Vannak olyan szimbolikus ügyek, amelyeknek első látásra nincs igazán gyakorlati jelentőségük, hacsak annyi nem, hogy rajtuk keresztül a szemben álló politikai oldalak szép elvi nyilatkozatokat tehetnek, és ezáltal saját identitásukat erősíthetik. Vagy épp az ellenfélét rombolhatják. Ilyen a Szent Korona ügye is, amely már a rendszerváltozás környékén megosztotta a politikai életet a címervitán keresztül, majd jött a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe való átszállítás Orbánék alatt. Tavaly és idén pedig az volt, és még mindig az a kérdés, hogy ott legyen-e a honvédtisztek avatásán a Korona másolata (igaz, már nem kérdés: a honvédelmi tárca döntése értelmében nem lesz ott).
A jobboldal számára mindezek az esetek kiváló alkalmat nyújtottak hagyományos értékei: a hagyománytisztelet, a történelmi folytonosság és sokak számára a monarchikus berendezkedés iránti szolid - szolid? - nosztalgia megélésére. A baloldal számára pedig... mire is nyújtottak jó alkalmat? Sokáig tulajdonképpen semmire. A baloldal jó ideig nem tudott a nyiladozó és egyre virulensebb jobboldali eszmei offenzíva ellen semmit csatasorba állítani, mígnem Gyurcsány Ferenc be nem dobta a köztudatba a köztársaság eszméjét. Mint ideált, amellyel lehet és érdemes azonosulni, szemben mindazzal, amit a Korona megtestesít, vagyis tulajdonképpen a királysággal. Így lesznek ebben az ideológiai harcban a felek az egyik oldalon hazafiatlan posztkommunisták, akik magasról szarnak az ezeréves magyar államiságra, a másik oldalon pedig javíthatatlan antidemokraták, akik még mindig a királyságról, de minimum Horthy fehér lováról és atyai pofonokat osztogató vaskezéről álmodoznak.
Ez a köztársaság mint eszme kifejezetten zavarbaejtő dolog. Ismerjük: res publica, van alkotmány, ami meghatároz egy intézményrendszert, eljárásrendeket, vannak tisztségviselők, de miért kéne azonosulni vele, ne adj' Isten hogyan lehetne ezt szeretni? Oli bácsi azt mondja, hogy a köztársaság olyan, mint egy biciklipumpa: fel tudom vele fújni a kereket, de azért nem csókolgatom össze-vissza hálám jeléül, és gyengédségem egyéb jeleivel sem halmozom el. Használat után visszateszem a helyére. Ugyanígy a köztársaság: okos, hasznos jószág, csomó mindenre alkalmas, már persze ha jól van összerakva és értő kezek működtetik. A hasonlóság azonban itt véget ér: a köztársaságot használat után nem "teszem vissza a helyére", itt marad, hacsak nem robbantok ki forradalmat annak érdekében, hogy valami egészen mást tegyek a helyébe.
Az ember melegségre vágyik. Ha van valami, amivel tartós együttélésre kell berendezkednie, akkor azzal előbb-utóbb valamiféle pozitív érzelmi viszonyt kell kialakítania. Magyarul: meg kell szeretnie vagy legalább megkedvelnie. Különben elidegenedik tőle, sőt saját magától is, ha látja, hogy hozzá van kötve. Ez nagyon egészségtelen dolog, és előbb-utóbb kiborul a bili.
Ilyesfajta szeretetre, azonosulásra egy monarchia kétségkívül sokkal alkalmasabb. Van egy kedves, elegáns, tartózkodó nagymama vagy egy szikár, szép szál öregúr, aki nem attól fejezi ki a nemzet egységét, hogy ezt valaki beleírta az alkotmányba, hanem attól, hogy már a nagyapja, sőt szerencsés esetben az 500 éve meghalt őse is ezt csinálta. És ő is ezt fogja csinálni, amíg meg nem hal. Régi bútordarab, jó ránézni, büszkének lenni rá, hiszen a miénk. És hozzá a külsőségek, a rítusok, amelyek nagyon is fontosak, lásd a királyi/hercegi esküvőket, amelyeken a nép egy emberként csápol, valamint Dianás+Károly herceges képeket tesz ki az ablakba. Ilyen intézményeket, amelyekkel egy ország ennyire egyöntetűen, pártállásra tekintet nélkül azonosulni tud, egy köztársaság csak nagyon nehezen, hosszú évszázadok hagyományteremtése révén tud előállítani (bizonyos vonatkozásokban jó példa az USA elnöke, aki akár republikánus, akár demokrata, mindenképpen élvez egyfajta respektust hazájában - vigyázat, nem ő maga, hanem az intézmény, függetlenül attól, hogy épp ki tölti be).
Monarchia nálunk valószínűleg már nem lesz. Megjegyzem, a legfrissebb emlékek sem különösebben szívderítőek: utolsó szeretett királyunk, Ferenc József akasztatással kezdte, akárcsak Kádár, és világháborúval fejezte be. És hát gondoljunk bele: ugyan ki akarna ma Magyarországon egy történelemkönyvből előrángatott és elég dicstelen körülmények között véget ért rendszert újra felmelegíteni? Kit ültetnénk a sebtében megácsolt trónra? Bárki lenne is az, vagy olyannak kéne lennie, aki eleve rendelkezik a tisztség betöltéséhez szükséges, az egész nemzetet lefedő megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel (én nem tudok ilyen emberről, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ezt a bizalmat az illető utódainak is meg kéne előlegeznünk), vagy abból indulunk ki, hogy ez a tekintély több évtized, esetleg évszázad alatt fog kialakulni (van ennyi türelmünk?). Nagyon úgy tűnik, hogy nekünk ezzel a jelenleg regnáló köztársasággal kell megbarátkoznunk.
Egy köztársaság végeredményben ugyanabban az esetben hasznos, mint amikor egy monarchia: ha biztosítja az egyén számára a lehető legteljesebb szabadságot (Ehess, ihass, ölelhess, alhass!) annak érdekében, hogy a képességeit, az egyéniségét kibontakoztassa (A mindenséggel mérd magad!), és hogy a maga módján törekedhessen a boldogságra (Nincs alku – én hadd legyek boldog!). Mindegy, hogy ezt milyen módon akarja elérni, pl. vörös csillag viselése avagy hetero/homo/bi- vagy egyéb szexualitás útján, ha nem sért másokat, csinálja. Ezt mind a két államforma tudja biztosítani, van példa erre is, arra is, mint ahogy olyan rendszer is létezik mind a két kiadásban, ami ezeket nem biztosítja. A kérdés innentől kezdve az, hogy egy adott országban melyik államforma tudja nagyobb eséllyel fenntartani a szabadság rendjét. Magyarországon ez - az előző bekezdésben leírtak folytán - a köztársaság.
Amikor tehát azt mondjuk, hogy védeni kell a köztársaságot, akkor nem a köztársaságot mint elvont eszmét védjük, hanem mindazokat a szabadságjogokat, amelyeket a jelen körülmények között számunkra csak a köztársaság képes biztosítani. (Szép a forrás - fürödni abban!)
És az a helyzet, hogy van mitől védeni. Már korábban szóba került, hogy a '89-es rendszerváltozás jellegéből fakadóan a magyar nép csak nagyon kevéssé azonosul a most fennálló rendszerrel. Hiszen a Kádár-rendszert és a demokráciát nem választotta el éles cezúra egymástól, és ezáltal az új rendszer megalapítása nem volt mindenki számára átélhető, katartikus élmény. A berendezkedésünk lényegét adó szabadságjogoknak - különösen a véleménynyilvánítás szabadságának - pedig nagyon kicsi a becsülete, szemben az emberek gondolkodásának középpontjában álló anyagi jóléttel. Ezért is nagyon veszélyesek a véleménynyilvánítás szabadsága és a gyülekezési szabadság elleni erőszakos támadások, mert tulajdonképpen a nagyon is gyenge lábakon álló rendszer lényege ellen irányulnak. Ezeket az alapértékeket csak mi védhetjük meg, illetve az általunk fenntartott állam, amely azonban ezt a feladatát az erőszak-monopólium fenntartása nélkül nem tudja ellátni. Minden olyan szervezet vagy kezdeményezés - így a Magyar Gárda -, amely ezt az erőszak-monopóliumot kérdőjelezi meg, magát a rendszert támadja. Ez akkor is így van, ha létező problémákra, így például az állami működés zavaraira hivatkozik, sőt ez teszi igazán veszélyessé. (Igaz, a kezdeményezők jobb pillanataikban nem is nagyon titkolják, hogy a rendszert, illetőleg az említett szabadságjogokat egyáltalán nem fogadják el, illetve nem tartják tiszteletben - kivéve, ha saját jogaikról van szó).
A köztársaság védelmének tehát nem kell feltétlenül érzelmi azonosuláson alapulnia, elég a józan belátás, saját érdekeink felismerése. Képletesen úgy is mondhatnám, hogy a heves baráti érzelmek helyett megteszi egyfajta partneri viszony (szövetség ez s nem szerelem). Ugyanakkor egy kicsit nyugtalanító, hogy a valamiféle tekintéllyel rendelkező közéleti személyiségek közül szinte csak a - többé-kevésbé - aktív alapító atyák, Sólyom László, Tölgyessy Péter és Kis János számít az 1989-1990-ben létrehozott alkotmányos rendszer elkötelezett hívének (ilyen volt még a néhai Antall József). A rendszer stabilitásának azért nem ártana, ha többen lennének.
Én azt mondom tehát, hogy aki szereti a szabadságot, az jobban teszi, ha valamennyire megbarátkozik a köztársasággal a jelen viszonyok között, és meg is védi, ha arra van szükség. Felesleges érzelmi energiáinkat a dicstelen körülmények között összeomlott Magyar Királyságra pazarolni, mint ahogy a Szent Korona és a köré szerveződött tan külsőségekben kimerülő kultuszának sincs túlságosan sok értelme - a jelen viszonyok között ez nem más, mint pótcselekvés. Mégiscsak hülyén fest, ha szerencsétlen katonatisztjeinket arra kényszerítjük, hogy egy giccses koronamásolat előtt tegyenek esküt.
Ellenben ha kitartóan barátkozunk időnként kissé félresikerültnek tűnő köztársaságunkkal, ki tudja, előbb-utóbb talán a szívünkhöz is nő. Mint ahogy a szabadság mindig is a szívünkbe volt írva, és ott is marad, változzon bárhogyan is a díszlet körülötte.
(A bejegyzés megírásához szükséges inspirációt Gabrilo posztja és József Attila Ars poetica c. verse, valamint egy töredéke szolgáltatta.)
