért.) Tehát, miután elmenekültem eunuchizálásom elől, folytattam tovább a legitimista téma feldolgozását.
Ablonczy Balázsnak hála, írhattam
A magyar jobboldali hagyomány c. kötetbe, mégpedig a legitimistákról, ahol bemutattam a két világháború közötti magyar monarchisták konzervativizmusát, jobboldaliságát, méghozzá nagyon pozitív fényben. Kicsivel ezelőtt a
Rubicon-ban ugyanezt erősen lerövidítve közöltem. Majd jött egy cikk a
Magyar Nemzetben elfelejtett monarchista hagyományunk újrafelfedezésének szükségességéről. Egy alkalommal a nemzeti szabadelvű Filep Tamás Gusztávval 20 perces beszélgetést folytattunk a HírTV
Ősök Tere c. műsorában, alaposan „megdicsérve” a legitimistákat.
Korunk legkiválóbb fiatal egyháztörténésze, kedves barátom, Soós Viktor Attila két alkalommal is meghívott a Katolikus Rádióban vezetett
műsorába, ahol Sigrayról, illetve a legitimizmus vallási, kulturális, földrajzi meghatározottságairól beszélgettünk. A monarchista blog a felsoroltak egyikéről sem adott hírt, noha előfordult, hogy a szóban forgó
Rubicon számot
bereklámozta. Nos, PHJ vagy nem olvasta végig a lapszám tartalomjegyzékét, vagy pedig – rosszindulatú leszek – bumfordi viselkedéssel egész egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy valaki az önmagának fenntartott hitbizományra merészelte tenni óvatlan lábát. Jellemző otrombaság az is, hogy a magát ókatolikusnak mondó portál nem foglalkozott a Katolikus Rádió legitimista adásainak promózásával, az adás-szerkesztő többszöri nyomatékos kérése ellenére sem. Vagyis biztos velem van a baj. Várnám a választ, hogy miben is áll ez?
A PHJ-monarchizmus azonban dübörög tovább. Hol Ablonczy Balázst rója meg, majd kéri fel publikálásra, hol Antall Józsefet gyalázza portáljának egyik plakátján, amelyen a rendszerváltás utáni első magyar miniszterelnök mint republikánus
szerepel – elő a hánytállal! – Károlyi, Kádár és Rákosi társaságában. Hol pedig a tüntető humora miatt közkedvelt Tea-kör kedélyeit borzolja fel rikító merevségével, sótalan humortalanságával, komolykodó okoskodásával.
„Hogy teremtsek így egységet?” – tehetjük fel most mi is a „szellemi vezető” nevében azt a technikai kérdést ennyi ügyetlenkedés hallatán, amit a novemberi találkozón az arcomba kaptam, csak mert nem voltam hajlandó behajolni a hárem urának. A PHJ-monarchizmus megtalálta azonban társait: a Dunába lőtt zsidó vallású magyar állampolgárok emlékművébe helyezett disznólábakon
szórakozó Szent Korona Rádió és a
Demokrata szerkesztője kiáll mellette, reklámozza, előtérbe helyezi, talán követi is. Ám legyen, de a monarchizmus ezzel nagyon rossz társaságba keveredik.
A SZKR ad ugyanis otthont Budaházy rádiós jegyzeteinek és egy firmában van Toroczkai lapjával (
Magyar Jelen). Azt hiszem, ennyi elég is. Ágoston Balázs pedig – aki Jánossal egy hete címlapos interjút készített, pózerkedő képekkel a Hősökön – úgy tűnik, sok minden másban is hisz a monarchizmus mellett. Mindjárt itt van az, hogy az elvileg „polgári hetilap”
Demokrata szerkesztője magánblogján nyilas-honlapot
hirdet, neonáci toborzót
linkel,
uszít a konzervatív jobboldal ellen (
„A Fidesz nem nemzeti érdekeket képviselő párt, ezért a rá adott szavazat magyar szempontból káros.” – jó, mi?), valamint a
holokauszt-tagadás körül
pörög. Jó kis szövetségesek egy katolikus, tradicionalista, királypárti gondolatkör számára! Ám a monarchista blog/Regnum! portál felhozatala sem áll sokkal közelebb a királysághoz. Olvashatunk itt melegekről, kommunista propagandafilmekről, vagy lamentálhatunk a kiugrás helyességén-helytelenségén. A többi, valóban fontos téma (Mindszenty-ügyek, pápai enciklikák, címertan, konzervativizmus-viták) viszont csak érintőlegesen tart kapcsolatot a királysággal, a monarchizmushoz szorosan véve nincs köze. Miben is áll tehát akkor ez a királyság-pártiság? – tehetjük fel a jogos kérdést.
A monarchista blog és a Regnum! portál királyságügyben tanúsított vélekedése meglehetősen megismerhetetlen volna, ha nem rendelkeznénk majd’ féltucatnyi interjúval, amit PHJ adott. Ezekben a Szent Korona tan ma is érvényes folytonossága, a királyság felszámolásának el nem ismerése, a mielőbbi restauráció meg nem határozott módon történő, kellően nem körvonalazott formában megvalósuló óhajtása szerepel, számos egykori (főleg Molnár Kálmántól származó) legitimista érv ma már teljességgel irreleváns hangoztatásával és jelentős pátoszfaktorok beiktatásával. Mindez egy abszolút nem reális, inkább egyenesen valóságellenes konstrukciót alkot, vágyak és álmok társaságában előadva, amely olyan, mint az utópizmus, csak ezúttal a múlt felé irányítva. E királyság-pártiság egyetlen komolyan vehető éle a köztársasági rendszer és csatolt részei (forradalmak, kommunizmus, szabadkőművesség, republikanizmus, szekularizáció) felé néz, de olyannyira erre fókuszál, ebben éli ki magát – más, valóban valóságos, itt és most releváns cél híján –, hogy lassan teljes mértékben a választott ellensége által meghatározott keretben fog mozogni. Ezzel pedig átveszi a köztársaság viszonyítási pontjait, fogalmi rendszerét, vagyis saját antitézisének foglyává válik. Ezért mondom, hogy ellenrepublikanizmusról van szó, hiszen nem az ezeréves királyság felidézése, kulturális, politikatörténeti relevanciáinak bemutatása folyik, hanem a jelenlegi köztársaság esetlen támadása, mégpedig azzal az áttételes céllal, hogy a monarchizmus a jelenben aktív politikai erő lehessen.
Ez a fajta monarchizmus, amely valójában tehát ellenrepublikanizmus, kicsi is, savanyú is, és nem a mienk. Nem képviseli a magyar királyság ezeréves hagyományának kulturális örökségét, nem foglalkozik a legitimista mozgalom hagyatékával, lemond az ősi magyar államforma szellemi, lelki, mentális, történetpolitikai védelméről, érzéketlen a finom megkülönböztetések iránt és emiatt aktuális politikai mozgalmat igyekszik generálni magából, mindenféle mélyebb tudás, ismeret és a történelmi tények iránti alázat nélkül. Éppen ezért egy ilyen „mozgalomban” – PHJ zenei vezérsége is egyébként egy
MozgaloM nevű lap köré szerveződött – nem veszek részt, mert elhibázottnak látom napirendjét, vállalhatatlannak szövetségeseit, tisztázatlannak szellemi alapjait, elrontottnak politikai stratégiáját, károsnak és rossznak taktikáját, végül alkalmatlannak „szellemi vezetőjét”. A magyar monarchista hagyományról azonban továbbra is fogok írni, a legitimizmus megismerését továbbra is elő fogom segíteni, magamat továbbra is legitimista-szimpatizáns király(ság)pártinak fogom nevezni. És teszek arra, hogy mások lejáratják a monarchizmust, amikor félreérthető, eltorzított üzeneteket közvetítenek róla s ezzel párhuzamosan a magyar királyság örökségéhez nem méltó dolgokat is képviselnek, vagy háremet tartanak maguk körül. Mindehhez jó szórakozást kívánok, de én nem vagyok háremhölgy.
