Idetartozik, hogy a rendszerváltás éveiben még jóval magasabb színvonalú gazdaságfilozófiai diskurzusra lehetett számítani Magyarországon, tömegével jöttek be ennek az irányzatnak a könyvei, persze angolul, de Buchanan műveiből is megjelent egy magyar nyelvű válogatás 1992-ben (!), Piac, állam, alkotmányosság címmel (KJK). Igen sajnálatos, s persze ezer oka van, hogy a kilencvenes évek második felétől ez a korszerű és azóta is töretlenül fejlődő irányzat teljesen kikopott a magyar szellemi életből (bár 2003-ban Budapesten tartottak egy nagy nemzetközi konferenciát, közel nulla hazai visszhanggal), s helyét átvette az unalomig ismert és régen meghaladott „piac és/vagy állam” dichotómia. Ez, attól tartok, színvonalsüllyedés és visszalépés. Engem a téma részben a kikopás miatt is kevésbé érdekelt már ebben az időben, s csak az utóbbi két-három évben vettem elő, a később még nyilván szóba kerülő „Közjó és Kapitalizmus Intézet” alapítása kapcsán. De az institucionalista megközelítést ma már – szerencsére – nálam sokkal avatottabb és a legújabb irodalmat is behatóan ismerő kollégáim, barátaim viszik. Természetesen a morál- és politikai filozófia tanulmányozása során további munícióval gyarapodtam, innen van, hogy az „alkotmányosság” analitikus és történeti gondolatához nyugodtan és meggyőződésből tudom az arisztotelészi erkölcsfelfogást és politikai gondolkodást társítani.

A kapitalizmus mögötti „etikát” jellemzően – legalábbis Weber óta – a protestáns valláshoz kötik. Nem lát ellentmondást, feszültséget a katolikus társadalmi tanítás és a kapitalizmus között? A katolikusokat, nekem úgy tűnik, inkább a kapitalizmussal szemben kétkedő, sőt sok esetben azzal ellenséges felekezetnek szokták tartani (Rerum Novarum, stb.). Nincs így a kapitalizmus-barát katolicizmusnak egy kicsit „szubkultúra”-jellege?

Menjünk sorban. Weber tézise ezerféleképpen vitatható, ideértve empirikus alátámasztottságát is. Az olvasó figyelmébe ajánlom a 2005-ben megjelent „Szellem és etika” kötetet, amely a weberi tézisnek keretet adó könyv születésének centenáriumán a Pázmányon szervezett konferencia tényleg nagyon jó előadásait tartalmazza. Ma már egyáltalán nem tekinthetjük minden további nélkül bizonyítottnak, hogy az említett kapcsolat kapitalista étosz és protestáns etika és teológia között fönnáll, hogy éppen így áll fönn, illetve hogy csak ezek között áll fönn. Merőben utalásképpen jegyzem meg, hogy például a kapitalizmushoz oly szükséges racionális üzemszervezést, az idő mérését és beosztását, a gazdálkodási céltudatosságot, egyszóval egy sereg know-howt a középkor hatalmas kolostori birtokain fejlesztettek ki. Az egyéni felelősség, az evilági cselekvések üdvdöntő jelentősége, az egyre racionálisabb spiritualitás, amelyeknek ugyancsak sok közük van a kapitalizmus étoszához, a katolikus ellenreformációnak is lényegadó elemei, amelyek persze szintén jól beleilleszthetők egy még tágabb és még történetibb „katolikus hagyományba.”

A katolikus társadalmi tanítás egészen más tészta. Annak eredetileg egészen világos reaktív jellege volt, nevezetesen a marxizmussal szembeni védekezés és persze ellentámadás, amely, hadd tegyem hozzá, meglepően sikeresnek bizonyult. Hatalmas keresztényszocialista pártok, jól szervezett mozgalmak jöttek létre ennek talaján, s ezek szerintem fontos érdemeket szereztek a magántulajdonon alapuló társadalmi rend védelmében és a társadalmi utópiák rombolásában amellett, hogy kétségkívül rengeteg – mai szemmel fölöslegesnek látszó – elvi, terminológiai kompromisszumot kötöttek az ellenféllel. Erre számos katolikus dominanciájú országban rárakódott egy sereg belső politikai és történelmi feszültség, az egyház egyfelől feudális, másfelől agrárius kötődései miatt, amelyek – történetileg – a kapitalizmussal első körben kétségkívül „jobban járó” rétegekkel való szembenállást tették politikailag majdnem elkerülhetetlenné, s ez tartósan rányomta a bélyegét a „társadalmi tanítás” lokális interpretációira is. De a „társadalmi tanítás” főárama azóta sokat változott. II. János Pál például igen erőteljes, úgynevezett perszonalista filozófiai módosításokat hajtott végre rajta, végképp kidobva belőle az osztályszemléletet (egy-egy terminológiai következetlenség ellenére is), kihúzva a talajt a „felszabadítás teológiája” alól. Ezért, hadd tegyem hozzá máris, a sok szempontból csodaváró, utópiákból élő latin-amerikai országokban az egyház súlyos árat fizet: nagyon sok hívő fordult a pünkösdista mozgalmak és felekezetek felé (lásd még: perónizmus, Che Guevera-kultusz, Chávez-kultusz – mindennek szerintem felülmúlhatatlanul zseniális összefoglalása Márainak az „Ítélet Canudosban” című regénye). Mármost ebből az új, perszonalista pozícióból a kapitalizmus más megítélés alá esik, de hadd tegyem hozzá, ezzel elvileg nincs is semmi baj: egyszerűen bizonyítania kell, hogy – leegyszerűsítve – nem „emberellenes.” Erre szerintem minden további nélkül képes is.

A szubkultúra-ügyre röviden azt lehet mondani, hogy igen, persze, főleg Magyarországon lehet, hogy így van, bár igen sokan gratuláltak már ahhoz az egyházon belül is, hogy a társadalmi igazságosság baloldali mantráját és lózungjait katolikus szemmel is nyilvánosan rosszallottam. De ami itt szubkultúra, az másutt nem, s fordítva. Nincs ebben szerintem semmi szokatlan. Osztom James Joyce definícióját a katolikus egyházról, amely szerint „here comes everybody.”

A hazai jobboldal jelentős része irtózik a kapitalizmus gondolatától is – és igen népszerű szerzőket sorolhatnánk itt föl, akik ennek az intellektuális munícióját nyújtják (pl. Bogár László). Mi lehet ennek az oka? Lát esélyt arra, hogy ez a jövőben megváltozzon? Pl. egyetemi hallgatóinak körében lát nyitottságot a piacpárti véleményre?

Az okok egy része az eddigiekből már adódik. A kilencvenes években friss erőkkel induló gazdaságfilozófiai kutatások végzői elég hamar elmentek pénzt keresni, a nívó nagyot esett, a nagy pártok mögött álló szellemi műhelyek kiüresedtek vagy létre sem jöttek. A szakirodalmat nem ismerő és nem olvasó váteszekről pedig nem gondolom, hogy intellektuális muníciót adnának, ők csak kifejeznek egy bizonyos közérzületet. Mondandójuk eleve politikailag van hangszerelve, amely az egykori marxista kánonnak, a kultúrkonzervatizmusnak és a népiek harmadikutas tapogatózásának egyfajta szigorúan hazai fogyasztásra alkalmas koktélja, a szakmai tekintély kedvéért egy-két nyugati antiglobalista könyv megidézésével díszítve. Hallgatóim körében különben nem piacpárti akarok lenni, hanem gondolkodáspárti. Szerencsére sokan fogékonyak erre, s úgy látom, olykor sikerül is egy-egy megalvadt politikai közhelytől megszabadulniuk.

Sokat foglalkozott a globalizáció problémájával. Milyennek látja a globalizáció magyarországi diskurzusát? Milyen félreértések és torz elképzelések épültek be ebbe a diskurzusba a globális gazdaság működését illetően?

Ezt a témakört sem hivatásosként művelem. Arra figyeltem föl csupán, hogy a globálisnak nevezett problémákról való vita színvonala mennyire alacsony, mennyire hiányzik a tények ismerete. Erre egyetlen példa az úgynevezett egyenlőtlenség kérdése. Egyrészt eleve keveredni szokott az országok közötti és az országokon belüli egyenlőtlenségek fogalma, másrészt az egyenlőtlenségek növekedését állítók a jelek szerint nincsenek tudatában annak, hogy milyen bonyolult méréstechnikai kérdéseket kell előbb megválaszolni, harmadrészt nem veszik tudomásul, hogy bár az eltérő módszerek részben eltérő eredményeket adnak, de azt ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy a globális gazdasági folyamatokban való részvétel az országok közötti jövedelemkülönbségeket az elmúlt húsz évben jelentősen csökkentette. A képet rengeteg részlettel kéne árnyalni, ez nem is kérdéses, de az előbbi állítás mögött hatalmas bizonyítékhalmaz van. De ezeken a kérdéseken kívül a multinacionális vállalatok szerepe, a nemzetközi gazdasági intézmények valódi tevékenysége, az országok közötti tőke- és munkaerőáramlás értékelése kapcsán iszonyú sok mindent bedobnak az úgynevezett „globalizációs diskurzusba,” amitől az egész egyetlen zavaros mocsárrá változik.

Ahogy mondtam, az elképesztő műveletlenség és tudatlanság bánt leginkább. Jellemző apróság, hogy a hat éve elhunyt Lord Peter Bauert, aki Bauer Péterként látta meg a napvilágot, a piaristáknál végzett, de már a harmincas években Angliába ment, s az LSE professzoraként emeritált, s akit Thatcher asszony emeltetett life-peerré (ő volt a harmadik magyar származású közgazdász a Lordok Házában, Káldor Miklós és Balogh Tamás mellett), Magyarországon jóformán senki sem ismeri, nemhogy állami elismerést, de még egy egyetemi díszdoktori címet sem tudtunk neki kiharcolni, holott a fejlődésgazdaságtan, a nemzetközi segélyek problematikájának megkerülhetetlen klasszikusa. Stílszerűen szólva: by the way, Bauer Péter katolikus és igen kemény „piacpárti” közgazdász volt, bírálta is a hetvenes-nyolcvanas évek akkor még jóval etatistább katolikus társadalmi tanítását. Néhány szövege már magyarul is elérhető.

A magyar közgondolkodásban az öngondoskodás eszméje és lehetősége olyan társadalmi rétegek számára is idegen, akiknek ez elemi érdeke volna. Mintha lassan ébredezne a társadalom a mindenható állam illúziójából, vagy mindez csupán átmeneti kiábrándultság? És mennyiben ront az „öngondoskodás” üzenetének minőségén az, hogy egy bizonyos párt tűzte ezt zászlajára, talán nem a legőszintébb módon?

Nem tudom, hogy az öngondoskodás mennyiben volna másnak, mint az egyénnek az érdeke. Mindenki magáról gondoskodik, ki így, ki úgy. Aki tud és akar, munkát vállal, aki nem tud vagy akar, az állami járadékot vár, azért küzd. Ezért az „öngondoskodás” fogalma szerintem a polgárok többsége számára nem tartozik az érthető fogalmak közé, vagy ha igen, akkor az egyszerűen a járadékok csökkentését és a közszolgáltatások minőségének romlását jelenti. Úgy gondolom, jóval messzebbről kéne kezdeni az érvelést. Valahogy onnan, hogy gondoljuk végig – persze egyszerűbb szavakkal –, hogy egyfelől az egyéni teljesítmények mennyiben köszönhetők a közösség teljesítményének (idetartozik az állam regulációs teljesítménye, a polgárok közvetett és közvetlen kooperációs készsége egymással), s hogy másfelől az egyéni teljesítmények hogyan növelik a közösség jólétét. Mert hiába ábrándulnak ki sokan az állam képességeiből, ha ettől az adójuk nem lesz kisebb. S hiába várják sokan az állam hatékonyságának javulását, vagy a közszolgáltatások színvonalának emelkedését, ha nem akarnak fizetni érte. Bármelyik párt emlegeti is az öngondoskodás eszméjét, a mai helyzetben ez teljesen üres, szabadon lebegő jelszó. Amíg az alapvető politikai – egyébként alkotmányerejű – kérdéseket nem sikerül tisztázni, minden ilyen eszme jelszó marad.

Különben nem hiszem, hogy a magyar társadalom képtelen volna alkalmazkodni egy „öngondoskodóbb” (kisebb redisztribúciós rátával üzemelő) rezsimhez. A kilencvenes években már átestünk egy sokkterápián, legföljebb a politikai elit nem merte ennek nevezni (s ezzel folytatta a kádári kettősbeszéd átkos hagyományát), sok millió polgár élete, munkája, viszonyrendszere alakult át radikális módon, sőt, beindult egy új növekedési motor is. Nem vagyunk tehát alkatilag alkalmatlanok a komoly változások elhatározására és kivitelezésére. Éppen az a politikai elit felelőssége, hogy olyan alkotmányos kereteket teremtsen, megfelelően végiggondolt alapokon, amelyek egy radikális, bár adott esetben elkerülhetetlen változás minden fontosabb lépését kezelni képesek. Sem az egészségügy, sem a nyugdíjrendszer nem volt része a rendszerváltás új alkotmányának, s ez óriási hibának bizonyult. Ma pedig nem látszik az alkotmányozás lehetősége. De ez nem a továbbélő, közismert metaforával élve „megalvadt struktúrák” következménye.

A piacpártiság propagálása abban az esetben is előnyös egy ország számára, ha a protekcionizmus és az állami szerepvállalás feladása nem a hazai, hanem a külföldi tőkét juttatja előnyhöz? (Vagyis hogy ezáltal nem a saját állampolgárok érdekeit jeleníti meg, sőt a hazai vállalkozásokat rövidtávon nehezebb helyzetbe hozhatja.) A kapitalizmusban mitől lesz a tőke "hazai" vagy "nemzeti", van-e egyáltalán értelme ilyen megkülönböztetésnek?

Többek között azért sem szerencsés a „piacpártiság” és az etatizmus küzdelmére leegyszerűsíteni a gazdaságfilozófiai vitákat, mert ebben a keretben ez a kérdés szinte kezelhetetlen. Az állam többféle szerepben lép interakcióba a „piaci” szereplőkkel (aki maguk is többféle szerepben lépnek föl egymással szemben). Ezek közül az egyik, és szerintem a legfontosabb a regulációs, szabályozó szerep, amelyet csak akkor képes a közjót növelő módon betölteni, ha a szabályokat és törvényeket nem engedi kijátszani, sem ilyen, sem olyan érdekből (ami nem jelent merevséget, tanulásra való képtelenséget). Így hosszabb távon aligha lehet jó sem a nemzetközi vállalatok adókedvezményekkel való megsegítése, sem egyes iparágak vámvédelme, miközben rövid távon ez a közjó szempontjából ésszerű és hasznos lehet.

Az állam másik szerepe a tulajdonosi. Ez a fölvetett kérdés kontextusában azt jelenti, hogy bizonyos vállalatokat stratégiai jelentőségűnek tartunk, amin azt értjük, hogy a nemzeti, politikai közösség függetlensége szempontjából kiemelten fontosnak véljük őket. Úgy gondoljuk továbbá, hogy ezt a szerepet az állami tulajdon révén tudjuk a leghatékonyabban védeni. Én nem látok kivetnivalót abban, hogy a politikai közösség függetlenségét értéknek tartsuk, jóllehet a függetlenségnek a mibenléte egyáltalán nem egyszerű kérdés, s ez máris fölvet néhány problémát azzal kapcsolatban, hogy ezt az értéket hogyan lehet a legjobban érvényesíteni. Így például az sem biztos, hogy az állami tulajdon a legjobb eszköz. Az amerikai törvények például ilyen eszközök nélkül is képesek nemzeti stratégiai céloknak alárendelni a magántulajdonban lévő vállalatokat, például egyes országokkal megtiltva számukra a kereskedést. Másszóval az előbbi, regulációs szerepet és lehetőséget használják ki nemzeti célok érdekében.

Végül említhetünk egy harmadik szerepet is, amelyet az állam betölthet, s ez a vásárló/fogyasztó szerepe. Mondhatjuk, hogy a magyar állam mintegy megrendel olyan szolgáltatásokat, amelyeket más nem tenne (kulturális, tudományos, oktatási szolgáltatások, infrastrukturális beruházások), s ehhez meg is van a fölhatalmazása a polgárok részéről. Ebben a szerepben elvileg megteheti (az uniós szabályok viszont aktuálisan ezt erősen korlátozzák), hogy megpróbálja helyzetbe hozni megrendeléseivel a „hazai tőkét.” Természetesen gyakori helyzet, hogy a hazai tőke, a hazai vállalkozó, a hazai munkaerő, a hazai fogyasztó négyeséből, amelyek különböző piaci szerepek, egy vagy több mégsem „hazai,” s ilyenkor elég bajos bizonyítani, hogy tényleg valamelyik hazai piaci szerepkör járt a legjobban (friss példa: azzal, hogy a magyar állam megsegíti a részben külföldi tulajdonban lévő bankszektort, a külföldi tulajdonosok is jól járnak, meg a hazai vállalatok és munkavállalók is). Ebben a kérdésben ezért hajlok a „doktrinerebb” piaci logika felé, amennyiben szerintem az a követendő elv, hogy a lehető legkedvezőbb ajánlatot kell kiválasztani (ez a közbeszerzés logikája), függetlenül az említett szempontoktól, hiszen ennek eredményeként növekszik a leginkább a közjó(lét), s így végső soron a közösség minden tagja részesül a közjó növekményéből, márpedig egy politikai közösség függetlensége részben polgárai anyagi jólétével (azaz függetlenségével!) arányos.

Mennyire létező jelenség a „velünk élő szocializmus”? A gazdasági etatizmus és az állami gondoskodás eszméje vajon ennek maradványa volna, vagy valami másnak tudható be?

Ezt részben már megválaszoltam. Nem hiszem, hogy a „velünk élő szocializmus” valamiféle fátum volna. A kilencvenes évek első felének nagy átalakulása sok millió polgárt szabadított ki a gazdasági kényszerek közül is. Az a baj, hogy az átalakulásban koruk, helyzetük miatt értékteremtő módon részt venni nem vagy csak korlátozottan tudók számára nem vázolt föl senki értelmes perspektívát. A politikai elit megteremtette számukra a kiutat (rokkantosítás, korkedvezményes nyugdíj, szürkegazdaság), és ezzel együtt az államhoz is láncolta, ugyanakkor – paradox módon – magukra is hagyta őket. Egyszerre értékelte fel a szavazatukat és értékelte le az életüket. Nem eszmei, habituális, attitudinális maradványokról van itt szó elsősorban, hanem létező, kőkemény tényekkel leírható aktuális társadalmi helyzetről.

Ezzel nem állítom, hogy a lét határozza meg a tudatot, s hogy az egykori szocialista eszmék és eszmények ellen ne volna értelme hadakozni. Hiszen az említett helyzetben élő emberek sem csak azért várják az államtól a segítséget, mert objektíve nincs máshonnan várniuk, hanem azért is, mert úgy érzik, hogy őket becsapták, magukra hagyták, nem adták meg számukra az értelmes élet lehetőségét. Ez morális kérdés. Nem állítom, hogy feltétlenül igazuk van, s hogy ebben a vádban nincs jókora képmutatás. De morális vádra valamilyen morális érvet kell mondani, az öngondoskodásra való rámutatás viszont nem ilyen érv, vagy ha igen, akkor amögött joggal lehet képmutatást és cinizmust gyanítani.

Az elmúlt kormányok közül egyiknek sem volt ereje, bátorsága, képessége, fantáziája ahhoz, hogy ezzel a helyzettel komolyan szembenézzen. Úgy vélem, a „polgári Magyarország” jelszava és gondolata, hogy úgy mondjam, alkotmányos platformja annak idején még esélyt kínált erre, s ebből a szempontból a jobboldalnak valamivel tisztább lehet a lelkiismerete, mint a baloldalnak, amely az égvilágon semmiféle távlatot nem mutatott föl ennek az elgyötört országnak az elmúlt húsz év alatt. Ám ez az esély, számomra sem egészen érthető módon, elsikkadt.

Főleg a válság miatt Európa-és Nyugat-szerte újjáéledt (főleg a baloldal berkeiben) a gazdasági tervezés iránti lelkesedés. Igaz volna az, hogy a gazdaság tervezése többet árt, mint amennyit használ? A mostani válság valóban a szabad piac bukása volna, mint ahogyan azt sokan állítják?

A gazdaság tervezése se nem használ, se nem árt, hanem lehetetlen. A tervezéssel való kísérletezésnek viszont valóban lehetnek hasznai és ártalmai. Ha a tervezést holisztikus és univerzális tevékenységnek fogjuk föl és így kíséreljük meg, az többet árt, mint használ, lásd Hayek és Polányi Mihály okfejtéseit. Ugyanakkor a kapitalizmus és benne a piac eleve racionális, terv-elvű berendezkedés, rengeteg intellektuális erőfeszítés, józanság, odafigyelés, számítás, tanulási folyamat adja a lényegét, így önmagában az, hogy egy válság okait igyekszünk megkeresni, azokat fölszámolni, olyan intézményeket és eljárásokat, szabályokat alkotni, amelyektől azt reméljük, hogy egy hasonló válságot megelőznek, teljes mértékben illeszkedik a kapitalizmus alkotmányához. Biztos vagyok benne, hogy a banki portfóliók értékelése, a tőkemegfelelési mutatók újragondolása, a különféle banki tevékenységek (tőkegyűjtés, hitelkihelyezés, befektetés, rövid és hosszú távú likviditástervezés) koordinációja, a hitelminősítők szerepe, a bank- és pénzpiaci felügyeletek tevékenysége terén új megoldások, intézmények, megállapodások, eljárások fognak létrejönni, sok helyen aktív állami közreműködéssel. A központi bankoknak is bőven van mit tanulniuk.

Mondanom sem kell, hogy ezekben már benne rejlenek a következő válság csírái is. Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy a szabad piacgazdaságok mára kétszáz évvel ezelőtt még elképzelhetetlen jólétet teremtettek száz- és százmillió ember számára, s legyünk őszinték: néhány százalékos GDP-csökkenés kellemetlenségei nem mérhetők egy éhínség, járvány, háború, diktatúra morális és anyagi tragédiájához. Azok az országok, amelynek a politikusai ezt felfogják, sikeresek maradnak a jövőben is. Ám ha egy ország politikusainak egy ilyen válság hatására mondjuk az jut az eszébe, hogy nosza, tegyük rá a kezünket az ország legnagyobb, s egyáltalán nem csődben lévő bankjára, akkor az ijesztően inadekvát reakció egy piacgazdaságban. Nem nagyon emlékszem hasonló kísérletre a magyar jobboldal kormányzati történetéből.

Milyen külföldi intézetek mintájára hozták létre a Közjó és Kapitalizmus Intézetet? Kikkel – idehaza és külföldön – működnek együtt? Miből finanszírozzák működésüket? Kik vesznek részt a munkájában, és milyen műhelyeik, „projektjeik” vannak?

Nem volt mintánk. Természetesen tevékenységünk hasonló ezer más think tank tevékenységéhez, s célunk, hogy hangot adjunk annak a nézetnek, amely szerint a kapitalizmus jó alkotmány. Nemrég olvastam a konzervatóriumon egy blogbejegyzést, amely a magyar közállapotokat „szocializmus és korrupcionizmus” keverékeként határozta meg. Örültem, hogy nem „vadkapitalizmust” emlegetett. Tudatosan provokatív a névválasztás, de mi vállaljuk, mert nem szabad piacról és nem gazdaságról kívánunk csupán beszélni, hanem intézményekről, szabályokról, normákról, értékekről is. Honlapunkról már most letölthető több munkaanyag (working paper), s javában készül a „Jelentés a magyar kapitalizmusról” című anyag, amelynek több változata is lesz, s évente szeretnénk kiadni. Ebben újszerű szempontok és részben friss, eredeti kutatások alapján igyekszünk véleményt mondani a címben jelzett tárgyról. Eközben fenntartunk egy klubot, amelyben igen neves és tapasztalt szociológusok, közgazdászok adnak elő és vezetnek vitákat. Anyagi forrásaink csekélyek. Sem állami, sem pártmegrendelést és támogatást nem fogadunk el. Reméljük persze, hogy tevékenységünk eredményeként egyre több magánszemély és vállalkozás látja majd támogatásra érdemesnek az intézetet, amely így bővíteni tudja majd a tevékenységi körét is.

Lát-e érdeklődést, illetve fogadókészséget a pártpolitikai jobboldalhoz köthető személyeken és orgánumokon túl is a Közjó és Kapitalizmus irányába?

Egyelőre nem.

Meglehetősen nagy a hiány Magyarországon a jobboldali-piacpárti szerzők műveiből. Tervezik-e, hogy nagyobb külföldi szerzők műveiből fordítsanak?

Fordításra nincs kapacitásunk, ez nem is merült föl közeli célként.