A tehetség röviden a rendelkezésre álló humán erőforrás minőségét jelentette, a technológia az adott terület gazdasági-technológiai fejlettségét, míg a tolerancia – ami talán újdonságként hat az olvasó számára – azt a befogadó és inspiratív társadalmi-kulturális környezetet, amelynek alaptulajdonságai a nyitottság, az alkotás és a siker társadalmi megbecsültsége és tisztelete, illetve az egyéni és a kisebbségi vélemények elfogadása.

Ezek közül a tehetség (melyet jobb híján a szerzők is a felsőfokú végzettséggel mérnek) és a technológia nem igazán számítanak újításnak, hiszen ezek rég bevett mérőeszközei a gazdasági fejlődésnek. A „tolerancia” azonban egy merőben új mutató, ami azért lesz fontos, mert a „kreatív korban” a „kreatív osztálynak” ez lesz az első számú igazodási pont: a kreatív osztály ugyanis azokat a városokat kedveli, melyeket rendkívül nagy nyitottság, etnikai és kulturális sokszínűség, a másság elfogadása jellemez. Az ilyen környezet kialakítása pedig azért szükséges a várospolitikusok szempontjából, mert a kreatív osztály a gazdasági fejlődés motorja. Mind Florida, mind magyar hívei dokumentálják, hogy a kreatív osztály munkaerőpiacon belüli lélekszáma a XX. század elejétől folyamatosan növekszik: 1900-ban a munkaerőpiac 10%-át tették ki a kreatívok, 1980-ban már 20%-ot, napjainkban pedig 30%-át adják.

A „kreatív osztály” meghatározása viszonylag nehéz feladat. Az „osztály” fogalmát meglehetősen nehéz körülírni, hiszen mindenképpen emberek olyan csoportjáról kell beszéljünk, akiket valamilyen közös tulajdonság, értékrend, viszony, vagy tevékenység összeköt. Ságvári és Dessewffy John Howkins leírására támaszkodnak a kreatív osztály meghatározásakor:

Valaki újat mond, cselekszik, vagy állít elő, akár a „semmiből valamit” értelmében, akár úgy, hogy új jelleget ad valaminek. A kreativitás vagy vezet valamire, vagy nem, megjelenik gondolatban és tettben egyaránt. […] A kreatív jelzővel illetem azt, aki valami újat alkot, vagy eszel ki.

A „semmiből valami” illetve az „új” fogalmának megértésekor jelentős (többek között ismeretelméleti) nehézségekbe ütközünk. Valójában mi az „új”? És hogyan lehet „újat” létrehozni? A „semmiből valamit” tézise az ex nihilo alaphelyzetéből való kiindulást feltételezi, amely azonban mind ismeretelméleti, mind gyakorlati szempontból lehetetlenség: valami „újnak” a megalkotása szükségképpen feltételez olyan korábbi tudásokat, melyek akár „tudat alatt” is körülírják az „új” határait. Elég, ha a zenére gondolunk, Florida egyik legfontosabb „környezeti feltételére”: „új” zenét ugyanis csak az alkothat, akinek már gyakorlata van a zeneszerzés terén, azaz, előzetes tudással bír. Előfordulhat ugyan, hogy valaki zenét próbál kreálni a „semmiből”, mindenféle képzettség nélkül: az eredmény szinte biztosan valami „új” lesz, ám hogy ezen produktum zenének számít-e, nos e tekintetben a végeredmény korlátozott reményekkel kecsegtet.

Az „új” fogalma körüli problémák nem oldódnak meg a későbbi magyarázatok után sem:

A Florida-féle eredeti elképzelés szerint a kreatív osztályba tartoznak a tudományok művelői, a mérnökök, az építészek, a dizájnerek, az oktatás, a művészetek és a szórakoztatóipar területén foglalkoztatottak, de ide sorolhatjuk – bár nem a „belső körbe” tartoznak – az üzleti élet, a pénzügyek, a jog és az egészségügy területén dolgozó, képzett szakembereket is. […] Itt csupán arról van szó, hogy nagyon nehéz összehasonlítani egy író és egy orvos, vagy éppen egy programozó matematikus munkáját, ám kétségtelen tény, hogy mindegyik feltétele az önálló problémafeltárás-és megoldás.

Az a probléma a kreatív osztály definíciójával, hogy túlságosan is tág, így nem feltétlenül található benne olyan lényegi vonatkozás, amely az „osztály” fogalmához illeszkedik. Például az egészségügyi dolgozók közül könnyen elképzelhető egy kreatív plasztikai sebész, de vajon milyen lehet a kreatív kardiológus?

Florida elméletének az egyik leggyengébb pontja egy hatalmas ellentmondás: egyik oldalról azt állítja, hogy aki nem képes a kreatív kor kritériumai szerint haladni, az lemarad a tehetségért folyó (most már globális) versenyben, miközben azt is megfogalmazza, hogy a kreatív kornak nincsenek vesztesei, sőt a „kreatív éden gyümölcseiből” mindenki részesedhet.

Florida, Ságvári és Dessewffy szerint a gazdasági verseny már nem a természet szűkös erőforrásaiért fog folyni, hanem a „tehetséges, kreatív” munkaerőért, akik számára az erőforrások nem „helyhez kötöttek”, hanem „mobilak”, és vándorlási irányukat az határozza meg, hogy hol vannak olyan társadalmi feltételek, melyek alkalmasak tehetségük kibontakoztatására. A legfontosabb környezeti tényező tehát a tolerancia lesz, így a megfelelő várospolitikai intézkedések „szórakozási, kikapcsolódási lehetőségeikkel magukhoz vonzzák és megtartják a szellemi tőkét.”

Ennek mérésére a tolerancia index alkalmas, melynek „meghatározásához három, kulturális attitűdöket kifejező, illetve egy, az általános elégedettséget mérő mutató értékeit” vonták össze. Az első két mutató a tradicionális/szekuláris, illetve a túlélés/önkifejezés értékei mentén mutatják meg egyes régiók, illetve országok értékrendjét. A tradicionális értékek a vallás és a családi élet fontosságát jelölik, valamint az engedelmességet és a hatalom tiszteletét tartják fontosnak, míg a skála szekuláris végén azok az értékek hangsúlyosak, melyek a racionalitásra támaszkodnak. Ehhez hasonlóan az „önkifejezés” a toleranciáról és „önmagunk kiteljesítéséről” szól, míg a „túlélés” a biztonságra, változatlanságra apellál. A „túlélés” így a szerzőpáros szerint táptalaja a bezárkózásnak, intoleranciának, és az autoriter politikai nézetek megerősödésének. A kreatív osztálynak leginkább az a környezet kedvez, ahol az önkifejezés, a szekularizmus, azaz a poszt-materiális és a „poszt-vallási” nézetek erősebbek. Ez ugyanis elejét veszi az „intoleranciának”, az ilyen környezetben élő emberek befogadóak az etnikai-és szexuális kisebbségekkel szemben. Magyarország a tolerancia index szerint nem véletlenül foglal az „alsó-középmezőnyben” helyet, hiszen Ságvári és Dessewffy szerint a magyarok esetében inkább a tradicionális és a „túlélést” középpontba helyező értékek a dominánsak.

2.

Richard Florida elméletének a lényege tehát az, hogy azok a régiók prosperálnak, ahol a környezet befogadó, ahol kiemelkedő a „bohémek” tevékenysége, ahol toleránsok a mássággal szemben, ahol pezsgő éjszakai élet van, és rendkívüli sokszínűség uralkodik. A kreatív korban mindezen „puha” indikátorok sokkal fontosabbá válnak a korábbiakhoz képest. E korban azok a városok és országok tudnak tartósan jól teljesíteni gazdaságilag, amelyek képesek magukhoz vonzani és megtartani a kreatív osztály tömegeit. Akik nem képesek ezt megérteni, azok a „régi paradigmák” fogságában vergődnek, a régi paradigmák fogságában lévő városok pedig az „intézményes szklerózis” állapotában vannak. Az „új paradigma” szerint pedig felállítható egy rangsor azon városok között, melyek előkelő helyen szerepelnek a „kreatív versenyben”, és azok között, amelyek nem. Így Florida szerint a „legkreatívabb” városok a következők: San Fransisco, Austin, San Diego, Boston, Seattle, Chapel Hill, Houston, Washington, New York, Dallas, és Minneapolis; míg a legrosszabban szereplők Memphis, Norfolk, Las Vegas, Buffalo, Lousville, Grand Rapids, Oklahoma City, New Orleans, Greensboro, és Providence.
A probléma csupán az, hogy az általa legprosperálóbbnak és egyben legkreatívabbnak kinevezett városok egyáltalán nem prosperálnak: vagy átlagosan, vagy az alatt teljesítenek.

3.

Florida 1998-ban találkozott a Carnegie Mellon doktoranduszával, Gary Gates-szel. Florida épp akkor végzett kutatást az Egyesült Államok high-tech központjairól, Gates pedig a melegek elhelyezkedési mintáit kutatta. Észrevette, hogy a két index erősen korrelál, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy a kettő között ok-okozati összefüggés van. Ezzel alapvető módszertani hibát vétett, hiszen két eredmény hasonlósága még nem jelent azonnal kauzális összefüggést is. Ezt a hibát több kritikusa is fölrótta: Steven Malanga és Ann Daly kiemelik, hogy Florida az adatokat az „internet-boom” időszakából merítette, így azok inkább különleges körülmények között verifikálhatóak, semmint nagy általánosságban. Továbbá Florida logikája cirkuláris, például a művészek a kreatív osztály részei, miközben ők a „csali” is, az utcai kultúra virágzása pedig inkább lehet a gazdasági növekedés következménye, mint oka. Ezen korrelációk kauzális összefüggésekként való prezentálása könnyedén cáfolható néhány ellentétes eredmény bemutatásával.

Valójában Florida elmélete csak egy jó ideológiai igazolásként szolgál az adók és járulékok emelésére, amit a liberális városvezetők favorizálnak. Steven Malanga szerint Richard Florida elmélete tipikus példája az „egyél-amennyit-akarsz-és-közben-fogyjál-le”-elméleteknek. Florida ugyanis nem tett mást, mint új érveket hozott régi politikai cselekvésminták számára: eszerint nem az adók mennyisége, és a vállalkozás-barát politika számít, hanem a „toleráns” törvények, illetve a kormányzat által finanszírozott programok megléte. Így a floridai stratégia egy régi liberális módszer, vegyítve némi New Age-szellemiséggel.

Florida elméletét azonban a valós adatok nem igazolják. Florida „legkreatívabb” városai krónikusan rosszul teljesítenek a gazdasági versenyben: Albany, New York és Dayton az össznemzeti gazdasági növekedés alatt maradnak, míg Las Vegas, Oklahoma City és Memphis (a Florida által „legkevésbé” kreatív városok) „gazdasági erőművek”, melyek felülmúlják az össznemzeti növekedést. Nincs ez másképp a Kelet-és Közép-európai térség esetében sem: Magyarország „tolerancia indexe” jobb, mint Ausztriáé, Szlovákiáé, és Csehországé, miközben mindhárom ország jobban teljesít gazdaságilag, mint Magyarország.

A National Commission on Enterpreneurship 2001-es tanulmánya is épp a Florida által levont következtetések ellenkezőjét mutatja: San Diego mélyen az átlag alatt teljesített, míg a Michigan-állambeli Grand Rapids bőven átlag fölötti gazdasági növekedést produkált.

Florida azzal is nagy hibát vét, hogy hatalmas régiókat, melyeknek különböző részei egymástól jelentős mértékben eltérnek, egyként kezel. Ami azt illeti, San Fransisco, New York és Boston egyáltalán nem „high-tech központok”, hanem azok jóval kevésbé sokszínű külvárosai azok. A „bohémek” ugyanis „nem találnak fel technológiákat.” A „stréberek” (nerds) - akiket Florida lenéz, és Joel Kotkin nyomán az őket csábító stratégiákat alkalmazó városok „Hülyisztánnak” (Nerdistan) nevezi - igen.

További probléma, hogy a „legkreatívabb” városok nem képesek a lakosság megtartására: mind San Fransisconak, mind New Yorknak negatív a migrációs mérlege, és épp a kvalifikált lakosság hagyja el ezeket a városokat. Igaz, jelentős utánpótlás érkezik bevándorlókból, azonban az elvándorlók átlagos évi jövedelme évi hatvanezer dollár volt, míg a bevándorlóké huszonötezer – így erősen kétséges, hogy ezek a változások erősítenek-e a gazdaságon. Ezek a városok ugyanis rengeteget költenek kulturális programokra, melyeket magas adókból fedeznek, miközben a vállalkozásokat szigorúan szabályozzák.

A kreatív osztály hosszú távon való megtartásához mindenesetre varázserőre lenne szükség, hiszen épp ezt az osztályt írja úgy körül Richard Florida, hogy számukra a „régi” körülmények (úgy is mint stabilitás, biztos és szilárd családi háttér, stb.) egyáltalán nem számítanak: „Az egyes munkák jönnek és mennek – ilyen az új, kreatív gazdaság természete.” A homo creativus ugyanis egy „atomizált egyén”, aki a „felszínes” és „elköteleződés nélküli” kapcsolatok híve.

Malanga szerint szerencsésebb, ha inkább a „régi paradigmában” gondolkodunk, mint a floridai újban. Egy, a Money magazine által készített felmérés szerint ugyanis a lakóhelyválasztás legfontosabb kritériumai az alacsony költségek (alacsony tulajdon-és jövedelemadók), illetve az alapvető életminőségi feltételek (jó iskolák, alacsony bűnözési ráta, tiszta víz és levegő). A Florida által elsődleges fontosságúnak tartott „diverzitás” faktor például a 22. helyen szerepelt csak.

Florida nem veszi észre, hogy egy térség kulturális termékei spontán fejlődés révén jönnek létre, nem pedig tudatos kormányzati tervezés és beavatkozás eredményei, és leginkább a magánszféra képes ezek finanszírozására és fenntartására. Florida így egy lehetetlen küldetés teljesítésére hívja fel a városvezetőket: „tervezzék meg” a spontaneitást. Mivel a kreatív osztály egy meglehetősen szeszélyes csoport (ha az egyáltalán), ezért az értük harcoló városvezetőknek a bölcsek kövére van szüksége ahhoz, hogy mindig tudják, milyen „spontán” változtatást kell végrehajtaniuk és mikor. Ugyanakkor Florida elmélete „totalizáló”, azt feltételezi, hogy lehetséges egyetlen recept alapján minden körülmények között eredményeket elérni – márpedig ilyen recept nem létezik.

Florida elméletének tévességét leginkább a gyakorlati eredményeken mérhetjük le: Glen Murray, Winnipeg polgármestere Richard Florida elkötelezett híve, és azok közé tartozik, akik a floridalizált várospolitikát komolyan vették, és alkalmazták. A tapasztalatok alapján a Florida-féle várospolitika egyetlen „eredményt” könyvelhet el: Murray polgármestersége alatt Winnipeg Kanada „gyilkosság-fővárosa” lett.

Florida, és követői abban tévednek, hogy olyan feltételeket tekintenek fontosnak a gazdasági fejlődésben, melyek egyáltalán nem, vagy csupán kis mértékben számítanak. Magyarország sem azért teljesít rosszul a gazdaság terén, mert nem elég „toleráns” a gazdaság légköre, hanem azért, mert a szinte havi rendszerességgel változó jogi szabályozások útvesztőiben a vállalkozások képtelenek eligazodni, illetve képtelenek vállalni azokat a nagy terheket, amiket a politika a magyarországi vállalkozások nyakába varr.

Ha a gazdaság teljesítményén szeretnénk javítani, érdemesebb a „régi paradigmákon” belül gondolkodni (alacsony terhek, jog-és közbiztonság, élhető környezet), mint a floridai modell alapján politikai cselekvéseket végrehajtani. A vállalkozások számára ugyanis nem lesz vonzóbb egy város attól, hogy ott több homoszexuális bár és rockzenekar van, ha egyszer magasak az adók, és lehetetlenség kiutat találni a bürokrácia labirintusából. Természetesen ha egy liberális dogma önigazolását keressük, hagyatkozzunk nyugodtan a Florida-féle „új paradigmára”.