Gabrilo
I 2008.07.04. 19:13
Hallgatom itt a józan által belinkelt Puzsér-műsort, és eszembe jutott néhány gondolat a demokráciáról, és a demokratikus doktrínákról. Úgyis mondhatnánk, hogy a demokratikus doktrínák kísértete járja be Európánkat.
Jobb, ha tisztázzuk rögtön az elején: a "demokrácia" szóba a honi (és külföldi) politikai "szakértők", értelmiségiek, politikusok olyan jelentéseket integrálnak, melyek nemes egyszerűséggel nem részei annak. A demokrácia nem egyenlő a pluralizmussal, az emberi jogokkal, a törvény uralmával, a jogállamisággal, és a fékek és ellensúlyok rendszerével, a kisebbségek védelmével, stb. Ezek jó része jóval a demokrácia világhódítása előtt jelen voltak Európában, és részeit képezték a politikai rendszereknek.
A problémák ott kezdődnek, hogy főleg az első világháború után, a politika nyelvezete arra a dichotómiára kezdett épülni, amely a demokrácia és a diktatúra közötti különbségtételen és ellentéten alapul. Ez súlyos tévedés. Egy demokrácia is lehet zsarnokság, és egy nem demokratikus politikai berendezkedés is lehet szabad. A demokrácia nem egyenlő a szabadsággal, sőt.
Ha már a demokráciához mindenképpen valamiféle filozófiai fogalmat kívánunk rendelni, annak inkább az egalitarizmus felel meg. Ebből fakad az az inherens törekvése, hogy egyenlő politikai jogokat adományozzon mindenkinek, majd az ebből összeálló többséget tegye meg szuverénné. Hozzá is kell tennünk rögtön, hogy a népszuverenitás tanát (amelyet Puzsér előszeretettel vesz elő a műsorban, és igyekszik azt számon kérni a jelenlegi berendezkedésen, és ezzel egyidejűleg fő problémaként a népszuverenitás meglétének a hiányát nevezi meg) súlyos problémák övezik.
A kontinentális demokrácia tanának elméleti megalapozója, Jean-Jaques Rousseau egészen mást ért "általános akaraton", mint amilyen jelentést mai "követői" (gy.k. a demokraták) abba belelátnak. Rousseaut ugyanis az a gondolat tüzelte fel, hogy az egyén és a köz érdeke egybeesik, ezért ezt az akaratot végre kell hajtani. Szó sincs semmiféle hatalmi egyensúlyokról, fékekről és ellensúlyokról, hatalommegosztásról: az általános akaratnak és a népszuverenitásnak sem korlátai, sem ellensúlyai nincsenek. Ez az akarat "totális" és nincs alternatívája. Akik "demokrácia" címszó alatt hatalommegosztásra, pluralizmusra hivatkoznak, azok épp a demokrácia rousseau-i felfogásával mennek szembe (amit azonban jól tesznek). Az általános akarat tana egyáltalán nem azt jelenti, hogy egy ország minden polgára szépen leül, és megvitatja a politikai teendőket (ami egyszerű képtelenség volna), hanem azt, hogy valaki felismeri az általános akaratot, és végrehajtja azt: ez éppenséggel lehet egyetlen ember is (pl. a törvényhozó, a vezér, stb.). Azok, akik ezt az akaratot nem ismerik föl, azokat a szabadságra kell kényszeríteni, hiszen tévedésben élnek: saját érdeküket nem ismerik föl. (Mellesleg, ha valamiben, ebben van némi igazság: az ember ugyanis rengetegszer cselekedhet érdekei ellenére - ezt a lyukat a felvilágosult demokrácia hagyománya aufklérizmussal kívánja kitölteni.) A népből eredeztetett hatalom és szuverenitás nem kevés szenvedést okozott az emberiségnek az elmúlt kb. 200 évben (gondoljunk a népi demokráciákra).
Nem kielégítő azonban a "bázisdemokrata"-válaszkísérlet sem, ami egy túlhajtott demokratizmus, és szélsőséges egalitarizmuson alapul. E szerint a felfogás szerint minél több demokráciát kell meghonosítani minél több szférában, és ennek eredményeképpen a törvénykezés és a politikai struktúra egésze igazságosabb és helyesebb lesz. Mondanom sem kell, ha valami, ez tökéletesen ellentétes mindenféle pluralizmussal és fékek és ellensúlyok rendszerével. (Arról nem is beszélve, hogy a tipikus egalitárius-liberális születési rendellenességekkel küszködik; ezen irányzatok ugyanis erkölcsi kötelezettségnek tekintik pl. az "egyenlőtlenségekkel szembeni küzdelmet", noha arra soha nem kérdeznek rá, sok esetben az egyenlőtlenségek miből fakadnak, miért evidencia számukra az egyenlőtlenségek ab ovo elítélése, stb. Az ilyen radikális egalitarizmus a különbségek megszüntetését tűzi ki a demokratikus haladás végcéljaként, és nem veszi észre, hogy a "minden különbségek megszüntetése" programjával mindenféle szabadság [érdem, teljesítmény, stb., röviden: különbségtételek] antitéziseként lép föl.) Olyan politikai struktúrák talaján, ahol a többség uralmának (ami per definitionem nem lehet azonos a törvény uralmával) nincs túl sok korlátja, a "még több demokrácia" követelése valójában a totalitárius demokrácia követelését jelenti.
Hasonló zűrzavarok vannak az olyan kérdésekben, mint pl. a szólásszabadság és a demokrácia kérdése. A szólásszabadságot korlátozó intézkedéseket rendre "antidemokratikusnak" nevezik sokan. A kérdés az, mitől lenne ez antidemokratikus? A bázisdemokrata követelések logikáját követve a gyűlöletbeszéd-törvényt pl. érdemes lenne népszavazásra bocsátani. Tegyük fel, hogy a többség megszavazza. Akkor ez a döntés a szájkosár-törvényre vonatkozóan szólásszabadság-ellenes? Mindenképpen. Anti-demokratikus? Aligha.
Amikor arról beszélünk, hogy a többségi döntéseknek vannak korlátai (mindegy, milyen formában: király, alkotmány, alkotmánybíróság, stb.), akkor ezek pont a demokrácia korlátait jelentik, és nem annak szélesítését. A többség döntései lehetnek ugyanolyan zsarnokiak, mint egy klasszikus zsarnok döntései. A többség nem garancia a szabadságra (a minőségre még kevésbé).
A liberálisok állandó problémája az, hogy az elméletben remekül hangzó egymondatos tézisek nem a vártnak megfelelően alakulnak a valóságban. Sikertelenül próbálkoznak pl. a tekintély fogalmának megértésével (amelyet összekevernek a hatalommal, jóllehet, a kettő nem ugyanaz: hatalom van tekintély nélkül, és tekintély is van hatalom nélkül), és azzal is, hogy nem lehet egyszerre társadalmon belüli és azon kívüli jogokat ("emberi jogok") élvezni. Épp az ilyen rövid, tömör, elméletben gyönörűen hangzó mondatok miatt képtelenek érzékelni és észlelni a valóság pluralitását, és épp ezért nem képesek annak megértésére. Egy plurális valóságban ugyanis rengeteg elv létezik egymás mellett, melyik időnként szükségképpen ütköznek egymással, és a politika épp azért van, hogy ezek között valamiféle ésszerű egyensúlyt lehessen kialakítani időről időre. Egy ilyen valóság ugyanúgy feltételezi a tekintély, hierarchia és különbségtételek meglétét, mint más esetekben az egyenlőséget és a demokratikus jelleget. Ha bármelyik elvet totálissá, mindenre érvényessé kívánjuk tenni, akkor épp a pluralizmus ellen vétünk, és a totalitarizmus ösvényére lépünk.
