Ausztriában hétfőn havazott, New Yorkban csődöt jelentett a Lehman Brothers, nálunk az őszödi beszéd premierjének második évfordulóját élte túl a kisebbségi kabinet. Derűs jó reggelt mindenkinek!
Winston Churchill megfogalmazása szerint a demokráciával szembeni legjobb érv, öt perc beszélgetés egy átlagos választópolgárral, de mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nekünk ehhez a konklúzióhoz elég két percre bekapcsolni a híradót. Múlt héten például eldőlt, hogy a rendszerváltás vezető konzervatív pártja végleg a szocialistáknál köti le a hitelkeretét (a stratégiai gondolkodáshoz Tisztelet a Társaságnak), ezen a héten az is, hogy Gyurcsány Ferenc a magyar politikai történetírás legkiválóbb rövid távú túlélőbajnoka.
A nemes évforduló alatt történt események tanulsága valósággal szántja a párhuzamot a pesti aszfaltba. Napra pontosan két évvel ezelőtt egy kompon hallottam meg először a bizonyos beszédet és két perc múlva húsz autóból szólt ugyanaz a rádió, az autókban mereven tátott szájú emberek. Azokban a percekben az egész országban némán, tátott szájjal tisztelegtek az emberek a hirtelen felbukkanó nyers valóságnak és talán ez volt az egész történet utolsó igazán őszinte pillanata. Azok a tágra zárt szájak. Mert attól a pillanattól kezdve, még néhány óra zavart csend után, az országot lassan olyan köd lepte el a politikai paletta minden oldaláról, ami évekre lehetetlenné tette az értelmes, legalább a valóság csírájához ragaszkodó közbeszédet és ebben nem a köd a kínos, nem az abszolút gátlástalan hazugságok rétegei. Az a politikában éppolyan munkaköri leírás, mint máshol a fizetetlen túlóra.
A negyedik demokrácia történetében először fordult elő, hogy a misztikus figura, aki éjszakánként megdézsmálja a veteményt, a pangás és a reménytelen újrakezdés soha el nem fogható felelőse, egy technikai hibából kifolyólag hirtelen ott állt az éjszakai reflektorok fényében. Az ország népének ez egyszer nem kellett a mindenféle indítékokkal terhelt krónikások magyarázataira szorulni. Maszatolásnak esélye sem volt, a misztikus figura egy ország színe előtt rágta két pofára a salátát. Pontosítok: egy egész ország hallotta felvételről, amint ezt bevalotta és közölte a tettestársakkal, hogy a napi fejadagot emiatt mostantól csökkenteni kell, de nem ártana az egész veteményt is újragondolni, mert az ebben a formában nem tartja el a falut.
A jobboldallal szemben egyik leggyakrabban elhangzó vád a beszéd kapcsán: ha addig is tudtátok, hogy hazudnak, ugyan miért háborodtatok fel azon, amikor ez bebizonyosodott. Legyünk őszinték. Én azon a napon nem láttam olyan jobboldalit, aki a nyilvánvaló döbbeneten túl ne csillogó szemekkel, hangjában lelkesedéssel tolmácsolta volna a történteket. Számukra az a nap - ha nem is tudatosan -, az igazuk bizonyosságának győzelmét, az újrakezdés ígéretét, a fehér lapot jelentette. Nem hitték, el sem tudták képzelni, hogy a világ ugyanabban a mederben folyik tovább. Pedig így történt.
Tudatos manipuláció szándékával, vagy önáltató hiszékenységből, a pár nappal később már értelmiségiek, újságírók százai mondták a beszédet olyan fordulópontnak, mely nem csak a négy éves kormányzati munka totális csődjét, de a "megalvadt kádári struktúrák" felszámolását is jelenti egyben. Másokat és önmagukat győzködve állították, a miniszterelnök kényszer, a Fidesz visszatérésének démonikus lehetősége okán tette a semmit négy éven át. Igazolást hamisítottak utólag a lógásra, egy ígéretért cserébe.
Törvényszerű volt a csalódás, vagy akkor előreláthatatlan? A beszéd obszcén brutalitása, az ország helyzetének és a fájdalmasan beszűkült lehetőségek nyers feltárása, nem a mi fülünknek szólt és ennek a jelentőségét máig félreértik. 2006 nyarára az ország gazdasági helyzete valóban megrendült, nem egyszerűen letért az egyensúlyi pályáról, de belátható távolságra került a költségvetési összeomlás is, az államháztartás hiánya az őszi korrekciók nélkül több mint 11%-ot ért volna el. Nagyjából az őszödi beszéd pillanata volt az utolsó, amikor a rohanó szekeret megállíthattuk a szakadék előtt és ezt a miniszterelnök megtette. E nélkül ugyanis az ország romjai, minden bizonnyal porrá zúzták volna a Magyar Szocialista Pártot Gyurcsány Ferenc politikai tetemével együtt. Jobb esetben. Rosszabb esetben egy zavargásokba fuldokló a felelősök lincseléséért kiáltó országban nagyon is valószínű lett volna a baloldal büntetőjogi felelőségre vonása valamilyen formában (ha apróbb ügyekben is), de a hatalomra kerülő jobboldal szinte bizonyosan akadály nélkül zúzta volna szét szocialisták teljes anyagi és egyéb hátországát. Hogy Gyurcsány Ferenc "bátorsága" akkor az országnak vagy sokkal inkább saját magának és pártjának szólt, azt az elmúlt két év hajszálpontosan megválaszolta. Az eszetlenül, bármiféle átgondolt tervezés nélkül lezavart reformláz a költségvetési összeomlás, és ezzel a miniszterelnökre és pártjára leselkedő instant veszély elmúltával félelmetes gyorsasággal tűnt a semmibe, hogy a helyét az a büdös ködösítés és taktika vegye át, ami a párt és a miniszterelnök túlélését leginkább szolgálja. Az őszödi beszéd nem volt sem bátor, sem fordulópont, mindössze az újkori magyar demokrácia történetének egy szomorú állomása. Egy párt és annak vezetője túlélésének akkor egyetlen lehetséges módja, melyet a a baloldali értelmiség tévesen a saját és az ország megmentéseként értelmezett, és ezzel véglegesítette saját bukását is. Akik ezután is a baloldal szívére hajtják fejüket, csupán a selejt, és az álomvilágba ragadtak társasága. A többieknek maradt a zavart kínos feszengés, a szégyen.
Hétfőn a parlament megszavazta egy értelem és kilátás nélküli kormány miniszterelnökének túlélését. Vele együtt megyünk a következő túlélő-állomásig. Tudja valaki, hogy merre?
