Országimázs: a totális közömbösség káeurópai állama?

Hadrian VII. I 2009.04.27. 17:07

Magyarország ismét a The New York Times címlapjára került - nem, nem Overdose-zal, hanem a cigányellenes gyilkosság-és erőszaksorozattal.

Természetesen a szégyenletes jelenségnek számos fontos vetülete van, én most csak egyre térnék ki. Ez pedig az, hogy hír, mégpedig fontos hír, hogy a NYT foglalkozik a gyilkosságokkal és Magyarországgal, és kérdés, hogy ennek kapcsán a külföldi nyilvánosság és figyelem vajon hogyan és mennyiben befolyásolja a hazai történéseket és a belpolitikát?

Ha visszaemlékszünk még az Ophélie-ügyre és a Cozma-gyilkosságra, mindkét esetben szépen nyomon lehetett követni, ahogyan az emberéletet úgy általában semmibe se vevő, mutyizó, a tényeket elhallgató hamisítatlan kádárista magyar attitűd konfliktusba került az állampolgárai halála miatt gyászoló, a pontos történéseket és az igazságot minden akadályon keresztül tudni akaró külföldi sajtóval. Az Ophélie-ügy kapcsán a franciák folyamatosan bizalmatlanok voltak, nem hitték el, hogy a magyar rendőrség jól végzi a munkáját, és nem titkol el valamit.

Eddig ugyan úgy tudjuk, tényleg nem titkoltak el semmit: Ophélie öngyilkos lett. Ám hogy a magyar rendőrség gyakorlata és kommunikációja milyen, az alapján egyáltalán nem volt indokolatlan a szülők és a francia hatóságok gyanakvása.

Ugyanez volt megfigyelhető a Cozma-gyilkosságnál, csak ott már igazi, napvilágot is látott, sajtónyilvánosságot is kapott malőrök voltak: a román sajtó előbb tudosított a gyilkosok kilétéről és motivációikról, mint hogy a magyar rendőrség ezekről hivatalos tájékoztatást adott volna ki. És akkor azt már meg sem merem kockáztatni, hogy bizonyos tényekről esetleg maga a rendőrség is a külföldi sajtóból informálódott...

Mit sugall a New York Times cikke? Azt, hogy a cigányokkal a magyar állam nem törődik, mert cigányok, és hogy a rendőrség nem hajlandó elismerni, hogy rasszista indítékok vannak a támadások mögött, nem függetlenül az egyre erősödő szélsőjobboldaltól. Ha utóbbi az államon nem is kérhető számon, de a közömbösség és szakmai alkalmatlanság igen.

A New York Times csehországi és szlovákiai támadásokról is beszámol, hozzátéve, hogy az erőszak sehol sem ért el olyan szintet, mint Magyarországon, ahol a 600 ezerre becsült roma kisebbség körében állandósult a félelem és a rettegés. A cikk idézi Mohácsi Viktória EP-képviselőt, aki felrótta, hogy a rendőrség eleinte uzsorások számlájára írta a gyilkosságokat.

A lap közli egy tatárszentgyörgyi asszony véleményét is, aki szerint a bajt a sok roma okozza, akik a gárda tavalyi vonulása után egy ideig "nem voltak olyan hangosak". A riporter a 4 éves tatárszentgyörgyi Csorba Róbert haláláról a tiszalöki áldozat nevelt lányát, Kóka Ágnest is megkérdezte: "Az eset azt mutatta meg, hogy mindegy, jó vagy rossz emberek vagyunk-e. Csak az számít, hogy cigányok vagyunk." (index)

Konkrétan ismét a rendőrséggel szemben fogalmazódnak meg kritikák, közvetetten pedig az állam közömbössége, gyengesége és inkompetenciája kerül célkeresztbe. Most számunkra nem az az érdekes, hogy mindez mennyiben igaz, hogy Mohácsi Viktória például mennyire hiteles megszólaló, és hogy a cigányokkal kapcsolatos értelmiségi diskurzus mennyiben járult hozzá a problémák kialakulásához. Hanem, hogy a külföldön ez a Magyarországról alkotott kép hogyan fogja befolyásolni a hazai viszonyokat. Tudjuk nagyon jól, hogy a külföldön kialakított képet nagyrészt hazai, politikai oldalak mellett elkötelezett, jó kapcsolatokkal rendelkező véleményformálók befolyásolják. S így azt is, hogy ez a kép részben valóságos, részben azonban belpolitikai érdekek alakították.

Összeszedi-e magát jobban a rendőrség, és produkál-e végre eredményeket? Lesznek-e felső szinten is felelősei a kudarcoknak, hullanak-e rendőri és állami vezetők fejei, amiért az egyébként teljesen tehetetlen rendőrség gyanúja szerint sorozatgyilkosok garázdálkodnak az országban, és cigányokat gyilkolnak? Nyilván ezek azok a kérdések, melyek a kritikákat olvasva megfogalmazódnak.

És itt van egy nagyon érdekes probléma, mégpedig az, hogy miközben a külföldi sajtónak nyilatkozókat nemritkán magyar belpolitikai érdekek vezérlik mondanivalójukban - a Fidesz-kritika, a Fidesz összemosása a Jobbikkal -, közben mégsem az ellenzéket, hanem a saját politikai elvbarátaik által vezetett-támogatott kormányt helyezik nyomás alá. Ugyanis, és ez Mohácsinak is a nagy tévedése, a magyar belpolitikai küzdelmek nem értelmezhetőek az országhatároktól sokezer kilométerre. Az angolszász politikai kultúrában nem lehet előadni azt, hogy miközben gyilkosságok történnek és a rendőrség és az állam nem tesz semmit, közben mindenről az ellenzék tehet. Főleg, ha az ellenzék ugyanazt kommunikálja, amit a külföldi sajtó, és a külföldi sajtónak panaszkodó magyarok: hogy az állam nem tud mit kezdeni a cigányellenességgel és a törvényes rend egyre nagyobb mértékű felbomlásával.

A gyilkosságoknak, a cigányellenességnek és ehhez kapcsolódva a holokauszttagadásnak a közélet központi kérdésévé való tétele tűnik most az MSZP fő kommunikációs irányának, közben azonban ezzel paradox módon saját maguknak tesznek keresztbe. Ha a rendőrség nem produkál eredményeket, és ha a konkrét helyzet megoldása helyett a pártpolitikai csatározásra koncentrál az MSZP és a kormány, azzal végképp hiteltelenítik magukat és az utolsó életbenmaradt baloldali mítoszt, a szakértőiség és a politikamentesség mítoszát is. Ami önmagában nem feltétlenül lenne baj, sőt, de most az. Mert a nagy belpolitikai adok-kapok közepette ártatlan embereket gyilkolásznak halomra az országban... Nem azzal van a gond, hogy ezekkel a kérdésekkel tematizálják a közéletet, hanem hogy eközben nem a problémák megoldása az elsődleges cél, hanem azok ürügyén pillanatnyi politikai lépéselőny szerzése. Lehet riogatni azzal, hogy ha jobboldali kormány jön, jönnek a fasiszták is. De mivel lehet riogatni akkor, ha a fasiszták éppen egy baloldali kormány tehetetlensége és riogatása közepette érkeztek meg?

A kormány és az MSZP teljes szereptévesztésben van. Az ő feladatuk most cselekedni, minden támogatást megadni a rendőrségnek, és munkára, eredményekre bírni őket. Megcáfolni azt, hogy a totális közömbösség káeurópai állama volnánk. A kommunikációt pedig hagyják meg az ellenzéknek, hiszen annak más eszköze nincsen. Ám ezzel az egy eszközével bölcsen, az eddigieknél pedig főleg sokkal bölcsebben kellene bánnia a Fidesznek. Egyetlen kétértelmű mondatnak, egyetlen félszívű állásfoglalásnak sincs helye, s előbb-utóbb gatyába kell rázni a polgári mércének nyomokban sem megfelelő sajtót. Amit viszont sürgősen tenniük kellene: egyszerűen csak odaállni a kormánytól cselekvést váró, és a meggyilkoltakat gyászoló, a cigánysággal szolidaritást vállaló civil kezdeményezések mellé.

Mindenkinek sokkal jobb lenne. Kérdés, hogy bármelyik nagy politikai erőnek, a kormánypártnak és az ellenzéknek van-e bátorsága a pártpolitikai érdekeken felülemelkedve kommunikáció helyett kormányozni, illetve a kommunikáció során erkölcsi szempontokat követni... Magyarország rossz külföldi sajtója és a The New York Times pedig végső soron segíthet: talán a problémák megoldására és a gyilkosok fokozottabb keresésére ösztönzi a szétrohadó államot.

(A szimpátiatüntetés a Teve utcában lesz, ma 18 órától.)

Kapcsolódó írások:

Cigányútra tévedtünk