Izrael a tegnap esti órákban átlépte a gázai-izraeli határt, újabb szakaszába léptetve ezzel a 2008. december 27-én megkezdett hadműveleteket, mely az Operation Cast Lead nevet viseli angolul.
Az egy hete tartó légicsapások (közel hétszáz ilyen volt) és a félnapos tüzérségi támadás után, melyek a szárazföldi támadást voltak hivatottak előkészíteni, igazából senkinek nem okozott meglepetést a behatolás.
A december 19-én, a Hamasz és Izrael között végetért mintegy féléves tűzszünet után az iszlám fundamentalista Hamasz rakéták százaival kezdte el lőni a közeli izraeli településeket. Nem pusztán a határmenti kibucok, hanem Askelon és Asdod városa, sőt a körülbelül negyven kilométerre, keletre lévő Ber-Seva sem maradtak érintetlenül, ezek is bőven kaptak a Hamasz rakétáiból.
Bár a rakéták primitívek voltak, meglehetősen nagy bizonytalanságot okoztak az ottélőkben, akiknek megrendült a bizalmuk az államukban, mely középhatalmi státuszt vívott ki magának, de amely képtelen volt megvédeni őket egy meglehetősen egyszerű fegyvertől és arra kényszerítette őket, hogy az elmúlt években óvóhelyek tucatjait létesítsék. Ez a helyzet aláhúzza az izraeli reakció jogosságát, hiszen semelyik országnak (még egy ún. fejlettnek sem!) nem szabad eltűrnie azt, hogy orvul támadják és gyilkolják a polgárait.
De a helyzetnek másik olvasata is van. A másik oldalon, a 360 négyzetkilóméternyi Gáza (Budapestnél kisebb terület) lakosságát pedig foglyul ejtette a Hamasz. Izrael 2005 nyarán egyoldalúan kivonult Gázából, hogy aztán az alapvetően szegény és kiszolgáltatott lakosság 2006 januárjában önként válassza meg (a palesztin választásokon) ezt a szervezetet, mely végül kipucolta a Fatah maradék mérsékelt erőit is a területről. Az izraeli kiürítést azért is fogadta el könnyen az ország közvéleménye, mert Gáza területe semmilyen komolyabb biblikus relevanciával nem bír (bár az ókorban már volt a zsidó állam része), a zsidó történelemhez is csak lazán kapcsolódik: a XVII. században itt telepedett le egy időre az - egyébként német zsidó eredetű - Gázai Náthán, aki Sabbataj Cvi álmessiás követője volt.
A Hamasz az egyiptomi Muszlim Testvériség mintájára alakult meg az Izrael elleni első nagyobb felkelés, az első intifáda idején, a nyolcvanas években. A területnek aktív kapcsolata volt Egyiptommal, mely 1967-ig birtokolta Gázát. A Hamasz a Koránon alapuló teokratikus rendszert vezetett be, a másvallásúakat, így a keresztényeket üldözik (egy keresztény könyvesbolt tulajdonosát például elrabolták, majd a boltját felrobbantották), a politikai kérdéseket kizárólag a helyi iszlamizmus szempontjából ítélik meg, Izrael létét pedig nem fogadják el: iszlám államot akarnak a zsidó állam helyén, sőt még tovább is mennek ennél. Bármennyire is nevetségesnek tűnik egy harmadik világbeli „országnak” (bár Gáza közjogilag nem az) féktelen acsarkodása egy nála jóval fejlettebb és gazdagabb, valamint hadászati szempontból összehasonlíthatatlanul magasabb szinten álló ország ellen, ha ez a gyűlölködés fanatizmussal és külső támogatással találkozik, már korántsem olyan nevetséges. A Hamasz támogatója maga Irán, mely nem csak beszél Izrael ellen , hanem támogatja a mozgalmat és fegyvereket is küldött a Hamasznak, melyek egyiptomi alagutakon érkeztek meg az övezetbe. A gázai támadás Iránnak is szól, nyílt üzenet a rohamosan fegyverkező síita nagyhatalomnak.
De Izrael sem szeplőtelen ebben a konfliktusban, bár ezek főleg az aufklérista izraeli elit tévedéseiből fakadnak. A főhiba az, hogy az izraeli diplomácia és az értelmiségi establishment meghatározó csoportjai meg vannak győződve arról, hogy a bombázások hatására a helyi lakosság el fogja kergetni a Hamaszt és valamilyen demokratikus berendezkedésű önkormányzatot fog létrehozni, mellyel ők majd leülnek tárgyalni. A hadsereg által, a (célzott) bombázások előtt leszórt röplapok rendre felszólítják a lakosságot arra, hogy ők maguk árulják el (illetve jelezzék) az izraelieknek a Hamasz rejtekhelyeit, ezzel is megkönnyítve a dolgukat. Ez a látszólag a civil lakosság védelmét szolgáló intézkedés (vagy annak a szándéka) alapvetően téves, hiszen a Gázai-övezet lakossága annyira gyűlöli Izraelt és annyira manipulált, hogy semmit sem hisz el a területet 1994-ig teljesen, 2005-ig pedig teljesen megszálló Izraelnek. Másfelől pedig a zsidó állam nem veszi figyelembe azt, hogy olyan helyzetekben, amikor is a veszély külföldről/külső helyekről érkezik, egy mégannyira tagolt közösség is összetart, arról nem beszélve, hogy a Hamasz ki is végezné azt, aki ilyet tenne. A Nagy Izrael (Erec Jiszrael slema) álmát már korábban feladó zsidó államnak a demokrácia-export illúzióját is fel kell adnia, hogyha reálisabban akar látni a Közel-Keleten.
Az arab-zsidó viszály az utóbbi évtizedekben a kelet-nyugati konfliktus leginkább mediatizálható összecsapásává vált, ahol az arab világ és a Nyugat (szó szerint) összeütközik. A zsidóságra vonatkozó összes történelmi toposszal és előítélettel rendkívül megterhelt véres civakodás (lásd: pl. egy, a háborúval foglalkozó kiváló magyar poszt kommentelőinek szélsőjobb fölénye) mára elfoglalta a nyugati médiát, mely szintén megterhelődött ezzel. Egy, az egyénnek nem sok szerepet szánó harmadik világbeli tömegtársadalom (a gázai ilyen) pedig, ahol a túlnépesedés és a szegénység kifejezetten sanyarú történelmi körülményekkel társul (az első arab-izraeli háború menekültjei bezárva élnek egy szűk területen), a konfliktus során felfedezte a saját testét, mint mediatizálható, azaz eladható árut.
A szent gyilkosságokra és öngyilkosságokra felszólító iszlamista vezetők emberjogi sértésekre és a holokausztra hivatkoznak akkor, amikor Izrael katonai akciója civileket érint és sebesültjeiket, halottaikat véres kardként hordozzák körbe – mint annyiszor a múltban – az erre igen érzékeny nyugati hírcsatornáknak, akik ebben az izraeli erőszak és elnyomás manifeszt kifejeződését látják. Ezért is félő, hogy egy elhúzódó háború megint (és ismét) az izraeliek és a Nyugat szándékai ellenére az iszlám fundamentalisták malmára hajtja a vizet, akiknek a saját népük fizikai teste csak eszközként szolgál egy végtelenített „isteni” játszma lejátszására, melynek célja egy nagy közel-keleti iszlám fundamentalista birodalom létrehozása.
Ez pedig senkinek nem állhat érdekében.
(Kép: Townhall)
A szerző kapcsolódó írásai:
A reménytelen Gáza