A március 9-i népszavazáson tapasztalt szokatlanul magas részvételi arány és az ellenzék által aratott győzelem nagysága sem tudja elcsitítani a népszavazás valódi értelméről szóló vitákat. Egyrészt adja magát a szimpla magyarázat, mely szerint az igennel szavazó mintegy 3 milliónyi állampolgár egész egyszerűen nem akar vizitdíjat, kórházi napidíjat és tandíjat fizetni. Legalább ennyire népszerű az a verzió - különösen a jobboldalon -, hogy aki igennel szavazott, az egyben a kormány, személyesen pedig a miniszterelnök ellen szavazott.
Mind a két magyarázatban van igazság: az elkötelezett jobboldali tábor boldogan demonstrálta, hogy mennyire utálja a jelenlegi hatalmat és az ő reformpolitikáját, de a baloldali szavazók közül is kevesen mondták azt, hogy de, én igenis szeretnék fizetni. A sajnálatosan feledésbe merült kisgazda szóhasználat szerint nincs ezekben a magyarázatokban semmilyen új nóvum.
Nem úgy, mint
Lánczi András egy nemrég megjelent írásában (
Korunk kérdése a népszavazás után. Heti Válasz 2008. március 13.):
"Több értelme is van a Fidesz népszavazási kezdeményezésének, mint eddig sokan vélték. A közvetlen demokrácia az elmaradt forradalom pótlása: mivel a rendszerváltás a posztkommunisták fölényét hozta, nem maradt más, mint az elitdemokrácia felváltása a demokrácia közvetlenné tételével, a régi rend híveinek leleplezésével, miszerint nem akarnak mást, mint a privatizáció hosszú távú előnyeinek politikai bebiztosítását."
Lánczi azt is mondja, hogy noha a jobboldal jogosan tekinti illegitimnek a hazugság útján hatalomra került baloldalt, leváltására korlátozottak az eszközei, hiszen a magyar alkotmányos rendszer a stabilitásra törekszik. A megoldás a demokrácia fogalmának átértelmezése, kitágítása, vagyis a közvetlen demokrácia alkalmazásának kiterjesztése. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra: egyrészt lehetőség nyílik a kormánytöbbség sakkban tartására még a 2010-es választási kampány beköszönte előtt (=az ellenség fárasztása). Másrészt megoldható lenne a rendszerváltozás rendszerének, a modern magyar parlamentáris demokráciának a régóta tapasztalható legitimitáshiánya. Ha már nem tetszettünk forradalmat csinálni, vagyis nem vontunk éles cezúrát a diktatúra és a demokrácia között - lehetővé téve ezzel, hogy a régi rend örökösei visszatérjenek a hatalomba -, akkor majd a nép ezt utólag megteszi. Azzal, hogy a polgárok közvetlen módon kinyilvánítják a véleményüket fontos kérdésekben, lehetőségük nyílik arra, hogy ténylegesen azonosuljanak a rendszerrel - hiszen a döntéseket ők maguk hozzák. Ily módon - ha késve is, de - megteremtődik a régóta hiányolt legitimáció.
Hiszen
"a magyar demokráciának van alkotmányos váza, érrendszere, de nincsenek a vázat mozgató ízületei, nincs az erekben zubogó, éltető energiát adó vér."
Vagyis a nép a közvetlen demokrácia eszközeinek szélesebb körű alkalmazásával lényegében legitimációs vérátömlesztésben részesítené a demokratikus berendezkedést.
Ebből a gondolatmenetből is látszik, hogy Lánczi András már jó ideje azon dolgozik, hogy ő legyen a magyar jobboldal meghatározó konzervatív ideológusa. Egyrészt tipikusan konzervatív motívumokkal dolgozik: az állami berendezkedést emberi testhezhasonlítja, amelynek élnie kell, ugyanakkor nem áll meg a puszta elemzésnél, hanem a konkrét politikai cselekvésre is javaslatot tesz. Ennek érdekében még olyan pikáns dolgokat is elkövet, mint a
Konzervatív Kiáltvány. No nem azért pikáns ez a kiáltvány, mert esetleg
puci nők szerepelnének benne, hanem a puszta létéből kifolyólag: egy konzervatív valószínűleg kevés dologtól irtózik jobban, mint hogy kiáltványt írjon. Persze, a magyar konzervatív eleve paradox helyzetben van, hiszen az az eszmeiség, amit szíve szerint konzerválna, megszakadt 1945-ben, és több szempontból vállalhatalan. Ami meg elérhető közelségben van, az - fogalmazzunk így - nehezen vállalható, hiszen úgy hívják, hogy Kádár-kor. Nem csoda, hogy a magyar konzervatív egy kissé ideges fajta, és hajlamos a merész következtetésekre.
Mint Lánczi is, aki szerint az elmaradt forradalom pótolható. A meg nem teremtett legitimást utólag meg lehet teremteni. Ha nem húztunk cezúrát '89-ben, hát majd húzunk utólag, népszavazások útján. Ha már voltunk olyan úriemberek - és hülyék -, hogy nem rúgtuk ki a közéletből a kommunistákat már az elején, akkor majd utólag megteszi a nép. Aki felváltja ez elitdemokráciát közvetlen demokráciával (vagy plebejusdemokráciával). A követendő példa Svájc, ahol kőkemény költségvetési és szakpolitikai kérdésekről tartanak nap mint nap népszavazást.
Ez ám csak az igazán pikáns gondolat egy konzervatívtól! Hiszen ez nem más, mint vegytiszta társadalmi mérnökösködés. Az alapozásnál a betonból kispóroltunk ennyi és ennyi cementet, tehát amikor a födémet csináljuk, abba ennyivel többet kell belőle rakni. Mintha az alapozásnál elrontott dolgokat bármikor is mechanikusan pótolni lehetne. A népszavazás mint utólagos eszköz ugyanis egyáltalán nem alkalmas az "elsikkasztott rendszerváltás" pótlására, több okból sem.
Egyrészt aki azt várja a népakarattól, hogy az majd népszavazások formájában időről-időre elkergeti a posztkommunistákat, az nagyot fog csalódni. Népszavazással nem lehet egy elitet vagy annak egy részét - annak minden társadalmi-gazdasági-politikai beágyazottságát, kapcsolatrendszerét stb. is figyelembe véve - kiebrudalni a hatalomból, ez ennél összetettebb feladat. De egyáltalán: miért akarná a nép a posztkommunistákat elkergetni? Vagy bárki komolyan azt hiszi, hogy az a több mint 3 millió ember, aki igennel szavazott március 9-én, egyben elkötelezett antikommunista? Az a 3 millió ember egyszerűen nem akart fizetni bizonyos közszolgáltatásokért. Ezeknek csak egy része tekinthető ténylegesen jobboldali szavazónak, de ha megkérdeznénk őket, hogy mit gondolnak a Kádár-rendszerről, a szép emlékek valószínűleg náluk is többségben lennének.
Másrészt a folyamatos népszavazásokra, a közvetlen demokráciára való áttérés - Lánczi nem fogalmaz egyértelműen, de valami ilyesmire céloz - nemhogy a jelenlegi parlamentáris rendszer elfogadottságának növelését, hanem épp ellenkezőleg, a felszámolását jelentené. Hiszen ez a demokrácia - tetszik, nem tetszik - elitdemokrácia: választunk egy elitet, ami helyettünk dönt a fontos kérdésekben. Belefér ebbe időnként egy népszavazás egyes szimbolikus, nagy jelentőségű kérdésekben (pl. EU-csatlakozás) -, de ez szükségképpen kiegészítő jellegű.
A Lánczi által példaként felhozott Svájc teljesen más eset: ott valóban gyakoriak a népszavazások, és a költségvetést érintő kérdésekben is kiírhatóak, de Svájcnak a kormányzati rendszere is teljesen más, nemcsak a népszavazás szempontjából kuriózum. Svájcban például a parlament nem válthatja le a kormányt, noha ő választja meg a tagjait. A kormány mindig nemzeti egységkormány, minden parlamenti párt részt vesz benne. A kormány elnöke nem igazi kormányfő, nincsenek többletjogai, viszont nincs az országnak államfője sem. Vannak kantonok, ahol a mai napig népgyűlések töltik be a helyi parlament szerepét. És így tovább (a hagyományok szerepét meg sem említettem). Tehát nem lehet csak egy ponton hozzányúlni az államszervezethez, hozzá kell igazítani a többi állami szerv szabályozását is.
Ha a népszavazást mint eszközt nem a rendeltetésének megfelelően használjuk, megbéníthatja a kormányzást. Persze mondhatjuk, hogy pont ez a cél, minél több hatalmat a szovjeteknek, és minél kevesebbet a népnyúzó Gyurcsány-kormánynak. Azonban Lánczi igazán szem előtt tarthatná egy majdani jobboldali kormány túlélési esélyeit, hiszen a "népnyúzó" jelzőt az is könnyen megkaphatja, és maga is sakkban tartható a népszavazási fenyegetéssel. Persze ha Lánczi célja egy újabb rendszerváltás eszmei megalapozása, akkor egészen más a helyzet. Hiszen ha a kormányzás már nem közvetett módon, a kormányzati többség által, hanem közvetlenül, népszavazások útján fog történni, akkor mindaz, amit 1990 óta megtanultunk a demokráciáról, érvényét veszíti. Írhatunk új játékszabályokat.
De mik lesznek ezek a szabályok? Hogyan zajlik majd a kormányzás, a döntéshozatal, ki fogja a köz ügyeit intézni és milyen módon?
Szerintem ezt sem Lánczi, sem a jobboldal nem tudja. Nem véletlen, hogy ő maga sem ír erről egy sort sem, hanem cikke végén azt mondja, hogy
" (...) a Fidesz erkölcsi tőkét szerzett a népszavazással, ezt kell a kormányzóképesség hitelességévé alakítania. (...) Előbb-utóbb be kell mutatnia árnyékkormányát és annak programját. Egyre szorosabbra kell fűznie kapcsolatát a civilszervezetekkel, mert csak így tudja felőrölni a koalíció társadalmi támogatottságát, s kérlelhetetlenül harcolnia kell a korrupció és a nepotizmus ellen, az önkormányzatokon keresztül pedig minimalizálnia kell a társadalmat ért károkat. Világossá kell tennie, hogy eljövendő kormányzásának mi a társadalmi bázisa, hogy polgári-konzervatív politikája nem akar senkit megsérteni, s hogy a nemzeti egység eszméje és az emberek biztonságát nem fenyegető politika vezérli."
Aha. Nem őrült beszéd, és nincs is benne rendszer. Nem is jelent semmit. ("Civilszervezetek" - ez valami maláj törzs?)
A lényeg, hogy a parlamentáris demokráciát meg kell haladni, hogy milyen irányba, az másodlagos. Bebizonyosodott - szól az érvelés -, hogy a posztkommunisták parlamentáris keretek között nem verhetőek meg, tehát a megoldás: ki kell lépni ezekből a keretekből. Hiszen ha erre a célra nem alkalmas, akkor maga a rendszer létjogosultsága kérdőjeleződik meg.
Lánczi ezzel az érveléssel tökéletes ideológiai támaszát adja a létező magyar jobboldal nárcizmusának és szellemi lustaságának. Senkinek sem jut eszébe a jelek szerint ezen az oldalon, hogy elképzelhető: nem a rendszerben van a hiba, hanem bennük. Hogy esetleg nem azért nem sikerült kétszer egymás után megverni a parlamenti választásokon a baloldalt, mert a rendszer rossz, hanem azért, mert ők nem képesek megérteni a működését. Hogy rosszul politizáltak. Nem okos szövetségeket kötöttek, hanem csatlósokkal vették magukat körül. Nem értékteremtéssel próbáltak meg javítani a magyar média színvonalán, hanem alacsony színvonalú pártsajtóval. Nem okos piacpárti politikát hirdettek (ott engedve teret az államnak, ahol az tényleg szükséges), hanem a kádári etatizmushoz nyúltak vissza. És így tovább.
Mint a durcás kisgyerek, aki nem tudja rendesen összerakni a legóvárat, ezért lezúzza. Pedig a legóvár alapvetően szép, csak türelem kell hozzá. Igazi felnőttjáték, csakúgy, mint a képviseleti demokrácia.
